ÉLETEM A MAGYAR NYELVBEN

                         

A magyar anyanyelv az én életemben

Bevezető

Hol volt, hol nem volt… legalábbis ily módon kezdődik minden valamire való magyar népmese.

Egyszer van, illetve olykor nincs.

(Miként a kvantumfizikai tanulmányok és talányok is éppen erről szólnak.)

Mivel az én sajátos mese-másomról, életemről szól a következő visszatekintés, történetemben olykor átvilágít azaz állapotom, mikor még nem voltam testemben, és az is, mikor már nem leszek. A „nem volt” állapotomban viszont már őseim felépítették azt a lelkiségüktől oly meleg fészket, ami ide vonzott, hogy velük közös nyelvünkből megértsem az ő üzeneteiket.

Mi népünk, bár ismeri, nem sajátjaként használja a mitológiát, helyette a mesékben, mondákban, régi regékben, ősi szimbólumokat rejt. Miként zenéink, táncunk, népi mívességeink, úgy történeteink, sőt szavaink is abból a mélységekből sugároznak ránk, mely ma még nem láthatók át a régészeti kutatásokból sem. Mindenképpen a tudatunkban lapuló szimbólumok felfedése, és az őstörténetet feltáró tudomány szövetsége lendítheti előre a valósághoz közelítő ismereteinket, melyhez igen hathatós támasz lehet sajátos nyelvünk titkainak feltárása.

Én, miképpen mindnyájan együtt – a magyar nyelvűek –, azért születtünk, hogy a jövőnkért vihessük át elődeink bölcseletét. Olykor évezredeken keresztül rejtve hordozta szavainkat a dám, vitte ágancsán mindazt, hogy – mikor ismét éretté és értetté válunk – segítsen visszatalálni önmagunk valódi értékeihez. Ehhez kellett az átmeneti idő, melyben az anyagot istenítő ember – ismét – felfedezte a lelki igényét, részint vallásai belső tapasztalata által, másfelől a pszichikum tudományos elfogadása alapján.

Most, 2009. évben, már talán képesek vagyunk túllépni mindazon ismereten, mely ez idáig eljuttatott. Az értelem részeket elemez, így nem tudja az egészet megismerni. De minden teremtett mögött ott a változatlan, áthatoló lényeg, amitől a Minden működik. Ahol a Szellemi Lét – lát. Egyforma figyelemmel táplálja, látja el a kvarkoknak nevezett részecskéket, és a végtelen peremén a fénybe születő, vagy az éjjel széjjeloszló csillagködöket.

 

  Tárjuk fel beszédünk immáron harmadik szintjét, a testi és érzelmi kifejeződésén túli – szellemi – bokrétáját!

  Nyelvünk nem csak ma, hanem a rovással írott történelmünk legelső megnyilvánulásakor már készen volt, s „teljességlátással” bírt. Évezredeken keresztül virult szeretett nyelvünk, a szeretet nyelve, mely bármilyen változást túlélt. Külső behatásokra a szó természetes genomja, régi nevén írmag-ja (A hun Atilla második fia Irnák) mindig válaszolt, magába fogadva a környezeti, korszakos és társadalmi átalakulásokat. Az írmagban leledzik az a tűz, mely újra és újra feléleszti azt az álmodó embert, amely időnként „tükör által homályosan” lát. A nyelvünk titka időről-időre, „színről-színre” megnyílik.

  Ideje éledni, éleszteni, megnyílni, mint megannyi tavaszt hozó szóvirág, hogy a világi sóvárgást, szó-várássá cserélhessük!

Magyar gyermeknek születtem.

 

  Még mielőtt megszülettem, már sajátosan használtam az anyanyelvet. Kezdett kialakulni az ízlésvilágom, nyelvem bimbóin induló érzékletek és az egyidejű belső érzések együttműködése szerint. A pszichológia, felnőttek esetén e visszamaradó csecsemőkori jelenséget szinesztéziának hívja.

  „Ahogy a figyelmem befelé irányult, ízeket éreztem. Minden érzés az anyában, a méh vízében, más-más ízeket keltett. Az ízeknek hangja, formája, színe volt, míg a méhben tartózkodtam. Édes, sós, savanyú, keserű, csípős. … Az élettervemben az alap a tenger-vér sóssága, anyatej-méz édese, a gyümölcs-csók savanyúsága, a bors-erő csípősségének megélése, ezen sorrend szerint. A felnőtt koromban legfőbb feladatom a keserűség elfogadással-megédesítése a magam és mások főztjében egyaránt. … Az embereknek abból a néhány fűszerből, ízből új ételt kell készíteni. Egy ideig, a mások főztjét eszi, majd nekiáll a sajátjának. Ez lesz a felnőtt kor. Minden ízt használ az, aki a teljesség felé törekszik. Minden érzést, egyformán szeret.” – idézet, a Szőlőfürtök című novellából.

Már anyám sem tudta, s az ő anyjának anyja sem, hogy a szülés ülő tartással a leginkább természetes. Már azt sem, hogy a világra segített magzatnak, a méhlepény leválása idején lesz természetes az első lélek-zés. Ekkor célszerű megszüntetni a köldöknek hívott „küldök”-zsinórt. Anyám sem tudta, hogy méhe a teremtés műhelye. Azt sem, hogy sokkalta inkább várandós volt, mintsem „terhes”. Áldott állapotot – szerinte – csak a szentéletű nők élik meg. Nem tudta azt, hogy amit kijelentünk, azt megidézzük!

Mágikus, teremtő nyelv a magyar!

  Gyermekkorban más módon kezdtem használni a számban lévő nyelvet. Nem csak rágást segítő közreműködésre, ízlelésre, hanem a szívemben és az elmében megjelenő érzések átadására, mások felé való továbbításra, bennük való hasonlóságok felidézésére alkalmasnak találtam.

Szám, torkom, a hangszer. Nyelv, főként anyám mintáit követve – de az átplántált szavakkal az őseimét is örökítve –, az eszköz az érzéseim változatos trilláinak közlésére.

  Hangok, szavak, mondatok, nyelvek, Igék. Így válik a hang, anyanyelvvé. Belőlük viszont csak azok a fajták cseperedhetnek, melyet az anya vetett el –bennem. (Így lettem Szó-fia. ) Nem élnek meg benne azok a magvak, melyek ellenkeznek a természetes közeggel. Így évek és a századok formázzák az idegent, egyes kifejezéseket a múlandóságba taszítva, míg mások idomulnak a nyelvi, elvi időjáráshoz, s átalakulva, tapasztalatunk tartalmával töltve, továbbra is élnek. Épp úgy, mint a nyelvújítók találmányai, mozdítóból lett mozdonyai, életre kelnek. Habár egyetlen elme is képes magyar szót megalkotni, életét csak a közösség egésze képes táplálni, vagy megsemmisíteni.

  Miként az élet megjelenik minden egyes sejtben, éppen így él a nyelvünk is. A hasonló sejtelem alkotta sejtek szervvé szerveződnek, a szervek szervezetté, hogy egyéni mintát írjanak, szövetből szövétnekké, fény-adóvá válhassanak!

  - Ana, fáj! – mondtam nyelvem segítségével. Ettől az anyámban is velem azonos belső érzés, nyugtalanság, kellemetlenség érzése kelt életre – életem védelméért –, cselekedetre sarkallva őt. Most már tudom, hogy nagyon sokszor, gyermeki hisztériám oka amiatt volt, hogy a nehezen megtanult, szóban való közlés mennyivel szűkösebb, félreérthetőbb volt, mint a tisztán sugallatként áradó lelki érzéseink. Korábban anyám, ha velem volt, ösztönösen befelé figyelt. Az - Ooááá…! - kifejezésem ezernyi árnyalatát ismerte fel, tévedhetetlenül.

Sok év kellett, mire beszédünkben felfogjam mi a hazugság, valamint az önérdek, s miként játssza meg az emberben a képmutató szerepét. Testem szerint igazán előnyös volt, ám ekkor felfedeztem lelkiismeretem, de értetlen voltam éledő nyugtalansága miatt.

  Az első megdöbbentő személyes élmény, nem a szülői szigor. Nem a visszavarrott húsdarab a kutyaharapás miatt, nem a feldőlő kerékpár. Az csak félelem, múló fájdalom, vagy pillanatnyi ijedség.

  Amikor talán hét éves lehettem, átéltem, hogy én vagyok én!

  Egyszeri, megismételhetetlen, és végtelenül egyedül vagyok! Hiába a sokaság kívül, én, aki vagyok, valahol „a” valaki, társtalan magányban lakom – belül! Alighanem ez lett az első valós élményem. Az első vallásom.

Bizony, nem az, mit a nem túl gyakori hittanórákon éltem meg. Ott, emberarcú, bősz istenről volt képzeletem. A hamisságban élők nem tudták megmutatni nekem az igazságot. Hittem, hogy a szeretet, szerep.

  Felnőve „jól” beszélek. Idő múlva, idomulva környezetemhez. De tudom, mára értem, milyen pusztító ára van mindezeknek. Kétezer éve, a nagy Tanító arról beszélt, hogy nem az mérgezi meg az embert, ami a száján bemegy, hanem az, ami kijön! Sokszor utalt arra is, hogy akinek füle van, az hallja…

Tagadással, félrevezetéssel használt gyakori szó – még gondolatban is – elfojtást, érzelmi torlódást okozva, betegségig legyengít, csak legyen kit.

Az iskolákban csak ismereteket halmoznak, ma sem tanítják ezen törvényeket.

  Hogyan vagyunk képesek a szavaink megörökölt tiszta, csillogó ékét ennyire elhomályosítani?

  Miért lázad fel minden ifjú suhanc, felnőttkorának küszöbén?

Mert érzésükben emlékeznek valami el nem ért, eddig meg nem értett világra. De tudásuk, gyakorlatuk alkalmatlan arra, hogy miként változtassanak előnyösen rajta. Már kérdéseikbe is belefáradtak. Az ősök, a szavaink által, felvilágosítanak: – A „MI-ért” lázad fel minden ifjú. És pont.

A fejlődési kényszer, nevezzük evolúciónak, az elszakadó egyéni világból a közösséggel való kapcsolaton keresztül, adok-kapok életáramlást követeli meg. Így teljesedik ki minden korszak, azaz körúton vagyunk a mind-en felé.

  Mesék, szerte a világból, majd magyar népmesék Székelyországból, indiános könyvek és Ábel a rengetegben…csak olvastam, olvastam.

  Alvás, csaknem azonos az olvas szóval. Olvasás nekem, egy megváltozott – figyelmes, de nem a szokásosan éber – tudatállapot. Kis idő után nem vagyok az olvasmányon kívül, hanem személyem igényének megfelelő díszletben vagyok. Az író útmutatásai szerint, irányítottan álmodom. Megszűnik a külső idő, hangok elhalkulnak. A képzeletem a holt betűket élő szavakká teszi, azok pedig berendezik nekem, és csak nekem az eddig díszes fedéllel zárt világot.

Vajon a mai fiatalok is így, személyes énjüket feloldva olvasnak?

Azok a könyvek! Bennük is lelhetők a világok harcai, miként a szívemben. Ott az indián, kinek testvére minden nép, és szolgája a Földnek, ki egyes szám harmadik személyében beszél „ő-magáról”. És ott Ábel, kinek adott szava többet ér, mint ma nagy költségű, kormányok közötti, írott szerződés.

  Figyelem!

  Ott voltak azok a szavak is, melyek akár harminc évvel később is hatottak életemre!

Most már tudom, miként. A szegény ember, aki a tisztesség és bölcsesség szobrát alkotja a mesékben, vele szemben az álnok gazdag úr, kinek minden megnyilvánulása ördögi volt. Fehér és fekete. Lám, mikor a családi szorgalomból második – bár kicsiny – házamat vettem meg, ismerőseim akár irigységből, akár tudatlanul, gazdagnak kezdtek hívni. Addig, én sem gondoltam így magamról, hiszen nem voltam pazarló.

Azonnal kezdett kifolyni minden javam a kezeim közül! Mígnem, rájöttem, hogy – egyik a sok közül – tévhitem van! Becsület, tisztesség mindentől értékesebb volt számomra, talán székely vérvonalam miatt is. Ha azt mondják mások, hogy gaz-dag vagyok, akkor ördögi fickó is vagyok – hitte a tudatalattim. Pedig a világ színes, nem fehér-fekete. Kivétel, a (be-)látáshiba.

