A Mesterrel jártam 1-9. rész (misztikus novella)

A MESTERREL JÁRTAM


A kezdetek 1. rész (1-9 részből)





Néhány napja annak, hogy elmúlt egy év, mióta a nagyra becsült mesterem elfogadott engem, a tanítványának. Világosan emlékezem az életem fordulópontjára, hiszen legnagyobb változást, mióta megszülettem, ő adta nekem. Egyedül és gyalogosan járta az országot, hogy tapasztalatokat szerezzen és megosszon. Ahol befogadó hallgatóságra lelt, ott néhány hetet, hónapot eltöltve, közben a közösség ténykedéseiben tevőlegesen részt véve tanított, azaz ahogyan ő mondotta: „csak létezem”. Szavai által új, mindennél nagyobb távlatok, összefüggések nyíltak meg bennem.

A konyhakertünket gyomlálta egyszer, hogy a szállás és az étel ne alamizsna legyen számára. Miután, mi ketten végeztünk a feladattal, megkérdezte tőlem, hogy mit csináltam, az elmúlt néhány órában. – Gazoltunk! – vágtam rá, a magam bölcsessége szerint.

Ő azonban a fejét csóválta – Gazdálkodtunk! – mondta. Szerinted, van-e különbség a kettő között? – kérdezett ismét.

Nem igazán értettem, hogy mire akar kilyukadni. Ő, akkor tovább állt, majd másnap, mire ismét összetalálkoztunk, friss, új gondolatok soroltak a fejemben:

- Gondolkodtam azon, amit kérdeztél, Mester! –Erre, ő a lépcsőre telepedett, majd fejét félig felém fordítva, átadta magát, az újsütésű gondolataimnak.

- Azt hiszem, hogy valami nagyobb összefüggést kellene keresnem, a kertészet kapcsán? – mire ő továbbra is figyelt, szó nélkül, mintegy bátorítva engem a beszédre.

- Azt hiszem, hogy bármit teszünk, elgondolunk, valamiféle változást fog eredményezni a világban. Nemde? – ő csak hallgatott.

- Ha gazolok, akkor, csak a világ egyik tulajdonságát látom, mégpedig azt az oldalt, melyet leginkább el akarok takarítani a környezetemből. A munkám nehéz, fáradságos, egyedüli örömöt akkor találok, amikor befejeztem, vagy még akkor sem, mert gondolhatom azt, hogy egy hét múltán, ismét ezt kell tennem.

Most, először láttam, hogy a Mester, valami biztatásféle mozdulatot tett a kezével, mintegy folytatásra várva. Egy pillanatra megakadtam, izgulni kezdtem, mert alig volt az előbb elmondottól több, amit egy napos töprengésem árán összeszedtem magamban. Hirtelen, mikor a szemünk összevillant, úgy kezdtek előbukkanni belőlem a szavak, hogy a közvetlen következő szó, még meg sem született, mind a mondat, mind a gondolat, egy rendezésre váró tehervonatként, újabb és újabb rakománnyal bővült.

- Amikor gazdálkodom, akkor az egész folyamat során, a végcél érdekében cselekszem. Bár kezeim a gyomot szaggatják, sem harag, sem utálat nem környékez meg, hiszen az ő erőteljes növekedésük előrevetíti a jó termést, gazdag, életteli földet jelez. Időközben figyelmemet a haszonnövények szépsége, és gyarapodása köti le. Látom, hogy a kicsiny palántákból, az isteni gondviseléssel együttműködve, gyönyörű répák, vaskos káposztafejek, lengedező lenföldek, virágos útszegélyek kerekednek. Hálás vagyok a sorsomnak, hogy együttműködhetek a teremtéssel. Előttem zajlik a Nap éltető csodája, az eső és a föld reményt és táplálékot ad, hogy gazdag termést takaríthatok be. Mivel élményt is ad, nem fárasztó ez a tevékenység. Valójában, a munka nagyobb hányadát nem én, hanem maga az őstermészet végzi, én viszont egy parányi láncszemként, része lehetek, magam igénye szerint szabályozhatom ezt a folyamatot. – mondtam, majd a Mester, valahová, a végtelenbe elrévülve, két mondattal lezárta beszélgetésünket:

- „Ha gazdaként élek, gazdag vagyok! Könnyebben gyomlálhatom lelkem töviseit, elszáradt kóróit, nem siratván a régit, de dicsőíthetem, ápolhatom, az igaz élet magvait. Ettől kezdve bízvást várhatom, hogy az Élet Napja bőséges termést érlelhessen bennem.”

Ekkor felállt, egy huncut mosollyal a szemében odabiccentett, majd átsietett a falu túlsó felén lévő fazekashoz, agyagot taposni.

Ebben az időszakban, sokan rótták az ország útjait, hol egyedül, hol kisebb társasággal, hogy híreket vigyenek, tapasztalatokat szerezzenek a nagyobb világból, nem kevésbé, hogy saját életüket, erényeiket, vagy gyengeségeiket megismerhessék. Őket, az úton járókat, még ha nem is voltak valami nagy szellemiségek, a falvak zárt, kicsiny világába csöppent vándorokat többnyire szívesen fogadták. Akkoriban, legtöbb ember, a szülőföldjének alig egy-két napi járásnyi körzetét ismerte meg, egész élete során. Megtiszteltetésül, szinte minden átutazót Mesternek szólítottak. Próbáltam a nevét kideríteni, de majd mindenki másnak mondotta, hol Csen, hol Jang, hol Po mesternek ismerték, de megkérdezni tőle, valahogy senki nem merte. Talán, be sem mutatkozott, az érkezése során.

Hetekig nem tudtam, a közelébe férkőzni, hisz bármit tett, csinált, bárhol segédkezett, bárkit meghallgatott, azt olyan figyelemmel tette, hogy máshoz, ott nem volt mondanivalója. Így jobb híján, a gazdák és az iparosok egymás közt osztották meg, egyéni tapasztalataikat, a Mester látogatásairól. Bár viszonylag kicsiny településünk volt, mégis a vagyoni különbözőségek, rangok, beosztások,

szakmák szerinti elkülönültségek, egyre inkább elmosódni látszódtak, többet, figyelmesebben értekeztek egymással az emberek. Bárhová ment a Mester, egyre többen otthagyták aktuális tevékenységüket, hogy őt halhassák, láthassák. Ő viszont, látható módon, inkább háttérbe húzódott volna, nem volt ínyére a hirtelen nagy tisztelet és népszerűség. Valójában, nem volt ez az ember, se túl öreg, hogy Ősbölcsként tiszteljék, se túl tagbaszakadt, hogy a megjelenített erő keltsen félelmet, arca is, csak jó átlagos kinézetű. Külsőségek a háttérbe szorultak a közelében, kortól és nemtől függetlenül, pillanatok alatt, a bűvkörébe tudott vonni mindenkit, aki figyelmét őrá függesztette.

Egyszer, az egyik gazdaembernek, aki a földjét otthagyta, utána osonva hallgatta őt, valami hasonlót mondott:

„Ó, ti balga emberek! Ha én minden általam csodásnak vélt élethelyzetemben megrekedtem volna! Megsültem volna, mikor a sivatag délibábját vég nélkül csodálom, vagy belefulladtam volna a tengerbe, mikor a dagály erejét szemlélem, vagy csontig fagytam volna, mikor az örök hó magaslatából, körbe tekintve, az alant elterülő tájak látványába beleveszek !”

Aznap volt utoljára a falunkban. Másnap, mire a nap felkelt, nyomát sem látta neki senki. Egyetlen, kicsiny, tarisznyáját – mely ugyanúgy üres volt, mint megérkezésekor-, hátára dobva, hű társával, a vándorbotjával szapora léptekkel, valahová, valamiért, valamikor elindult. Útját, még talán ő maga sem tudta előre, inkább, csak a Gondviselésre bízva magát.

Valami iránytalan, megnevezhetetlen nyugtalanság kerített a hatalmába, amióta Ő távozott. Három nap telt el, hogy rájöttem; olthatatlan szükségem van a Mesterre. Mióta hozzám szólt, rám figyelt, megváltoztak a gondolataim, érzéseim. Összefüggésekben kezdek látni, de a só már nem olyan sós, a méz nem olyan édes, a gondolat nem olyan tiszta, a levegő is szinte fojtó, mintha azt is elvitte volna magával, ami a vérem táplálja. Tanulni, tudni, létezni! Az Ő útját járni! Igen! Döntöttem!