Ha úgy hiszem, hogy nem vagyok felelős sorsomért, mást hibáztatva hárítok. Megszabadulnék, hár-ítok, mert a har-ag, te-her. Amikor felfedeztem e téveszmét, képes voltam levenni magamról a szó által felhelyezett átkot!

Még van fedél a fejem felett! És lesz mindannak, ki ezen kis történetből levonja a tanulságot.

  A Szó, az Élet íze, sója. A tudatosság, odafigyelés az, ami éppen megfelelő mennyiséget kever ahhoz, mikor arra van szükség.

A csend, a béke, a szépség oly édes, hogy hangunk csak „elfűszerezné” azt!

 

  Mire jómagam kezdtem átlátni a síkra tervezett életet, megdöbbent lázadásomban a logikus döntésekkel, szülői tiltásokkal nem törődve, repülősnek jelentkeztem.

  Felfelé akartam emelkedni! Akkor is, ha ez nem jár anyagi előnnyel, nem ad biztonságot, valójában az értelmemmel szemben kellett mozdulnom, hogy az élet szabadságát megízleljem.

Akkor még nem tudtam, hogy elég az is, ha a szavainkban lévő határtalanságot, felsőbb látásmódot, szabadságot megtalálom. Valós gyökereimet keresem.

Talán mások, színjátszó, vers, vagy prózamondó körökben, netán egyéb művészeti tevékenységek alatt élik meg azt az áttörést, a feledhetetlen élményt, mint én akkor a fel-hő-k között.

Minden ember vágya, hogy hozzájusson sajátos teremtő erejéhez.

Ha megélem vágyam, vagyok! Ez, a második megdöbbentő vallásom! Nem a testem, nem is a nevem, hanem az ismeretlen helyről felbukkanó belső forrás, mely engem életre kelt. Lám, milyen tökéletes, milyen egyszerű a nyelvünk!

  Én vagyok, mert vágyok!

  Gondolkodom, tehát vagyok? Azért vagyok? Alighanem így kevés. Ha csak létezem, önfeledt állapotban vagyok önmagam felett, jól vagyok, de éppen nem gondolkodom. Olykor előny, máskor fogság, hisz nagy gondolkodók és nagy gond-okozók váltakozva irányítják a világot!

Vagyok maga az Alkotó, egy kötő, s a gondolat csak a hozzám kötődő képzet-teremtmény.

Isten veled, Descartes! Ideje továbbállnom!

  Olvasni szerettem a legjobban, akkor, ha kiéltem a fiatal férfiaknak megadatott teremtési vágyaimat. Gyermeket nemzettem, házat építettem.

Mivel bőségben szívtam magamba a természet ismeretét, biológiát, csillagászatot, kvantumfizikát tanulmányozva sem kaptam választ legfőbb kérdéseimre. Csupán érdekességet, részleteket adott a tudomány. Néhány részletben sikereket ad, az emberi életkörülmények javítására. De máshol, kudarcot vall. Látható, hogy az egyed uralkodására felesküvők hátsó szobájában, plafonig ér a szennyes. Talán hittem egy ideig az ígéreteknek, mi szerint mindig a jövő hoz jótékony áttörést. Még mindig hiszek a mesékben?

Aztán, hogy a bennem lévő hiányosságokat betöltő választ kaphassak, vallásokat – de még mennyit – tanulmányoztam a könyvekből. Talán hittem egy ideig az ígéreteknek, ami(s) szerint mindig a jövő hoz jótékony áttörést. Ráadásul olykor más térben, nem a testi állapotomban tapasztalhatom meg ezt. Még mindig nem kaptam azt, ami kielégítő! Még mindig nem láttam a fától, az erdőt! Sok ember már maga körül mindent felélt, elégetett, de még mindig nem elégedett.

Évekkel később jöttem rá, hogy ez a „fa”, az Életfa. Az első szembeötlő ága az egó! Nagyon, de nagyon belelógott a szemembe!

A magyarság született bennem

  Nem tudtam még felnőttként sem, hogy mit jelent magyarnak lenni. Szégyen, de igaz. Élménydúsabb lenne, ha honismeretről, „érzületről”, ragaszkodásról mesélnék. A mesém képmutatás, mismásolás (sumérül „mis-masu”, varázslat) lenne. Egyszerűen – éltem.

Eljártam dolgozni, kaptam, költöttem, ettem, szerettem, laktam…

Otthonosan voltam itthon. Kívül, és belül egyaránt.

Talán kellett egy kicsiny kitekintés, hogy értékeljem a saját életem – minőségét.

Láttam talmi csillogást, de láttam, hogy az a „Fény-űzés!”!

Láttam a felszíni nyomort, egész városnyi embert, a szeméthegyben és temetőkben élni, de belülről a természetszerű elfogadás vitte őket tovább, és az együttműködés. Az emberek némelyikében, ott is, szemtől – szemben egyre gyakrabban fedeztem fel egy különös villódzást, főként ott, hol legkevésbé várhattam volna. Talán másként kellene értékelnem a lehetőségeimet, olyan helyen kapaszkodni, mely sem egyik, sem másik gondolati rendben nem inog meg.

Már negyvenes voltam, mikorra rájöttem, hogy a boldogságot nem az ember teremti, az van!

Mint víz a vérben, a lé a létben. Fény a Világ-ban.

Az ember, csak választ! Szabadon, az egységből. Csak akkor, ha még kérdése van! Kap választ! Akinek nincs kérdése, abban megállt a fejlődés. A síkbéli ismeret bővülhet, de benne a tudás már nem tágul, nem kerekedik ki! Anyag-elvűség szimbóluma a négyzet (diplomaosztás fövege ez).

 

  A tudás az van! A magyar nyelv, a Tudás nyelve! Egység-elve.

Anyaföldjének helye Kör és pát-osz! Kárpát.

Szemből szim-ból-uma a térben megjelenő gömb, „országalma”, síkban ábrázolva a kör, rajta a rovásolt „GY”, az Egy-jele. Olvasva: Mind Egy!

Szakrális koronája, mint rovásolt „F”, mely Föl(ö)d, és Fi(ú) értelmű.

Palást (gör. „palaios”, lat. „paleo” értelme – ősi), mely felülről nézve kiterítetten kör, ajándékként a nemzettől, rajta hímzésekkel, képírással, a ráruházott elvárásokkal. A palást mintegy félisteni auraként borul az uralkodóra. (PALA-SU-TU. "kézzel feltett királyi ruha” – írja sumérból Baldiny Jós Ferenc.)

Jogar, melyet a felhatalmazott, magasztosult király, a Jog Ura alkalmazott, rovásolt „J”, jó-jelére formázva, szimbolikusan összekötve az Eget és a Földet.

(Pátosz, elvileg görög szó. Itt. Nálunk. Használjuk, mint ruházati kiegészítő, illetve pánt. Keresztben, vagy félkörívben összetartó szalag, de országunk koronája is pántos! Pátosz szenvedély, hév, de egyben „kisugárzás” is. Talán minden értelmében, így dicsfényként is! )

 

  Minden jól feltett kérdés, már hordozza magában a választ. Mint a közismert jin-jang ábra, melynek kék és vörös „halacskája” folyamatosan változva, „fölfalja” a másikát. Közben magában neveli, növeli, másolja a más-ik magvát.

Íme, a természetes novel-la !

Ennek a meglátásához nem az egó-ágon keresztül nézve, hanem az „erdő”, Eredő megfigyelésén jutunk hozzá.

Ekkor a fegyelmezett Egyé-olvadás, „f igy”, a frigy.

A nyelv az emberi létezés nevelője.

A csecsemő, aki lett a létezéstől, a gyermeki test-azonos én-valótól, lelkiségemmel, érzelmekkel és testtel önző, az egós, de fejlődő ön-ismereten keresztül, a személyiség korlátjától felszabadult szellemiségben:

Magam vagyok!

Bölcsőtől, a bölcsesség bölcs összeg-ig.

Egyik reggel, így ébredtem. Itthon már éreztem, hogy házamban ettől fogva a hazámban is vagyok. Bennem készen ébredtek a válaszok. Kérdés?

Kérd, és megadatik…

Ki vagyok én?

  Melyek a leginkább fontosak - a még felfedezésre váró, kardinális - kérdések között? Akárkit megkérdezhetek. Az első ötben, vagy háromban ott van. Ezerszer és ezerszer tettem fel ezt a kérdést életem során. De mindig, eltérő válaszokat kaptam. Talán leggyakrabban, ahogy szüleim belém nevelték, nevemet mondom válaszként. Vagy azt, amit cselekszem. Vagy a be- vagy kiosztásommal azonosulok. Még nevemhez sem ragaszkodom, hisz másként szólítanak meg baráti körben, munkahelyen, családomban. Becéző és kedves megszólítások, gúnynevek közepedte továbbra is voltam, vagyok. Istvánból azonban soha sem lett Pityu, Pisti. Kisgyerekként valóságos hisztit kaptam tőle. Én István, esetleg Istvánka, olykor nagymamám székelyes kiejtésével az „ösvény” szóra emlékeztető, Isvánka, E(ö)sván(y)ka voltam. Ezt is csak és kizárólag tőle fogadtam el. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy kezdjem más füllel „látni” a múltbéli ellenzéki maga(s)tartásomat. Az ősi nyelvemben élő „(h)Írmagom” tiltakozott a merényletek ellen.

Stephanosz gör., Stephanus lat., Stephan ném. nyelven leírva, magyarban Istefán-ként jelenik meg először, majd István-ná módosul. Míg a gör. – lat. „Pán” egylényegű a magyar „Van” és „Fén(y)” szóval, ami „minden” jelentésű. Mellékes ág, de érdekesség, hogy az átvevő nyelvek miként fordítják át a neveket a sajátosságuk szerint, Osztyapenkóig, Osztopánig. Névadó szótár szerint, „koszorút” jelent. Kötött, kör-szerű a koszorú. Latin névként; álló, sta-bil és fon-at. Staffás jelentése, „kíséret”, miként a másvilágba utazót kíséri az emlékezés. Így minden koszorú, rovott kör, a Fény, a be-Teljesülés jelképe! Élő ember dicsőséges kitüntetése is a koszorúval való tiszteletadás.

Itt, a dicsfény, mint a szentképek feje köré ábrázolt koszorú jelképe is volt. Szentségtörés leírni, hogy manapság kissé haloványan, de magyar füllel kihalljuk azt; - Isten Van?

 

  Vajon miért nem a világszerte szokásos sorrendű, a mi névadási rendszerünk? Elöl a vezetőnk, a vezetéknév, és hátul a „másodlagos” keresztnév. Az utónév, az utód-név. (Vagy az Út ad nevet?) A családi nevünk a bevezetőnk, életünk színdarabjába!

  Bors az írott történetekben, nevek között igen korai. Árpád kori Böngér fia, Bors. /Ma Bors(i) barátja Bö(n)gér. Kettő is, Bőgér. Véletlen. Véletlen?/

Talán először nevünket viselő őseink hagyatékát, pozitív és negatív tulajdonságait, erőiket kell békés egyensúlyba juttatni magunkban. Átvesszük azt - miként az uralkodók a nemzet palástját - a személyes jussunkat, hogy azután továbbjussunk, s felvegyük sajátos keresztségünk, keresztnevünk igáját? S ha mindezt tudatosan tesszük, lecserélhetjük-e az igát az Ige igazságára?

  A beszélő nevek

  Volt idő, hogy késztetést érezzek a Nagy utónévkönyv és a Magyar értelmező kéziszótár – szinte kényszeres – forgatására. A szavak értelme így történelmileg kitágul, a nevek feltételezett keletkezési idejéig. Valamint földrajzilag igencsak kiszélesedik. De, csakis addig. Eredetek magyarázása azon elméletekre épül, miszerint nyelvünk a befogadó, szinte alig átadó más népek használati szavaihoz. De az összefüggések mást mutatnak. Nem csatlakozom a finnugorista irányvonalhoz, de egyes részleteit elfogadom. Nem csatlakozom a nemzeti szocialista elképzeléshez, mely szerint, mint a germánizmus, úgy „magyarizmus” az egyedüli fennkölt(ő). De magamban, némely ismeretet hitelesnek érzek. Hisz minden megszállott, lelkesült kutató hol északon, mások közel és távol-keleten, míg Egyiptommal foglalkozók délen, indián nyelveket vizsgálók nyugaton – igazolást lelnek. Talán nem is alaptalanul, de némi szemellenzővel.