Mivel középső gyermek voltam, sem jog, sem szeretet, sem ragaszkodás nem kötött sem a földünkhöz, sem szüleimhez. Indokolni sem tudom, miáltal vezérelve, miért pénz és élelem nélkül, és miért búcsúzás nélkül indultam el, hogy a Mestert felkutassam. Irányát sem tudtam, csak el, merre a lábam visz.

Három napos késlekedésem, csaknem egy év hiábavaló kutakodással telt el. Hol itt, hol ott vélték őt látni. Volt, ki jópofaságból, éppen ellenkező irányba indított el, volt, hol csavargónak néztek, kővel hajigálva űztek el otthonaik körzetéből. Volt, hogy bolondok szegődtek társaimul az út során, mivel a kiközösítés, megvetés sújtotta őket, a falvak előtt hátramaradoztak, várva, hogy róluk is gondoskodva, valami ehetőt hozzak a számukra is. Talán egy hónap telt el így, épp úgy, ahogy rejtélyes módon hozzám csapódtak, egyszer csak eltűntek mellőlem. Jutott hideg, eső, éhezés, de gondoskodás, segítség, sőt futó szerelem is, vándorlásom során. Eltökéltségem, azonban mit sem változott.

Túléltem rablók támadását, egy súlyosan elfertőződött lábsérülést, mely magas lázzal járt.

Azonban, ahelyett, hogy hátráltatott volna, sokkal inkább segítségemre volt. Lázas, önkívületi állapotból, mintha egy pillanat alatt, teljes épp, éber állapotra váltottam volna. Később visszagondolva, abban az állapotban, az nem volt gyanús, hanem, éppen természetes, hogy a menedékül szolgáló sziklabarlang, hegy felőli oldala, mint egy panorámakép, úgy átváltozott. Mintha nem bentről, hanem valahonnan magasból tekintenék a világra. Amire rátekintettem, az egyszerre közeljött, minden részletében jól felismerhetővé vált. Részleteknek oly hihetetlen gazdagsága érte tudatom, hogy tíz lépésnyi gyalogösvényt, szavakkal leírni, talán egy óra is kevés lenne. Minden forma, levél, kő, fény, illat, íz, hangulat, érzés egyszerre volt jelen. Az ösvény félreeső részén, egy parányi tűz mellett, a Mester ült, teát készítve magának. A korábban megismert köpönyege, mellette hevert, minden szálát, fonatát, tapintását, súlyát, foltját egyszerre – tudtam!-, azaz éreztem. Ő, míg a víz forrni kezdett, egy ágacskával valami ábrát rajzolgatott, a puszta földre. Azonban ezt, az egyet, nem voltam képes megjegyezni, vagy felidézni magamban. Hirtelen, egy messziről lévő kép tornyosult a barlang falán: az OM szikla. Nem tudtam, hogy egyáltalán létezik-e, ilyen képződmény, azonban a hegyet a síkság felől megközelítve, a vándor, egy sziklaablakot -mint egy „O” betűt-, valamint mellette két sziklacsúcsot lát, mely olyan, mint az „M” betű felső hegyei.

Egy kissé, még távolabbról sikerült a környéket megtekintenem, majd, ahogy jött, úgy, egyszerre eltűnt minden kép, ismét a barlangom sötét, nyirkos oldalát szemléltem. Bár visszatért a fájdalom is, mégis valami boldogságérzet töltött el. egyszerűen tudtam a helyes irányt. Alig, egy héttel később, egy fennsíkon vándorolva, a ködös, hűs reggelen, egy ismert képződményt láttam meg. Egy széthúzódó sziklagerincet, két kisebb csúccsal, mellettük a környékbeliek szerint, a „Sárkány Tükre” nevű sziklaablak. Nem volt még delelőn a Nap, mikor a szikla tövében, az ösvény szélén, kicsiny tüze mellett, felém a hátával, egy ismerőst láttam meg. A Mester volt, egy bottal, a csupasz földre, valamit rajzolt.

Meghatódottságomban, elakadt a hangom, ahelyett, hogy tisztelettel köszöntöttem volna, csak megálltam mögötte, úgy tíz lépésnyire. Félni kezdtem, hogy ha megismer, elkerget, mert jobban szereti az egyedüllétet.

- Kérsz teát ? – szólalt meg az ismert hang. Közben meg sem fordult, csupán a rajzolgatását hagyta abba.

Alig voltam képes köszönni, hisz könnyeimmel küszködtem. Végre! Sikerült! Megtaláltam őt! Végre biztonságot, nyugalmat lelek belőle!

Ő pedig, mintha kettőnk közt, csak egy perce félbeszakadt folyamatot fejezne be, úgy nyújtotta a poharát.

- Tehát, közeleg az én órám is ! – mondta, közben, egy derűs mosoly ült arcára. Úgy tűnt, mintha valaki kívülállóhoz szólna, nem pedig hozzám.

Esdekelni akartam, hogy fogadjon tanítványának, bármit megteszek, messziről követem, hogy ne zavarjam őt, szent elmélyülésében, de szóáradatomat félbeszakítva, mondta:

- Rendben!

Először, nem is értettem igazán, csaknem folytattam, az előre oly sokszor elpróbált szövegemet. Ekkor kezével intett, elég!

- Nem fogadhatlak most, a tanítványommá, hiszen azt megtettem már, egy éve, egy hónapja és tizenkét napja!

A mester szavaitól minden eddigi teóriám, gondolatom megsemmisült. Valójában, ha jól emlékszem, ekkor találkoztam vele, otthonunkban először.

- Minden napodban, melyet nélkülem töltöttél el, mégis velem voltál! Velem voltál szerencsében, elűzetésben, éhezésben, tétlenségben, betegségben. Te is részesülsz az útból, melyet én magam is járok. Te nem engem, hanem az Utat, magát keresed! Nélkülem is, épp oly hasznos volt ez az időszak, mint velem lehetett volna!

Így, valami egészen váratlan módon, társak lettünk. Ettől az időtől, követtem útját, részese, tanúja lettem tetteinek, gondolatainak, s felébredett bennem, egy egészen új érzés; kíváncsi lettem a nyugalom és bölcsesség igazi forrására.









2005.09.04. Írnák







A MESTERREL JÁRTAM 2. rész

Segítségből elégtelen





Mindössze, néhány hete, hogy ismét összetalálkoztam a Mesterrel. Ettől kezdve, ki tudja miért, már a harmadik faluban járunk. Az egyikben, csupán két napot töltöttünk, egy molnár házában. Itt is elkélt a segítség, ám mesterem két nap múltán megköszönte a kiszolgálást, és tovább álltunk. Faggatózásomra, csupán annyit válaszolt, „ Kinek egy nap, kinek száz, egyre megy…”. Bevallom, azóta is sokszor gondolkodom, hogy e talányos mondat alatt, vajon, mit is érhetett. Még rá is kérdeztem, de Ő, kérdésemre, egy újabb kérdéssel válaszolt:

- Melyik a fontosabb? Amit mondok, vagy amit megértesz belőle? – sokszor beszélgettünk így. Őszintén szólva, elég tompafejűnek éreztem mellette magam, bár, olykor nehezteltem a mesteremre, épp ezek miatt.

Hasonló neheztelés, sőt, csaknem csalódás érzése volt bennem, a tegnapi esemény kapcsán. Úgy éreztem, estig, míg végre, érthető, emberközeli mondatokban nem kezdtünk beszélgetni, végeztünk egymással.

A nap, épp úgy telt, mint előzőleg, kerestünk egy falut, ám ott, nem fogadtak szívesen. Bizalmatlanságot, félelmet éreztünk bennünk. Mivel igen éhes voltam, a Mester, rövid beszélgetéssel, felderítve a lehetőségeket, fagyűjtésre és behordásra vállalkozott, a kisvendéglő számára, egy tál ételért. Bár a munkánk messze nem volt ezzel megfizetve, mégis elvállaltuk.