  Népünk genetikája, írmagja sokfelé megtalálható szerte a világban, még valószínűtlen távolságban, térben és időben, a jelenlegi tudományos ismeretünknek szemben. De hazánkban épp így sokszínű a nemzet.

  De hát mitől magyar akkor a magyar?

  Amint fentiekben jeleztem, a nyelv és elv által lett világutazó az a kultúra, csillagászati, (A csillagász nem egész!) építészeti, földműves, gyógyászati, társadalomépítő tudás, Egyisten-hit, mely a Világot és az Egészet ismerő, egylényegű elvet birtokló kevesek vitték el, a sokaknak. Egy megosztó és nem fosztó lények hagyatéka az, melyet még ma is beszélünk. Nem felsőbbrendű a mi titkos tudásunk, hanem éppen szolgálatként való, s mellérendelt.

  Az Őrizők nyelve a miénk!

  Nevek eredetét igen sokszor bibliai személyek – általában Istennek valamely módon, valamely célból felajánlott - neveihez vezetik vissza. Miként a mitológiák isteni nevei emberi tulajdonnévvé váltak. Azaz, szülők egykor felajánlásokat tettek a magasabb rendű „őrzők” felé, kik az emberiség sorsát irányították. Így, a halandók az isteni halhatatlanság nyomdokaiba léptek.

Mivel mára csak beszéljük nyelvünket, de nem értjük, a nyelvi üzenetek „hall-hatatlanná” váltak. Másrészt világi kívánalmakat, igényeket, vagy természetbeni képződmények, időjárási jelenségek, virágok, állatok külső és belső tulajdonságait – totemként – adták a szülöttre.

Így van ez sokszor, az eredetileg magyarnak minősített nevekkel is.

Például Adony nevünk, mely eredete magyarnak tartott, jelentése ismeretlen. (Pedig a Nagy utónévkönyv szerzője – helyesen - fontosnak érezte azokat leközölni.) Olykor azonban ne legyünk restek, Ádám Éváig visszatekinteni!

Sumér-héber eredetűnek tartott Ádám, mely jelentése: ember, ill. atyám. Ada, Ap-, Aty-, At-tőből apaság, atyafiság, nemzettség kerekedik ki. „A” Dám, sumér Tavaszisten (ill. „tavas” minőségű isten) változata Döm-ös, Dum-uzi. Jelképe, gyakorta a nevével jelölt dámszarvas volt. Adony Ádámtól való származtatása lehetséges.

Vegyük figyelembe, a szavak harmadik, szellemi szintű üzenetét, s érezzük át, hogy van-e kapcsolat közöttük: Ádám, a halhatatlan Ember, Isten adománya. Adony. Ádám – esetleges atyafiságából adódva – adománya a halandóságban Adony. Mint „a Dám-án”, adomány. Tavaszi kivirulás, az emberi önátadás, szolgálata a magasabb rendűeknek, önfeláldozás a közösség javáért.

Adony és a görög Adonisz név, szinte egyező. Azonban halhatatlan Aphrodité kedvesének, a szépségéről híres vadásznak halálos vadászbalesete után, csakis a külsődleges, látható tulajdonjegyeit őrizte meg a monda.

Már törzsi névvé is váló ősmagyar neveket, vezérek neveit sokan kutatták. Álmos, Árpád, Ond, Kond, Huba, Megyer stb. eléggé átlátható helyekről jelentek meg a történelem során. Kürt névről még nem olvastam tanulmányt, de tudom, hogy nem lehetetlen a „Kurd”, mint népnév, magyaros átvétele. A törökök közt élő kurdok mai napig tudják a rokonságunkat, tiltakoznak, ha valaki „türk-nek”, töröknek nevezi őket. (Magyar Tárkány szintúgy „türk” jelentéssel is bírhat.)

 

  Ismeretünk hiánya, már bemutatkozások alkalmával visszahat ránk! Jómagam is ebben a homályban éltem, amikor kérdés volt a „ki vagyok?”, eszembe nem jutott más, mint az, hogy miként neveznek. De az, hogy miként hívnak?

Előbb ki kellett olvasni a nevemben (is) meglelhető elhivatottságot!

Nevem megtartása kihívás, mikor a személyem mélyéből a belső létezőm, magam helyezem a külső világomba is.

  Hatalmas ellentmondás alakul ki minden emberben, aki úgy érzi, nem az, akinek hívják! A gyermekekben is, akik ösztönösen tudják, hogy valahogy mások. Vagy a ki nem teljesült, nyugtalan felnőtt, de spirituális útkeresők, és a lélekben sérültek, netán tudathasadtak nehezen találják az azonosságukat?

  Míg mások, mikor ösztönösen megérezték a neveikben rejlő, csaknem asztrológiával hasonlatos korlátjaikat, választott művésznévvel tudtak kibontakozni. Példák számosak, főként a mai világban.

  Akadnak olyan kultúrák, melyek nem ragadvány vagy becenévnek tartják a felnőttkori névváltozásokat, hanem az egész ember minőségi változásait fejezik ki vele. Sajnos, erről a nyelvünkre vonatkozva még kevés gyűjtésem van.

  A szavak, szótövek vizsgálódásai során, a történelem folyamatában rárakódott sok-sok értelmi, érzelmi feltétek lehántásakor, akár egy ásatás különböző kultúrrétege alatt, egyre több azonosságot találtam. Időközben a szavakhoz történések kapcsolódnak, melyek, ha az idő folyamatában kikopnak, csak különállóan értelmezhetőek. A szavak vélhető eredőjét keresni egészen különös élmény. Bepillantást nyerünk őseink mindennapjaiba, tevékenységeikről, mágikus hitvilágukról is több-kevesebb ismeretet nyerünk általuk.

(Végül, valószínűleg majd mindnyájan rájövünk, hogy tévedünk. Az ellenzős, elemző értelem nem látja a „hologramot”. Szavaink finom folyamatként áramlanak át egymásba. Ez a nyelvi „Möbiusz - szalag”. Nem hiszem, hogy a cáfolhatatlannak tartott, 24 gyökszavunk elmélete a végleges. Ha csak az agyag kémiáját elemezzük a szoborban, az alkotásról, alkotóról még semmi fogalmunk nincs.)

Most haladjunk visszafelé az időben. Felszínre kerülnek a rokonértelmű szavak használatának szükségszerűségei, valamint látható lesz, hogy valamennyi szavunk nem csak elszigetelten él a nyelvünkben, hanem nagyon is sok kapcsolódása van az őt használó kultúrával, mind történelmi, mint szellemi tartalom révén.

Szemelvény részletek következzenek néhány témakörből!

  A farkas és a lányka…

  >>A nemzeti múltunk, anyanyelvünk végtelenbe vesző szövedékéből - szavaink által- évezredes történetek filmszerűen peregnek le bennünk. Erről a napi beszédünkben nem veszünk tudomást, mert a tudatunk alatt zajlik mindez.

De mi van akkor, ha tudatosan kezünkbe vesszük nyelvi örökségünk, hogy végre feltárhassunk valamit őseink hagyatékából? Valójában nem véletlen az, hogy mely ismert, rokon értelmű szót használunk akkor, mikor egy jelentős, figyelemfelkeltő, vagy érzelemben gazdag szót használunk, sok egyéb helyett. / Itt most a helyi szókincsre nem térek ki. /

Játsszunk most együtt, ízlelgessük, „vegyük kézbe” a példában levő szavakat, dörzsöljük meg, s ahogy érteni kezdjük, úgy pattannak elő múltunk üzenetei belőlük, mint Aladdin csodalámpájából a dzsinn.

Hogy is volt ez, a FARKAS és a rokon értelmű szavai esetében?

Ismert, gyakran használt, de leginkább jellegtelen szó a „farkas”, mert leginkább az állat egyik külső jellegét kívánta megjelölni. Egy állatra mondom, akinek farka van, hogy farkas (far, farok, farok-os, falkás farkas). Ez a szó annak, aki még nem találkozott ezzel az állattal, kevés ismeretet ad. Az elődök tapasztalata, azonban ma is némi riadalommal, nyugtalansággal tölt el, mert e szó mögött ott settenkedik az a vad, akit ők láttak, hallottak, futottak előle, vagy megküzdöttek vele, mikor elragadta jószágaikat, vagy éppen kisgyermekeiket. De használták meleg irháját, nevelték fiait. Az ősök ismerték őt, szokásait, étlapját. Ellenfél volt, csak később lett ellenség.

Még néhány száz évvel ezelőtt a hétköznapokhoz tartozó állat, mára legenda lett. Ketrecbe zárt nyugtalan, félénk tekintetű utódai mit sem sejtenek egykori dicsőségükről. Azonban, ha szabadságot nyernek, újból vadászokká válnak - természetük szerint.

Ha felszabadítjuk ősi szavainkat, azaz tudatosítjuk őket, természetes közegükbe visszakerülnek, akkor megjelennek nekünk a maguk teljes pompájában.

A FARKAS szó mellett közismertek még a CSIKASZ, ORDAS, TOPORTYÁN, TOPORTYÁNFÉREG is.

A csikasz szó a farkasnak azon tulajdonságát jelöli, mely mindig megkülönbözteti a nagyon hasonlatos kutyakölyköktől az utódaikat. Azok mindig csíkosak, hátukon hosszanti irányban. A természeti népek gyermekei sokszor nevelték ezeket a kölyköket. A színük a feketétől a szürkén át az ordas színig, mind viselték ezt a jellegzetességet. Az ordas szóból egy bizonyos sárgás, szürkés, barnás keverékű szín neve is származott. Az ORDAS maga is több jelentés együttese. Az „ordítós”, valamint a „hordás”, csapatosan járó állat.

Leginkább beszédes a TOPORTYÁNFÉREG elnevezés.

Eredetileg nádi farkast jelentett. Emlékezzünk, hogy Arany János milyen pontosan és odaillőn alkalmazta azt a Toldiban.

Ez a szó egy különálló fajtát jelöl az erdők és hegyvidékek ordasától. Eltérő alkattal, zsákmányolási móddal.

A toportyán kis falkában, vagy magányosan vadászik. Karcsú, magas, kisebb szőrzetű. Tavak környékére, fertők, lápok, rétek kisebb zsákmányállataira les. Inkább cserkészik, lesben áll, majd hirtelen lecsap, azután azonnal elillan a helyszínről.

Ez a módszer a PORTYÁZÁS. Ez a magyar hadviselés híres, hírhedt lopakodó módszere, a nádi farkastól ellesett taktika. A nádi farkas türelmével, ösztönével, erejével azonos szellemben, azaz belső étékeivel hasonlatosak voltak a vadászó, vagy hadat viselő kis csapataink.

Hol is élt eme vad? A TÓ PARTJÁN! A fertők állata volt. A FERTŐ nem véletlen a fertőző szavunk kiindulása. A férges, a fertős azonos jelentéssel bír. Férkőzés, rágás, fertőzés éri a betolakodót a fertők állataitól, melyek a vérét szívják. Szúnyoggal, böglyökkel, piócákkal és kórokozó lényekkel teli vizenyős, betegítő helyről szól szavunk. Fertőző hely, ami rejtve, nem látható módon megbetegít, legyengít. A tó partjára települő ősök aprójószágainak egykori vámszedői voltak a nevezett vérszívók, valamint a nádi farkas, akiből toportyánféreg lett.

/ PART, PÁRTA, az, ami körülvesz, körülövez. /

Eredetében magyar szavaknak azt tartom, amely szótagjai külön-külön is egy egész egységet szolgálnak. Csatlakozom azokhoz, kik szerint a magyar nem ragozó, hanem értelmes szavakból „rakosgató” nyelv volt. Szavakból alakultak, egyszerűsödtek a raggá. Erről többet megtudhat bárki, Kiss Dénes és Varga Csaba nyelvészettel kapcsolatos, korszakalkotó könyveiből.

(Ma már úgy fogalmaznék, hogy a kezdettől fogva gyökszavak és ragok is egyaránt léteztek, de ehhez el kellett vetnem a darwini világlátásomat! Makogástól az ódáig? A szerző rátekintése a nyelvünkre, öt év múltán már így változik!)

Szóösszetételekben, vagy magukban is megállók lehetnek eredetük idejében.

Ma, ha kiejtjük a „víz” szót, képek és élmények egész sora villan meg elménkben, mintha egy hangszer húrját pendítenénk meg. Erre azonban ritkán figyelünk. A víz önmagában a hűs szomjunkat oltó vizet is jelent, de a kémikusnak a víz egy molekula, az úszóknak a verseny helyszíne, a hajóskapitánynak az elemi erővel tomboló tenger, az erőművekben hűtőközeg, a csillagásznak az élet lehetősége, a fuldoklónak sok, a szomjazónak kevés. Mindenki a saját egyéni lelkületén keresztül, képekben és érzésekben tud a víz szóra reagálni.

Az ősi bölcselettel bíró magyar nyelv még egy fontos kifejezésben is használta a víz szót. Ez nem más, mint a Világlélek és a Víz azonossága. Keleti tradíciók Ősvizet, Ősóceánt, nyugatiak a Szentlelket, mint a mindenben lévőt és a Mindenséget megszülőt értették ezalatt.

Ősi magyar nyelven az ÍZ (Isa)= a Legfőbb Lélek.

/A „lél”, „leél” többese „lél-ek” és vagy: lel-kek. Lé és Él szó forrott egyé ./

VÍZ = Világ, Világosság + élő lé, többes számban. Azaz, „a” Világlélek!

Szóösszetétel viszont egyhegyűvé teszi a jelentést, mint ÁR-VÍZ. Ez a két hang hihetetlenül megváltoztatja az értelmezést, így már ezen életbeli tapasztalataink lesznek az elsődlegesek. Képek jelenhetnek meg helyi vagy nemzetközi katasztrófákról, átélt félelmek, bosszúságok sora merülhet fel bennünk.

Tapasztalataink, életvitelünk, egyéni hozzáállásunk merőben más tartalommal ruházzák fel szavainkat. Ezeket a hasonlóságokat, a nagy többségben lévő közmegegyezés tartja életben, vagy éppen megszünteti őket. A közös nyelv a legalapvetőbb kapocs, mely egy nemzetet együtt tarthat. Egy-egy szót, szállóigét bárki alkothat. A humor jó alap arra, hogy elterjedhessen.

Karinthy Frigyes is élt a szavak játékaival. Miként a „Rímhányó-nak” becézett Romhányi József is, aki számos nagysikerű rajzfilm verses, rímes szövegét írta.

De most megemlíteném a „kívülállók” remek humorát alkalmazó Brackfield Siegfridet, ki német anyanyelvű humoristaként meglátta a remek, szófordulatokra alkalmas rokonértelmű szavainkat. Kérdezte tőlünk, kedves sváb akcentusával, hogy mindegy, hogy azt mondom, hogy húz, vagy von? A mozdony húzza a vagonokat. De nekünk mégsem mindegy, hogy a huzatra, vagy a vonatra ülünk fel éppen.

Vagy mindegy, hogy azt mondom, hogy megy, vagy jár? Egy falióránál meglehet. De egy hastáncos nőre mondhatjuk-e mindkettőt egyaránt: szépen jár a hasa, vagy megy a hasa?

Régi, többrétegű szavaink is érdekesek, értékesek. Olykor ezredévnyi eltávolodás után, más közegben történt használat során változva ismét visszatérnek, miként a török-iráni eredetűnek vélt „KALÁCS”.

Ha az egyé vált szót boncolni kezdenénk, kal-/apácsot/ és ács-ot találnánk. Láthatóan zsákutca arra vonatkozva, hogy a név eredőjéhez jussunk. A „kal” a félretett, pihentetett, kelesztett tésztát jelöl; ma „kel-nek” , „kelt-nek” mondanánk. Lehetett kelecs, kalacs, kelőcs, kelőc is egykor. Mindenesetre, a kal, kel beleillik a magyar gyökérszavak alapszavai közé.

A szlávosnak tartott „hajdú” szavunk, nem más, mint a szilaj, kemény, félelmet nem ismerő duhaj férfit jelölő szó. HAJ-DU, DU-HAJ. Ha még azt is megtudtuk, hogy történelmi tény, hogy egyfajta kasztot alkottak, s megkülönböztető módon, a frizura divatuk kopasz fejükön egy hátulsó hosszú lófarok, HAJ volt. Amikor harcba szálltak, kíméletlenül feldúlták az ellenség hátországát.

De bár mily meglepő, a LANKA és LÁNYKA bizony több, mint köszönő viszonyban van egymással. Kisebb felszíni domborzati kiemelkedések, bemélyedések, melyek nem meredeken hegyesek, LANKÁ-s tájnak hívhatók.

A serdülő kislány, akinek kezdődő nőiessége nem szembeötlő, még nem hegyes, melles, az népies kiejtéssel ma is LÁNKA, azaz LÁNY-ka.

A „LAN”- szótő még a LAN-gyos szóban is helytálló, mert lágy, már nem hideg, de még nem is forró.

A „tapír” például csak teljességében értelmezhető, nem ajánlatos szétszedni szótagokra, mert jövevényszó. A tapint és az irt már kissé erőltetettnek tűnik. Még inkább az, amit félremagyarázó szótárként a rádiókabaréban hallhattunk.

Azaz a „tapír”, egy ellenkező nemű, vonzó személy érintése nyomán jelentkező bőrpirosság az arcon.

Így a „vámpír” a csempészeket éri utol a határon az ellenőrzéskor.

No, és a „kancsuka”, „kanibál”, „lóbál”? Jó bál, vagy „se-kéj (pontos j-vel)?

A régi, valódi szókapcsolatok kutatása regényes, az új keletű szavaink facsarása csak szórakoztató.

Ugyanakkor örömteli számomra, mikor a rádiótelefon adat és vonalkártyáját, melyet „szim-kártyának” hívnak hivatalosan, célszerűen, értelmesen átalakítva „cím-kártyának” kezdenek nevezni. Külön-külön is megéri bármelyikkel foglalkozni. Ezúton is bátorítok mindenkit a kutatásra, hiszen jobban megismerhetjük gyökereinket szó-kincs-ünk vizsgálatával.

  Viszonylag rövid összesítés következzék, személyes nevem számos tartalmának felderítéséből. Személyes – és csakis apai, patriarchális - névadó ágon, ki kellett derítenem a törzset, „családfát”, mely ma is erőim egyik ősi forrása.

Borsi, aki Bors településről, családi uradalmából elszármazó.

Árpád-kori Bors, kicsi, ügyes, de igen erős vitéz volt. Bors várát kapta meg a Tátra lábánál. Aki, Borsod településsel, mai Borsod-megyében valószínűleg rokonságban volt. Kr.u. 175-ben a magyarországi Nagyalföldön legyőzött szarmata–alán lovasság a Római Birodalom kényszeres zsoldosa lett, sok generáción keresztül. Felszerelésük, harcmódjuk, bátorságuk és erényességük miatt „kegyes” ellátásban részesültek, még Britanniába is eljutottak. A legendás Arthur (Art Úr, Ard-úr?) udvarába kerülve, a lovagság alapítói voltak. Közöttük Bors, aki kicsi volt, és erős.

Vezérek szokásos jelzése a kacagány volt, mely macskaféle – azaz „kacor” – bundája. Személyes bátorságpróba dísze, ahol az ember megvívott az életét veszélyeztető párduccal, tigrissel, oroszlánnal.

Bars, egykori rokon népnél a szkítánál párducot jelentett, aki kicsi, de erős.

(Zárójelben, de figyelmesen: bor-z. Borz, amely hazánkban él, kicsi, de erős. Ráadásul, roppant félelmetesen, borzalmasan védi a saját várát, életre, halálra.)

Ma, ezer évekkel később, a csípős fűszert, ami kicsi, de tüzesen erős, „bors-nak” hívjuk. (Itt a tüzes és erős, a parázsló szavunkat távoli rokonságnak vélhetjük a „tűzimádó” perzsa népnévvel.)

Bárs-ony, nem más, mint a selymes tapintású, kissé a fényben csillámló, körkörösen buborékmintás kacagány. (Kacor, az karcos-harcos macskaféle!)

Mai magyar nyelvben a „bor” nem más, mint egy szomjoltó ital, ami mámorítóan erős. Az isteni gondviselés van jelen a szőlőtermesztésben, és az emberi közreműködés, mely belőle bort készít. Olyannyira mélyen ismert a bor szakrális hatása, hogy ma is felszentelik vele a lelket és az oltárokat.

Egész-ségünkre való, mértékkel! (Kicsit fogyasztani az erős borból, az felemelő, isteni élmény lehet, ám a nagyobbacska adag, erővel a földhöz vág.)

  Összesítve; Bors tehát több erővel bír, mint amennyi belőle látszik. Fűszerként ízesítő, bor-ként mámorító. Kicsi, de bátor, tüzes, erős és bódító, boldogító.

Az elnevező szülők, táltosok ennek az eszménynek ajánlották fel az újszülött fiúgyermeket: szívósan küzdő, életerős, boldogító.

A duális világban megjelenő szavakban töltések, erők vannak. Lehet velük szelet vetni, és vihart aratni. De a mögöttük lévő szellemi, fogalmi összesítésnek neutrális, semleges értéke van! Ez a fő ismérve, hogy minősítésmentes, tárgyszerű! Hideg, meleg, az Hő. Fekete, fehér, az Szín. Folyó, tenger, az Víz.

  Minden olvasó ismeri már a jelentését a saját nevének? (Nomen est ómen.)

  És az országnak? Mert neki is van neve!

  Magyar, „Ma”, és „Gyar”, aki jár, működik, készít „járt”, gyárt. (Nagymamám neve Szíjjártó Katalin volt, kinek családi őse, nyilván bőrös, szíj-gyártó tevékenységről neveztetett el.)

Gyar-ma(t) ma Magyarország. Megfordult a világ. Még rajta Jár-Ma.

Ez össznépi tudattalanságunk következménye. Pedig, mint az országunk előtagja, a „Ma” a vezetéknevünk, a most, a „jelenlét” az elsődleges kincsünk, amiből az Jár, hogy a Gyár-tás következik. Most!

Az ország őrségének jóvoltából.

„/Minden szava avas e honnak./ Innen ered dere./ Ám főn Apolló éled delén. /Élet tele len-nél, jó hír, gyógy-ír,/ rí a jász szája, jobb jövőt jósol,/ jász óljának parány báránya,/ a gyász már elveszett./ Bár rab benned a régi ígéret,/ ha szellemi szólam szól rólad,/ eszme emészt, mégis felvezet./ Minden hallott égi ige mondá,/- adnom kell- s ébred a halott./ Most mást jelöl e korban ős-szód,/ vagyok, élő öle élvezet lehet./ Szív visz tova, míg gím rész e szerved,/ réven vár népnek középső színe,/ betölt a fehérbe ölt, tar lepel /jel e képen töröl Turul./”

Fenti verses játék lényege, a tükröztetés. Mert nem csak rím, vagy időmérték játékra alkalmasak szavaink. Részlet lent, a Párosan szép című versből.

Kezemet az éghez, Hozzád, emelem

De a Földön, szűkebb lett a saját

TEREM

Terem

Mégis érett gyümölcsöt, Neked,

- Ha Te mondod - parányi életem.

E játékra is használható. Egytől, hétig. A HETedHÉT ország versből:

Legmagasabb a HAT halom

FeljutHATsz, ha vágysz nagyon

Ott fenn a csúcson, ahol magáért

HAT – HAT, így lett mindenHAT. Ó!

Végtelen létben már nem szórakoztató!

Az áthallások. Tetszőleges összeolvasással játék, a Tanácstalan című versből.

ezt mutatja

minden tettem

édes íz lett-e

hab a tor tán

el múlt vagy

bennünk máig is

hat e rönk

hol szabadság

izz ón fényre gyúlt

test vér ellen

burjánzik a vadság

ím lát ta más Áron

vagy fű alatt

ki csinyes

alkuvás dúlt

a tiszt tessék

mára elavult

Miként nyelvünk rendkívüli módon rugalmas, elképzelhetetlen sok lehetőség rejlik benne a tárgyi valóság megfestésére, az érzelmi testünk szerelmes, forradalmi felkorbácsolására, vagy letargiába döntésére.

Lehetőség adott a szellemi önvalónk ébresztésére is. Eljöttem című vers részlet:

Jöttem, hogy emlékeztesselek

Hogy megismerd végre az erősségedet.

Jó, ha néha – esőként - lágy vagy

Ám belül mégis erős a tartásod

Ekkor, ha Vagy, de nem elvárod

Az emberben búvó élő Istent

Istenben hunyó embert is meglátod.

Már mindent szerettem, ha Te szeretnél

Úgy, akár már ma is AZ lehetnél

Az, ki eddig is voltál, a lelket hordó

Az Egy, a Van, az Ős-Igaz

Szomjazóknak vagy az oltó

Tisztán hűs víz, az élő Vigasz.

  Szerettem a verseket, olykor hallgatni, olykor olvasni. De kötődni hozzá a magyarságra való ébredéssel kezdtem.

Miként ráébredtem a nyelv hatóerejére, már nemcsak a fájdalmat és zavarkeltőt ismertem fel benne, hanem azt az erőt, mely gyógyít, harmóniát (Harmónia, egyensúly, azaz „három, a magyar igazság!”) ad.

  Korábban csupán olvastam. Valahol bennem tárolódtak, tömörödtek és átszűrődtek a szavak, hogy egyéni színezettel egyszer csak áramolni kezdjenek – kifelé. Írni kezdtem, negyvenesen.(Későn érek, mint a húsvéti rozmaring alma.)

  Évek teltek el magamban, szinte kétségbeejtő – nem igazán szokványos-, meghasonló írásaimmal, gondolataimmal, mire hasonszőrű érzületű írók, kutatók munkásságával találkoztam. Olykor a ló túlsó oldalára is esve. Kiugróan érdemlegesek között Kiss Dénes, Varga Csaba, Prof. Baldiny Jós Ferenc, Mesterházy Zsolt, Papp Gábor, Bakos Attila és a „sok-ság” további nagyszerű szerző könyvei kerültek kezembe.

Kiváló költők, nyelvkutatók, történészek, kivel nem kívánok versengeni. Hiszen mindenki a Tökéletességet keresi. A maga módján.

Hasznos segítőtársai lehetnénk egymásnak, mint ismerősök, atyafiak, barátok.

Barát, a „bar” és „Aty” összeolvadása. Az Atya kicsiny par-ánya, Isten bár-ánya. De legalább oly hasznosak lehetnek, a „név-telenek”, ha nem „nép-telenek”. Akik belülről hordozzák a népviseletet.

  Írhatnánk közösen egy nagy magyar internetes nyelvi kultúrát, vicces szavainktól a szellemi ideákig. Nincs olyan magyar ember, aki a már elkezdett fogalmazást nem lenne képes további személyes kiegészítésekkel ellátni, hiszen nem csak az életet, de a nyelvünket is folyamatában írjuk.

Hasonlóvá tehetnénk, mint az angolok a tiri-tarka takarójukat, a darabokból készült, egésszé alakított „pecsvörk-ot”.

  Nem is beszélve a költőkről. Kik igen sokszor eltávolodottnak érzik magukat a világtól, mert lábuk még itt van e Földön, de vigyázó szemeiket felsőbb világokra veték.

A költészet dicsérete. (részlet)

Ki lehet ma magyar költő? Elég –e valami formációt elsajátítani, vagy valami extrém , kihívó szöveget ,, beadni”, néhány logikus kapcsolódási pontot találni a verssorok végein, melyet szívesen fogad a ,,nagyérdemű”?

Vagy talán mégis több-e a költészet? Mitől más ----ha valóban más--- a költő, s az írótól elkülönül-e? Hiszen mindkettő az anyanyelv eszközeivel tud csak alkotni! E kérdésekre maga a nyelv adhatja meg a hiteles választ.

Bárki, aki a líra húrjaiba csap, alkot, arról hamarosan kiderül, hogy él –e benne a zene. …

KÖLTŐ – KÖL-TŐ, KÖLT-Ő, költő=kiköltő.

Szükség van a poétákra. „KÖLL”, aki „tőről”, eredeti ősi erőből építkezik.

Szavainkban hatalmas erők lapulnak. Ki mesterkélt, piacorientált versekkel próbálkozik, időben, energiában sokat fektet munkájába: az KÖLT. Elkölt, elherdál, piacra dobja az aranytojást tojó tyúkot is. Szerény népszerűségért, kétes haszonért megöli magában a zenét. Ereje a —túlköltekezés miatt-- egyre hanyatlik.

Egy év, egy történelmi kor, tiszavirág dicsőség. A valódi költő, kit a nemzet szelleme ébreszt fel, saját szellemiségének átmeneti álmából.

A szó rátalál. Nem kutat utána, nem formáz, nem alakít. Csak az által hiteles, hogy megél, érez, tapint, szagol, ízlel mindent, amit a világ elé tár. Ezekből a nyersanyagokból saját lelkének—izzó parazsán—fogyasztható szellemi táplálék készül el. Neki nincs választása. Költő akkor is, ha még nem írt egy sort sem. Költő akkor is, ha már felhagyott az írásaival, mert úgy érezte, hogy még nem elég jó, vagy már nem képes új dolgot létre hozni.

A KÖLTŐ igazi őskövület a mai korunkban. Mint egy madárnak, ha eljön a nászideje: KÖLTENI KELL!

Teste lázban ég, nem gondol semmi másra, tudatát egyetlen egy dolog a KÖLTEMÉNY által keltett vágy uralja el. Le kell raknia az eljövendő nemzedék számára gondolati lét csíráit, rá kell ülnie, testével melegen kell tartania, vigyázva, hisz érzi, hogy ez faja túlélésének egyetlen záloga. Költ, kikelt, mert nincs választása ….A költő és a madarak abban is hasonlítanak egymásra, hogy szabadnak születnek és szárnyalnak a világban…. Rengeteg szenvedés, szenvedély hevíti lelküket. E nélkül sem élni, sem alkotni nem képesek! Nem engedik senkinek, hogy bárki ezen eszközöket jó szándékból, együttérzésből, szerelemből tőlük elvegye. Számukra a költészet, a dal, csak akkor szól, ha nem teljesül be a hőn vágyott szerelem, ha leigázzák országukat, ha korán elveszítik édesanyjukat, ha becsapják őket a hentesnél, vagy bőrszínre, hajra, testsúlyra mások epés megjegyzést tesznek. Mikor elhagyja őket a költemény – az utód- tőle független, új életet fog élni. Neki nem kell ápolás, átdolgozás, mert a vers úgy születik benne. Akár percek alatt is.

E független utódot nem ő- az alkotójuk- hanem MI valamennyien tápláljuk, éltetjük tovább.

MI mindnyájan, mert minket is elhagyott a szerelmünk, a mi országunkat tiporják a sárba idegen hatalmak, mi is elvesztettük anyánkat, hát persze, hogy minket is jól átvertek a hentesnél… Ezért válhat személyes értékünké családtagunkká, barátunkká egy- egy vers. Valódi részünkké válik, miként testrészeink a törzs számára, úgy fonnak egyetlen, mentális testté bennünket a közös emberi sorsunk. …

A versek ---miként mi is –számtalan köntöst öltenek. A jó költő „ÖLT” magára, felvesz egy olyan élethelyzetet, melyben legjobban képes önnönmagát kifejezni. Hagyja, hogy a vers átáramoljon az életén, kétségtelenül meg fog változni miattuk.

  A jó költő „KÖLT” is, más szóval: ébreszt. Elgondolkodtat, felráz álmunkból. Sajátosan öntörvényű világukból elénk állva nemegyszer szinte korbácsként csap le elpuhult lelkünkre:

Rabok legyünk, vagy szabadok? Ő az aki kimondja azt, amit még gondolni sem merünk, ott és akkor. Szabadnak született lelkünk titkos óhaját vetíti elénk, a mi jövőképeinkből egy eljövendő új világ fantomképét alkotva meg. Ébredünk-e általuk, vagy visszaalszunk? Ez már a mi választásunk.

  …Ősi ruházatukat, a mitikus történeteket, sokszoros jelentéssel bíró szimbólumokat hordozván egyfajta mágikus, szellemi életet éltek. …a költemény is élőlény .Érzelmi gondolati létforma. Mint ilyennek, táplálásra van szüksége. Ha magamba fogadom, s találkozik a bennem is vibráló hasonlatos erővel--- táplálom, megerősítem--- úgy engedem tovább élni a kollektív tudatunkban.

  Ha nincs bennem szeretet, együttérzés, odaadás--- így olvasva veszem magamhoz mágikus tartalmát ---- ott és akkor egy lábnyit eltaposok a műben rejtőzködő izzó parázsból.

Attól válik egy költemény-- bennem-- élővé, ha társra talál!

  Ma, rohanó világunkban elpusztítjuk---- közönyünk kétélű fegyverével--- Petőfi hazaszeretetét, József Attila magányát, Ady belső, egót tipró cinizmusát, Radnóti rendíthetetlen békéjét, Kosztolányi festői szóvirágait, Karinthy gyermeki humorát.

  Ez már nem a költök, nem a vers, hanem a MI,közös, magyar felelősségünk!

Mi még a költemény? Csupán néhány százévnyi időt kell a múlt irányában kutatnunk, hogy a költemény szavunk homályba vesszen. Korábban a vers; dal, regős ének , azaz ének volt.

... / A rege annyit jelent, hogy egy történetet, vagy egy személyt, saját mágikus erőm segítségével rög---zítem, reg---ölöm, változtatás nélkül megőrzöm …. Hej, regő rajta…/

Könnyebb volt megjegyezni őket, mint a prózát, mert több helyen rögzült az emlék. Dallamként és szövegként egyaránt. A regősök, versmondók a belső dalt táplálták.

A költők eleink történeteit ----szó szerint --- megénekelték.

Műfaj tehát az ÉN—EK. A sok kicsi én és a szellemi nagy-ÉN közös alkotásai.

  A kollektív tudat szóban, dalban megőrződött emlékei voltak!

  Az írásbeliség elterjedése előtt „ könyvtáremberek” éltek minden közösségben. Mindennapos és rendkívüli történetek özönét, családok származástörténetét kívülről tudták.

… A mi kultúránk élő könyvtárai a regösök-- a költők elődei voltak.

Az elveszett, értékes regösök pótlására mára a költők és a zenészek szakosodtak. Feladataik csak néha érintik egymást; így a dalszövegírás, vagy egy –egy vers megzenésítése.

IRODALMÁR. Milyen hihetetlenül árnyalt a nyelvünk! IRO—DAL –MÁR.

Feltámasztani tetszhalott értékeinket nem visszalépés, inkább szükségszerűség. Nem csak őértük, hanem a mi közös érdekükben tegyük.

 …éhe van a szellemiségünknek is. E mesterkélt világ, belső tartalom hiányában szellemi alapok nélkül egyszer csak összeomlik, elvész. Akkor ott állunk meztelenül, kiszolgáltatottan, magányosan. Csak végtelen üresség, csend, fájón hasító csend lesz részünk.

Csak azoknak nem, kikkel még együtt élnek őseik. Bennük majd tovább élnek az ÉN—ek.

Hozzá ritmust adja életük, ami akkorra már maga is egy költemény.

 

  Számos módja van még, a nyelvismeret kibővítésére. Minden hasznos, amely kutat-ás! Egészen a forrásig! (Sokszor hév-forrásig!)

 

 

Gyűjtés a „Magyar Értelmező Szótár” című programból

Idegen eredetűnek titulált, magyarul értelmezhető szavaink

(részletek)

(Zárójelben, de fontos: A rovásírott nyelvünknek a latin betűkre való átírási módja, pótolhatatlan veszteséget okozott nyelvi hagyományainknak. Bár kutatók 13 betűről írnak, melyek összetéveszthetők, szerintem ennél is több lehet a kényszerű magánhangzósítás miatt. Rovásolt történelmünket I. István idejétől kezdve, tűzzel, vassal irtották. Ám az, mely feledhetetlen, múlhatatlan, azt múlandó kéz el nem pusztítja, mert a fedhetetlen magva ismét kihajt a Fényre!)

- Ab ovo

„Lat eleve, eredendően, elejétől, kezdettől fogva, kezdetben, mindenekelőtt.”

Magyarul: ovo – Óv, megvéd, ovális, tojásszerű. A tojás kívül szilárd, belül tápláló. Mindene adott, egy egész lény létrejöttéhez. Óvoda, mely védő-, óvó-nők gondoskodnak az óvatlanul kiszolgáltatott gyermekekről. Misztikusok és egyes középkori festők, tojásforma (ovarium) erőtérből kilépő világról és emberi auráról jelenítenek meg képeket.

 

- Abszorpció

„Gázok, gőzök elnyelése, megkötése folyadékban v. szilárd testben; fényk fényelnyelés”

Magyarul: Szorp – szörp. Szirup. Szűretlen. Kötetlen és oldott folyadék.

- Absa

„Héber eredetű; jelentése: apa.”

 

- Absolon

„Héber eredetű; jelentése: a béke atyja”.

- Abszolúció

„Föloldozás, fölmentés, bűnbocsánat.”

- Abszolút

„Feltétlen, korlátlan, mindentől független.

Ellentéte a - RELATÍV: viszonylagos, valamihez viszonyított.”

Magyarul, az Absától az abszolútig: Itt Ab = Apa, Atya középpontú, férfielvű világrendről szól a szó. Mi nyelvünk is használja az Aba (Sámuel) apa értelmű szót.

Szalutál, tiszteletet ad a felsőbb hatalom felé: Solt, Zsolt, Szultán, Szaltán, Zoltán. Török-magyar fejedelemek megnevezése. Tehát; korlátlan hatalmú, mindentől független, fejedelmi (Ab) Atya. A föloldozó, megbocsátó, a békét adó apa, a Kozmikus Rend földi helytartója - lenne. De mint tudjuk, nem csak a ló négy lába botlik meg.

„Zsoltár: A szó végső forrása a görög pszalterion, azaz 'hárfa', ez az éneket kísért húros hangszerre utal.” – írja a szótár. De magyar nyelvvel értelmezve, föloldozó, békét adó, a végtelenség felé hálás állapotot hivatott ez a hangszer kifejezni, zsoltár énekeket kísérve.

- Acsád

„Magyar eredetű, jelentése ismeretlen.” Állítja a szótár. De Ecséd, Öcséd, Ócsa, az öcsi megszólításra emlékeztet. Azaz a fiatalabb fiútestvér. Vagy ikrek közt, a másodszülött.

 

- Adagio

„Kényelmesen, lassan.” („Adagium, lat. példabeszéd, közmondás.”)

Magyarul: Adag-olva, tagoltan, kiszámíthatóan, érthető, áttekinthető módon.

- Ad hoc

„Rögtönzött, alkalmi; pillanatnyi, ideiglenes. 'A kunkapitányság egy ad hoc tisztség a székely lakománál.

Minden négy-öt vendég közt ül egy kunkapitány, akit a gazda kér föl e tisztségre... hogy a mellette ülőket kínálgassa, kiszolgálja, töltögessen nekik.' (Mikszáth) Ad hoc (=rögtönzött, átmeneti) megoldás; ad hoc (=pillanatnyi, nem kellőképp átgondolt) ötlet.

Latin kifejezés (a. m. 'ehhez'), a választékos és tudományos nyelvben fordul elő.”

Magyarul: hoc = hök(k). Meglepő, pillanatnyi, ehhez rendelt, meghökkentő.

- Ad libitum

„Lat. kedv, tetszés szerint.”

Takarmányozási ismeretben, adni, kedve szerint. Azaz mindig legyen az állat előtt kínált étel.

Magyarul: Levédia, egykori magyar törzsi szálláshely, Libanon országnév (szkíta rokonság), levő, lebbenő, leb-, lev- szótő, a már meglévőt, a könnyedséget, kedvezőt, kellemeset jelent.

- Ad honores

„Lat, tiszteletbeli. A szótárban később: Honorátusz, Honóriusz, mint lat. férfinév, Honoria, női névként, becsületeset, tiszteltet, elismertet jelent.”

Magyarul, honor – hon őr, hun úr. Aki tisztelni való. Mielőtt az európai népek behódolásuk miatt, félték az Atilla által vezetett hunokat, kimagasló kultúrájuk, királyi megjelenésük feltűnő volt, s valóban tisztelték is őket. Honorárium, mit kezdetben kapott a hunok szövetsége, azt ma csak adják.

Hon és honn egyfelől határozószó, mint otthon, másrészt főnévként, hon, mint haza értelemmel, Hungáriában.

- /Hont

„Német eredetű; jelentése: kutyatartó, kutyabarát.”

Számomra kétséges. Illetve többesélyes. Hund szó, a német kutya. D > T hangváltással, talán. A magyar hon-ban. De a „hunt-er” , mint vadász, aki olykor kutyával hajt, de „hand”, a kéz, „hund-er” pedig százas sorszámot jelöl. Hadnagy (ill. szerintem százados) rendfokozati jelzés. Amennyiben németajkú betelepülők hozták magukkal e szót, akkor is többesélyes a jelentése.

(Az itt lakó magyar nyelvű közeg pedig hajlandó ezt elfeledni, inkább elméjében honosítja a környezetében hallható szavakat. Nekünk, ma leginkább a szintúgy mély hangrendű „a”-val, hont lett „hant”. Mint a hántolt, rögös talaj.)/

- Ad usum

„Lat. Valakinek a használatára.”

Magyarul: Ad. Ha csak kölcsönbe, az igénylő az adós.

 

- Angária

„Fizetség, negyedévi járandóság.

A besúgó sem dolgozik ingyen, várta is a besúgásért az angáriát... (Tömörkény) Latin kölcsönszavunk, a görögön át a perzsa nyelvre megy vissza; jelentett robotot, robotfuvart, katonaló-állítást is. Régies, részben nyelvjárási szó.” Írja a szótár.

Magyarul: Római Birodalomnak sok alkalommal csatlósa, vazallusa volt a félig szolgaságba kényszerült Pannónia.

Később, Hungária. Gyakori, hogy a beszélt nyelvekben a szó eleje, főként ha nem hangsúlyos, lekopik. „Ungaria”, Ungarn megnevezésben a honi, hun származástudatunk, ÉS a történelmi tényként ismert hűbéresség, fizetség más nemzetek számára, egyaránt felismerhető.

Lat. eredetből ismert Honóriusz női párja, Honor, aki a mitológiában a tisztesség és a becsület istene, így a névadó könyvben jelentése is azonos. Benne a lovagiasság istenét vélem látni, valamint Hunort, mely Hungária, Un-, An-gária , mint egységes (un-)és vagy anyatisztelő (an-), Boldogasszony hívő országra is utal. (Pan; magy. fenti, fényes, gör. „minden”, azaz „van”, -nonia, nun-us, nőelvű, női ősű.)

- Arisztokrácia

„Nagybirtokos főnemesség, a nemesi osztály leggazdagabb és legnagyobb hatalmú rétege.

Égbe a néppel, pokolba az arisztokrációval! (Petőfi) Az ókori Görögországban: ennek a rétegnek az uralma (- DEMOKRÁCIA.) Tágabb értelemben: kiváltságos helyzetű réteg; tekintélyes vezetőréteg.

Munkásarisztokrácia (= a magasabb képesítésű, jól fizetett munkások és művezetők rétege, amely a tőkés országokban gyakran szembeállítható a munkásmozgalommal); szellemi arisztokrácia.”

Magyarul: A nem (szó elején az A-, mint –atlan) restek, a tetterősek lehetősége. A „rest” könnyed, nyugalmas, várakozó. Német nyelvben a Rostock városnév, rostok melléknevében ott a magyar rest. Itt pihenőnapként értelmezik. De a rész-ek közötti rés, mint szünet a dolgos napok közt, a szó értelmébe beágyazódik. A ráció, az ész, az értelemi felfogása és rácsa, azaz sémája. Alapesetben az a-riszt-ok-rácia; ok-szerű rácsot, rációt szolgált. Petőfi már a részeket, az egyéni érdeket szolgálókat látta bennük.

Folytathatnám betűrend szerint sokáig, így csupán ízelítőket adnék, a kutatási kedv eléréséhez.

- Kont

„Magyar eredetű, jelentése: (ismeretlen)”

A magyart, magyarul: Kont, tárgyiasítva nem más, mint konty! Alapvetően nem a hajviselet az elsődleges, hanem a hasonlatosságok összefogása! Több, mint 70 kont-tal kezdődő a szótárban, az iménti szellemi tartalommal kontúrozva, kontraszttal teli kontinensünkön.

És a köntösről, kantárról, kántorról még említést sem teszek.

- Koitál

„Közösül.”

Magyarul: Kajt. Olykor még használjuk, ha kajtat a szerelmes valaki után. Kívánja, hajtja, kerülgeti, udvarol, de a végcél a kajtálás. Az udvarló sem a ház melletti telket szemléli, ahol jó esetben üdvözlik őt. Település ( Boda- kajtor valószínűleg szlávos voda, mint vöd-rözhető víz) és pataknévben Kajtor esetleg vízenergia hajtást jelöl. Így viszont teremtés helyett, termel.

 

- Inhaláció

Latin szó:„Belélegzést gyógyító céllal segít.” Itt az „In = (magy.) Be”

Magyarul, e szerint: „Hala”, akadály nélküli lélegzés. Sóhaj. Belégzés, „so”-hangot, kilégzés „ha, hai”-t hallat. Akiből kiszállt az utolsó szusz, az meghal, ill. meg-hala! A forma még látható, de a halott nem hallható.

- Inkasszó

„Pénzt beszed, behajt.”

Magyarul: Kasztrál, kaszál, kivág, levág. Utóbbi learatást, betakarítást jelöl meg. (Népnév, a Kassu, mely bevándorlással Kassa helyére került, kapcsolódik a jelentéséhez.)

- Intelligens

„Értelmes, fogékony, tanulékony, eszes.

Intelligens gyerek, de a szorgalommal hadilábon áll. - Értelmességre valló.

Intelligens arc, intelligens szemek. - Megértő, belátó, a helyzethez igazodó.

Intelligensen viselkedett a nehéz és kínos helyzetben. - Állatra is érthetjük: intelligens ló, intelligens kutya.”

Magyarul: (lat. Tell,) töltött, telt. Többnyire mesterséges domb, de teljesség, miként a tél is az év beteljesülése. In- szókezdés eredetileg közelítőleg –talan, - telen, pl. informális, ami formátlan. Összesítve, nem–igen tellett (még teli). Igen-s? népiesen „egyenes, igyenes” ember, aki őszinte, megértő, belátó. Tehát, intelligensként befogadó, képes a „gen”, gén hatását használni: gyen-ge, zsenge (zseni), ami akár finom, csekély erővel való ráhatás. Gén hasonló a „gyón” szavunkhoz. Ami eltakart, titkos dologról vall, gyón, (ki-)jön. (Ma, az orvosok vallatják a géneket.)

A magyar géniusz egyik lényege a nyelve, mely mondhatni „holografikus”, lényeg-látó, olykor lények-látó. Részének és – alapesetben - nem elkülönültnek érzi magát az Egész tudó(s) elme, így a milliárd évek óta működő nagy-szerűt modellezve, kicsiben is használható ötletre talál. Áramló („öröm-öl”), friss, zsenge, zseniális.

A meglévőt leli meg a feltaláló! A találmány pedig az égi adomány. Nem az elemzésben vagyunk nagyon jók, hanem kreálunk, mert királ(y)i adományunk a megérzés, felajánlás, feláldozás.

- Relikvia

„A szentek testi maradványa (többnyire egy-egy csontdarabja), esetleg használati tárgya, amelyet a -KATOLIKUS egyházban vallásos tisztelet övez.

Az oltárka aljába szentek apró ereklyéi voltak belerejtve. (Gárdonyi) - Átvitt értelemben: olyan tárgy, amely a történelmi múlt egy kiemelkedő eseményéhez vagy személyiségéhez kapcsolódik, arra emlékeztet.

Az országban egyszerre hetvenmillió bankjegy (=Kossuth-bankó) vált hamuvá vagy ereklyévé. (Jókai) Végső soron a latin reliquiae ('hátrahagyott dolgok, maradvány') szóból ered.”

Magyarul: Ereklye, azaz örökölj!

Likvor, likőr, léből való oldat. Rosszabb esetben : lötty. „Re” kezdés a latin szóban ez esetben helyreállítást is jelöl, pl. ismert a re-kultiváció, de magyarban is előfordul: re-mény, azaz a menny hely-re állítás! Re-mek! Vissza a mak-ulátlan állapotba, a szellemi ön-mag-unkba!

- Vákuum

„Űr, légüres, légritka, légritkított tér, üresség; ~ gép légritkító gép; berendezés.”

Magyarul: Végső. Véges, vak. Miként a vakvágány is a megszűnőt jelzi. De ugyanakkor, hangváltással (K>G>Gy) „vágyom” , mert az üresedés, töltekezést kíván.

Képességem, a kép-zeletem, főként a nyelv saját értelemétől (és nem csupán a genetikai átviteltől) kaptam. Orromra koppintott, hogy az „Akhasa” helyett az Ok-osságot tárjuk fel!

Egyrészt úgy, mint kikelése előtti fácánfióka, aki tanulás nélkül – tudja -, ki elől kell a földön futva menekülni, vagy elbújni, és ki az, akivel szemben csak a hamarosan növő szárnytollai segítenek. Felvett nyelvként a magyar csak ritkán adja át bőséges ajándékát, a magyar érzületet, bölcsességet, világlátást! Míg a keleti hitvilág a személyiség felégetésével törekszik a Nirvánába, a nyugati az egyén érvényesülését, és egyéni feloldozást kívánja, így mindketten félbe szakítják valós emberi személyüket.

A magyar nyelv egységtudatú, de a kettősség világában, akár tudatosan is – folyamatosan jelen van!

Áramlása – öröm! Az – vagy, „Az” Vagy-Ok!

Benne nem csak az alfa és az ómega, hanem A – Z!!! Á-tól a Z-ig! Különválás helyett, a pólus nélküli Teljességet képviseli, így a Föld egyik kihalás szélére űzött ősi tudását, a Nap Nép(eként) a „Fényvallást” hordozza.

  Néhány szemelvény, miként nyílik meg a szó, belső értelmét hogyan képes megnyitni:

Jel, jelen

Alapvetően egyfajta megnyilatkozás. A jel értelmét a szemlélő fogadja, maga ismerete szerint reagál rá. Vannak született képességeink, mellyel saját létünk számára fontos, figyelmeztető jeleket felismerjük. A jel sokkal bőségesebb értelmezésre ad lehetőséget, mint amit napi szinten használunk. A jelek egyetemes ismereteket hordoznak, melyekből az élet és a tudat különböző szintjein, különböző mennyiségű adatot olvashatnak ki. Az érzékelésének valamennyi csatornáján felfog az élőlények minden fajtája jeleket, mozgásból, hangból, illatból, egyebekből. A hangokat, vagy szavakat alkotó betűk jelszimbólumokból alakultak ki, egységesebb, térben és időben kiterjedő, egyértelműbb gondolatok közlésére. A jel tiszta üzenet, a dolgok valódi, szubjektummentes alakja. Alapvetően egyfajta megnyilatkozás. A jel értelmét a szemlélő fogadja, maga ismerete szerint reagál rá. Vannak született képességeink, mellyel saját létünk számára fontos, figyelmeztető jeleket felismerjük. A jel sokkal bőségesebb értelmezésre ad lehetőséget, mint amit napi szinten használunk. A jelek egyetemes ismereteket hordoznak, melyekből az élet és a tudat különböző szintjein, különböző mennyiségű adatot olvashatunk ki. Az érzékelésének valamennyi csatornáján felfog az élőlények minden fajtája jeleket, mozgásból, hangból, illatból, egyebekből. A hangokat, vagy szavakat alkotó betűk jelszimbólumokból alakultak, egységesebb, térben és időben kiterjedő, egyértelműbb gondolatok közlésére. A jel tiszta üzenet, a dolgok valódi, szubjektummentes alakja.

Héber eredetűnek tartott név: Joel. Jelentése: Jahve az Isten.

Magyar olvasattal: Jó, és Él. Az életadó férfias Isten, Él, Éli, Elohim.

JHVH – JÓVA, Java, azaz Jó Van, de lehet Jó Vő, Jövő és Jó-Éva

Az eredeti hangzósítás ismeretlen, hiszen a mássalhangzók (JHVH) voltak lejegyezve. Az isteni név, korabeliek szerint csak utal Istenre, mert az eredeti nevének kiejtése tilos volt. Továbbá, csupán emberi hallás szerinti lehetne, illetve hangképzés szerinti korlátozottság torzítaná azt el.

Így nem szentségtörés, ha magyarra fordítjuk az isteni minőség „Jehova”–ként írott nevét.

Nyelvünkben gyakran kikopik a H, főként, ha kiejtés lágyítását jelöli.

Isten, Jehova, nem más, mint a Világ színe-java, JAVA.

Magyarban Ő, az első JAVAS, aki javaslatot ad a világnak. Az ember szabad akaratának fenntartója, aki nem utasításokkal lát el minket, hanem feltétel nélküli szeretettel, elvárásoktól mentes életelvekkel (ki)szolgál. A Jó Váz-latát tárja fel. Táltosok és javasasszonyok ennek a szabadságnak szószólói.

JÖ-VEN-dő, Jövő hírnökei.

(De nem azonosak a „jó sok”-kal. Azok gyakran határozott, olykor téves életképet vetítenek, így megkötnek. Persze közülük is sokan, szerencsénkre – isteni kegyelemből - „megtáltosodnak”!)

De Őt más korszaknak, más kultúrának közege például Logosznak, ezredévekkel korábban Lagas-nak, azaz magyarul Legesnek nevezik, a mindenek felett álló Leg, a vezető elv tudata. Szintén semleges erő forrása. De más közegből a Tao, a Teo(s), Deus, mint az Isten, a szó magyar olvasata a Te-ő, ill. a Dús, a mindenhol létező, mely isteni bőségre utal.

Nemes, nemző, nevező, Namaszte.

Származásunkat az égiektől, az őrzőkkel lévő kapcsolatainkat számos módon őrizte meg nyelvünk. A „sem-mi”- a szám-talanból a mi-sem - állapotából kilépve, neves, nemes, nemző - a szó hatalma által elnevező- lénnyé váltunk. Indogermán angol, német nyelvek a „name” szóval a „név” magyar értelmét fedik. Ezek szerint akinek neve van, az a saját életének nemzője, teremtője. E teremtő erőnkre való emlékeztető nemz-etközi szó, köszöntés a Namaszte, Nemes Vagy Te!

Remény

Egyik vélt szótő, a „ren-” ill. „rem-”, rend, remek. Használat szerint a remény a rendbe vetett bizalom, melynek jó kilátásai vannak. A szó távoli ismeretségébe, a keleti kultúra Ráma isteni neve is beletartozhat. A reménynek egykor hivatott (elhívatott) szolgái is voltak a magyar népcsoportban, a „rima lányok”. Tevékenységük főként ápolás, de szellemi szolgálatuk a Rend helyreállításáért rimánkodás, a jólétért való könyörgés volt. Végül is rima, az ima. Mint görögöknél az Apolló szentély papnői, ápolók és imádkozó nők voltak.

Másik szótő, melyet még ért az elménk, nagyon ősi szó, a „mony”, ismertebb jelentése a tojás. Vidéken olykor „tikmony” a tyúktojás. „A kinyomott.”

Kevésbé ismert pedig egyrészt a külső formai jelentése, mely ovális, gyűrődés és hiba nélküli, és vékony, de igen erős vázú. Formán belüli lényege, hogy benne van a teljesség magva! Több, mint köszönő viszonyban van a menny és a mony. Görög misztikusok Monász-nak hívják. (Leonardo da Vinci „Mona” Lisának, Liza mennyei megjelenését, harmóniáját, „Buddha-képét” kívánta ábrázolni, oly sok éven keresztül. Vajon sikerrel?) Talán már nem meglepő, hogy az aurát látók, sőt mára technikával is rögzítők tudják, van az emberi aurának egy eszményi formája, mely felé törekszik.

 Ez a „mony”, a tojásforma! Rezzenéstelen simaságú, teljesen áttetsző, kiegyenlített az, mely – tudottan tudja, hogy – tartalmazza az isteni Magot. Mén-ország, Mony-ország, Menny-ország: Először belül kel ki, az egy-én-ben, majd saját erőből áttörve a héjat, belép és fejlődik, növekszik a nagy, hatalmas, mind-én Mennyországban. No, ez táplálja minden emberben halálig, vagy azon is túl a nagybetűs, magyar Reményt!

  Ahogy egyre mélyebbre ástam magam a nyelv világába, a szerény otthonomba csak beáramlott a világ.

(Pedig akik csak „néznek”, bár nem látnak engem, sokszor alkalmi és nehéz segédmunkán találnak napközben, hogy világi igényeimet kielégítsem. Egy baleset ezt a lehetőséget is elvette tőlem. De amikor egy ajtó becsukódik, kíváncsi vagyok, mely ajtó tárul ki helyette! Mert így működik a való! Éjjel, mikor a magyar nyelvvel egybefonódok, boldogan utazom. Éjjel, látok!)

A tört-én-elmi hiányosságnak érzett fehér foltok, mint a keresztrejtvény üres kockái, így 50 év felé megtöltődtek. Talán helytállóan, de lehet, hogy ez is csak az egyik megfejtése a „titok-nak”. (Magyarul, még a titok is olvasható. Akinek füle van… az a fülozófus? De a füles is lehet kuka, ha a szó befűl.)

  Következő ébredésem a magyar nyelv által, az ókori bölcseletek átiratainak olvasása volt, figyelembe véve a nevek kiejtéseinek számos változatát, átírási nehézségeit. Bizony mondom, először szinte teher volt a felismerés, melyből mottót készítettem:

  A tudók történelmet írnak! A felejtők, Mitől-égi?-át!

  A megőrződött, halhatatlannak tartott - azaz isteni nevek- beszélő nevek! Ők hordozzák egész történetük magvát! De a földi, halandó neveknél már elveszítettem azt a fénylően világos fonalat.

  Idézet, Az Uranosz élete című munkámból:

  >>Mitológia, valamint a Biblia, Védák egyazon történetet mesélnek el, a kultúrákhoz hozzáidomulva. Kettéválik az Ősföld „vize” égi, illetve földi vizekké. Az ÉG-ÓCEÁN, maga az URANOSZ, teremti meg a létezés pilléreit. Uranosz itt, a legősibb mitológiai magban, nem a mai bolygó, hanem az életet, a testi – formai megjelenítést szülő időtlenség. ÚR – ANYA –ŐS. Megjelenik benne a kettősség, de nem válik ki belőle. Szintén szűznemzéssel szüli meg, a három legősibb óriást, Ó-RÁ-t, Ős-Rét. Már félig emberszerű lények voltak.

 Az Ős-Föld, az arány ARANYa, a mesebeli Aranypalota. ÚR-ANYA, a Fény elindítója, az URÁN, a szikrázó Gyémántpalota. Egymásban ismerhették fel ön nön mag juk at.

  Három óriás, mint Forma, nem lehetett meg, az őt teremtő Idea nélkül. Mint a tyúk és a tojás. Nem lehet az örökkévaló dilemmát megoldani, csak az isteni kettősségből kap a történet, értelmezést. E kettő alkotta egészet, amint egy elválaszthatatlan köldökzsinór, egybe köt.

Ha az IDEA változik kihat a FORMÁRA, és ugyanígy visszahat a Forma, az Ideára.

1. BRIARERÓSZ, magyarul RÁ, RÁ-RÓ, (aBRÁ-RE-RÓSZ) aki ABRA(H)AM, aki Isten hasonlatosságára, „ábrázolat”-jára teremtetett. RÁ, minden égitestek, Napistenek ősatyja! /ltsd. Bihar-megye, Viharos a Bi(h)ar-eró(ő)s). /

Ráró, az erő. Az erő (ami viharos) létrehozza az első típusú mozgást, a tengely irányú mozgást, más néven a perdületet.

Forma és tulajdonság kettőse. Ez Isten első képmása. A teremtő kép-zelet képzelete, az Ősatya. Ennek a mozgásnak lekép-zése miatt, minden ősvallást tisztelő kultúrában, a köröző madarak az Ősatya állatai, megjelenítői voltak. ( A perdület változásaival, atomi szinten is, végtelen információ rögzíthető. Perdületek visszaolvasásakor, majd a technika is képes lesz egyszer az isteni teremtés könyvtárait megnyitni. Addig, meg kell elégednünk, elménknek ez irányú képességeivel.)

Mai gondolkodásunk szerint, a felfoghatatlannal határos, hogy az isteni mozgásforma, isteni geometria, isteni erőt hív létre! A madarak röpte, a csoportos körtáncok, kőkörök, hurrikánok, mind a tapasztalat szintjén felfogható őserő fel- és előidézői is!

A forma, - ami forr, forog, forrong-, nem válhat el az őt létrehozó eszmétől.

2. GÜÉSZ, magyarul :GŐZ. GÁZ. Az áramlás ereje. A kifelé ható nyomó, toló, hajóerőként. A GYŐ- GYŰ- kezdetű szavainkban jelenik meg, de a gyüvés-menés, de még a gye-rmek szóban, a GYE-,aki kitör, kiáramlik az anyai ölből.

A GŐZ ereje létrehozta a táguló mozgás ideáját. A mozgás, csak síkban, vagy térben történhet. A kitágulás és a forgáserő TÉRTEREMTŐ, az első lehetőség, hogy a létezés elindulhasson a tér, a teremtés mindenhatósága kalandjának útján. A gőz, gáz is az Ős-Föld szülötte. Bennük éppúgy megtalálható mindaz, ami a „szülőben” adott volt. Az isteni hármasságot, egy új mitológiai óriás szimbolizálja.

3. KOTTOSZ, aki az erők közötti oldhatatlan kapcsolat, két- tős-, kettéosztó, két-ő az ÚT, az idea és az erő között; a TAO, TE és Ő, szépen, röviden:

T E. Minden elválásban meglévő örök kapocs. A duális világ egyben-tartó tudása.

Az ÚR-ANYA mozgása termékenyítette meg a Földanyát, ESŐT BOCSÁTVA A FÖLDRE. Ez nem más, mint HARMAT-ot bocsájtott a földre. Azaz, a HÁRMAT, (Mint a magyar Igazság!) a Szent Háromság erejét, mint saját lélekmagvát.

Kitágulás lehűlés, lecsapódás, a mi világunkból is oly ismertek. Ez a harmat, kiválás lett az anyagi világban létrejövő Ős-robbanásból, mint a csillagteremtő anyagködök létrehozója.

GÁLYA is teremtett tovább, de egyre kevesebbet. ÚR-ANYA, mint másodvonalas teremtő, egyre sokoldalúbb formát és gondolatot szült meg. Így jelent meg, a kozmológiában jártasok számára ismert formagazdagság az Univerzumban. Tekintve, hogy szülésről, szűznemzésről van szó, a világ mint egész, „nőnemű” lény teremtménye. Így az EGY (h)Univerzum, Puniverzum.

(„Pan” ógörögben „minden” jelentésű is. Ha hódolunk a Napnak, az ő férfias teremtő erejének, néha emlékezzünk meg az igazi teremtő Anyaháromságról is. A magyarság spirituális ismeretében mélyen őrzött tudásból született itt, hazánkra jellemzően a Nagyboldogasszony tisztelete. Később, egybemosódott a keresztényi Szűzanya tiszteletével. Valójában sokszorosan ismétlődő teremtéstörténet, hogy az ÚJ létrehozói, csak szűzen, az Ős-egytől fogantatnak.)

  Mind a megtermékenyítéstől fogantak, mint a szűznemzett teremtmények, egyidejűleg részt vesznek a további teremtésben. Valójában, mind az Ősegyből formáznak gömbhalmazokat, kozmikus ködöket, energiafaló fekete lyukakat, szétrobbanó és születő, kettő, négykarú óriás-galaxisokat. ( Magyarul, gal-alak-sis= sas alakú Föld. A magyar legendárium, az Arvisura, SIS-Tóremeknek nevezi, a kétkarú galaxisokat.). Ahogy a mitológia írja, ők szintén Teremtők.

URÁN, aki még ekkor nem volt túrán, még Istenidőben létezett, addig, míg Aranyanyával házasodván, ( a NŐ, = ÜNŐ) megszületik az Új Elhozója a Fény Fia a kiáramlás, akinek sziporkázó csillagkarjai életteremtő agancsokként meggyújtották a FÉNYt, az isteni LÉT-ből, ÉLET lett. Ő tetemtette meg az IDŐt. Megszületett KORONÁS, az égi CSODASZARVAS.

(Magyar mitológiában , a DÁM, azaz ADAM, más mitológiában:a BRAHMA, ill. ABRAM, mint az isteni ÉN-em ÁBRÁja. Elgondolkodtatók azok a szavak, melyet egykori Tanító mondott magáról, azaz, MAGjáról:

„Én és az Atya egyek vagyunk…” ) A Fényből való az Életteremtés.

Nem a magban, a Paradicsomban, ahol egy Éden - EDÉNyben - ahogy Isten mondja-, él PÁR A DICSŐM-ben, ( a Teremtő DOM-ban) a DICS- FÉNYemben. Dicsőséget, csak kívül lehet megszerezni tapasztalás útján – ismét!

És elindult TURÁN.<<

 

  A szemelvények egyike következzék! Ezen kívül megtettem az újraértelmezést Egyiptom ősi neveivel, szanszkrit nyelv szülöttével, például Bőgővad Gida (Bhagavad gíta) eposszal, de a sémi Kabbala (Kebel) is az ősnyelv mélységéből szól.

Az őskultúrák istenidéző szavai magyarul, a sorozat egyik írása:

>>PISTIS SOPHIA

Szellemi Bölcsesség

A Pistis Sophia, a Kr.u. II. században keletkezett, Valentinus gyűjteményes munkája, a Gnosztikus Evangélium. Belső kinyilatkoztatás útján, szellemi tanításból született. Mintegy kiegészítője, magasabb osztálybeli folytatása, a bibliai Újszövetségnek. A világ teremtésének értelmét kutatja, benne még nagyobb szerepet kap az emberi lét, mely fokozatos fejlődése által, képes felfogni, átlátni, egységbe rendezni a belső és a külső Kozmosz működését.

Most néhány kulcsszó elemzése által közelítsünk az ősnyelv értelméhez.

  Pistis Sophia (Pistis Szofia kiejtéssel). Fordítása Pist = szellem. Sophia = Bölcsesség. Szellemi Bölcsesség.

Korábbi írásomban utaltam arra, hogy a mágikus, ragozó nyelvet használó ember a világlátásában összetettebb volt a ma emberénél. Ezért a látszó valóságot, valamint a dolgok mögötti lényeget is egyaránt képes volt kifejezni szavaival. Ma, ha megnevezünk valamit, az csak vagy ez, vagy amaz. Legalábbis mindent megteszünk, hogy így lehessen. A kiemelkedő szellemi ismeretek birtokában lévők, tudatában voltak a szavak erejének. Nekik a Pist a világot átható szellem IS, valamint magyarul FÜST is! Sophia egyszerre Bölcsességet jelöl, de olvasata szerint A SZÓ FIA is. A magyarítás nem hogy elveszi az eredeti értelmezést, hanem kibővíti azt. Ne felejtsük, hogy „Kezdetben volt az Ige…” A Teremtő Szó, egyfajta rezgés, energia, amit a mai rezonanciáról szóló ismereteink segítségével kezdünk megérteni.

Pistis Sophia fogalommal jelölték a gnosztikus tanítványokat is. A régi nevüket elhagyták, hogy az új eszmerendszer helyet kaphasson a belső világukban. Úgy tartották a beavatottak, hogy a név egyben erő, a szó ereje. Az átalakulás neve transmutáció. Fordítása szerint, a lényegi, szellemi átváltozás. Mutáció a magyar megfelelőjével MUTAT, azaz a változását kinyilvánítja.

  A Trans jelentése is többszörös. Utazó, átvitel. Amikor latin nyelven transcendens fogalomban együttesen szerepel, „túllépés, emelkedés” értelmű.

(Cendens szóban megtaláljuk a magyar CSEND szavunkat. Aki elcsendesedik, szen-dereg, csend-ereg. A szellemi megismerés kulcsa az elcsendesedés, az ego, a gondolatok kikapcsolása.)

  Gnózis, a Szellemi Terv. (vö. gnózis, genezis szavakat) Minden létező, élő és szubsztancia egyaránt ennek alapján létezhet csak. Ez a Terv árasztja ki magából a Logoszt. Logosz pedig Isten (ön)ismerete. A feleszmélés. De mit olvas ki a magyar anyanyelvű ember a Logosz szóból?

  Logosz, azaz LEGES. Légies. A Legesleg. A legnagyobb, a legkisebb, a legátfogóbb, a legelső, a legutolsó. A Határtalan Tudat. Megjelenését a mi világunkban kétféle prána teszi lehetővé. Az egyik az életműködéshez nélkülözhetetlen légzéskor a test funkcióit, a másik típusú prána a szellem megszabadulását szolgálja. Emlékeztetőül, hogy a különleges képességű lámák Tibet hegyei közt, vagy az indiai jógamesterek egyaránt a prána (ott is így hívják) felhasználásával, légző gyakorlatok segítségével végeznek el nem hétköznapi feladatokat.

Prána, magyarul PARÁNY. A kéklő égbolt hátterében, tűhegynyi nyüzsgő fénypontként észlelhető szabad szemmel is, ha nem fókuszáltan nézünk.

Az Evangélium központi alakjának neve Krisztosz Szoter, mely korabeli jelentése „felszabadító, megmentő”. Feladatköre jórészt egyezik a biblikus Krisztussal. Krisztus, KERESZTES. Szoter, a teremtő szóra emlékeztet, SZÓTÁR. Aki elhívott, aki megkapja az igazi – teremtő - nevét, megéli az átváltozását.

Teodorétosz írása része a tanításnak, a 4 elemről szól, mely létrehozza a látható világot. A négy elem itt szellemi energiát jelent. Együttesen alkotják meg a „Sztoikheia”-t = TÖKÉLY. A Teljesség. A Tökély elemei a Víz, a tiszta rendezettség, a Khaosz a rendezetlenség (magyarul nem lennénk messze, a KOSZ szóval), a Sötét és a Világos.

Két önálló gondolatforma, szellemi ember vágya teremti meg a Fényt, ami görögül Phosz (olv. Fósz), amelyet Krisztosznak hívnak. (Ez a Fénykereszt.)

A nagy filozófiai irányzatok kialakulása során az egyik neve a tökéletességet kereső sztoikusok voltak.<<

Szavaink egy teljes, valós, leolvasható világot írnak le, melynek magunk is kezdettől fogva és örökké elválaszthatatlan részei vagyunk.

A Szóvivők, a Tudók és az Őrök!

A Nap Népének irányelve, a Valóság vallása! Magyar nyelvnek ez a legnagyobb értéke, és az egész Föld egyetemes kincsévé teszi azt!

(Méghozzá nem csak részei, hanem teremtő részesei vagyunk, annak a felelősségével együtt.)

Minél többet őrizünk meg belőlük, annál gazdagabb, igényesebb a kultúránk. Lassanként kivesznek az Örökkévalót leíró, s lelket tápláló szavaink. A XXI. század hitrendszerébe a sarkított tudomány szakzsargonja, a terjedő szleng, az alpári stílusú fogyasztói társadalom szójövevényei „jól” összeférnek egymással.

A múlandót leíró szavaink számos történetet zártak magukba az idők folyamán, ezért érdekesek. De szükségszerű, hogy a változó világban maguk is változzanak.

Az Időtlenségből fakadó szavak azonban szilárdabban állanak, mint Egyiptom piramisai. (Nem véletlen ismételem ezt a mondatot, Sir Browing nyomán.)

Az Ige, a Teremtő Szó változatlan erővel él időtlen „idő óta”.

(Mióta tudom, már nem vagyok „idi-óta”!)

Tisztelettel, figyelemmel kutatva őket – őseinkkel közös nyelvünk ma is, mint mindig – tanít minket, szól hozzánk.

Csak adjunk néha időt és hallgassuk meg őket.

Mert hallgatni arany! (Vagy arány?)

  Így változott lassan, de biztosan az életem, mióta irodalommal foglalkozom, s mióta nyelvünk életre kelt bennem. Nem külsőségeiben varázslatos csupán, hanem tőle tudom, hogy milyen velős a Való!

  Az én mese-másom lassan véget ér, mert jártam az üveghegyen is túl…

Abban a varázslatos világban, ahol Apollók kertészkednek a Fényudvarban. Ápolják, élesztik a szóvirágok bimbóit. Ráérő időben megalkottak egy feneketlen zsákot, melybe beleszórtak némi Magot, Hunort (vagy humort?), költészetet, zeneiséget, tudományt, gyógyszert, világosságot, harmóniát. Tűzből és szeretetből fonták hozzá a fényszálakat, Szóval le is pecsételték azt.

Azt mondották, ezt az ajándékot fogja cipelni egy kultúra, mely delén delejessé lesz, s tükrözni képes a Napot.

Annak neve Nép lesz, s az istenek, az Egyisten munkásai, segítenek leoldani az emberiségről, a földre lenyomó kötést, de csak akkor, mikor már áldásnak érzik az életet.

Mindén kinek tiszte Léttel: Borsi István (Írnák) Kelt: 2009. 01. 25. Diósjenő.