Csaknem este lett, mire végeztünk. Ekkor ültünk be, a vendégek asztalához, a beígért ételért. Hozták is, nem panaszkodom, elég bőséggel. Megáldottuk, majd e házat úgyszintén, de alig kezdtünk bele, a szomszédos asztalnál nagy felfordulás támadt. Egy fiatal férfi, ki éppen fizetni készült, először ijedten nézegetett a bejárat, majd, a konyha felőli kijárat irányába, majd a székét hátrarúgva, veszett futásnak eredt. Ekkor láttuk mindketten, hogy három oldalról, három férfi ront rá, a kiszemelt áldozatra. Küzdött volna, de nem volt esélye. Lenyomták őt, majd egyetemes erővel, módszeresen össze-vissza verték. Eddig a pillanatig, szinte le voltam döbbenve, mert megszoktam, hogy bár mi legyen, én követem a Mestert. Ő, azonban nem mozdult. Pontosabban, mint aki jól végezte a dolgát, épp egy falatot gyömöszölt a szájába. Először, a felháborodás ért el, az ő közömbössége láttán, majd elindultam, a bajba jutott ember megsegítésére. Azaz, itt a lényeg, - fel akartam pattanni-, ha senki nem akar ebbe beleavatkozni, én majd megyek!

Ekkor, valami hihetetlen módon, a Mester bal kézfeje, az enyémen termett. Valójában, olyan gyors mozdulattal tette, hogy a szemem nem bírta követni. Mégis, e heves mozdulatának végén, egészen puhán, barátian, érintette meg, az asztal lapján lévő, éppen támadásra készülő öklömet. A középső, kinyújtott ujjának, piciny, lágy mozdulatával, mintha azt üzente volna: „ Nyugalom!”

Ettől izmaim ellazultak, majd én is végignéztem, míg a szomszédot véresre kalapálják. Közben, mesterem, szokatlan bőbeszédűséggel dicsérte a kosztot, különös tekintettel ajánlotta, a szójaszószos pirított halszeleteket.

Két dolog döbbentett meg; egyrészt a Mester közömbössége, másrészt, az én tehetetlen viselkedésem. Az egész jelenet, talán két percig sem tarthatott, a verők elégedetten távoztak, a felszolgáló, még mindig döbbenten álldogált a sarokban, ahol, a szerte repkedő pofoneső elől, előrelátó módon, időben elhúzódott. A megvert fiatalember pedig, szégyentől, ütlegeléstől céklavörösen, kissé szédelegve, de saját lábán távozott. A vendéglősnek nem volt szíve megállítani, hogy fizessen a fogyasztásért.

A Mester, pedig látva a zavaromat, egyre jobb hangulatba került. Úgy éreztem, mintha gúnyt űzne velem. Még csak félig sem végeztem az ebéddel – vacsorával, de ott hagytam az asztalt. Érthetetlen volt számomra az a gyávaság, melynek részese voltam! Korábban, mikor a tanítómat kerestem, egyik faluban, csaknem vallásos áhítattal beszéltek egy Po nevű vándorról. Elmondott történetük szerint, valóságos hősnek, bátor, önfeláldozó harcművésznek gondoltam tanítómat, kit elmondásuk alapján, én is követek.

Alig fél éve, hogy egyik faluban történt, hogy a hétvégi vásározókat, hazatértükben ki akarták rabolni. Egyik szorosban, fegyveres banditák vették körbe őket, talán háromszor annyian voltak, mint a falusiak. Követelték a pénzt, a lovakat és a maradék portékát. A Mester éppen velük volt, azelőtt szólt, mielőtt a berezelt gazdák elszeleltek volna.

„ Nektek többetek van, mint amit el akartok venni tőlünk. Nem hátrálunk meg, megküzdünk veletek, ha szükséges, de inkább térjetek haza békével!” Szavai dacot, erőt, bátorságot öntöttek az emberekbe, a fenyegetőzés nem használt, a banditák megtámadták a karavánt. Erről már mindenki egy kicsit másként emlékszik. Főként, saját, hősi tetteit illetően, egy kis verseny alakult ki, a nagyot mondásban. Amit azonban egyöntetűen állítottak, hogy ilyenről, még tán a mesében sem hallottak! A Mesternek, mintha száz keze, tucatnyi lába lett volna! Ütéseinek, rúgásainak nem volt ellenállása. A martalócok úgy hullottak, mint ősszel a legyek! Bár mindenki derekasan védekezett, jórész az ő közreműködésének köszönhetően, percek alatt lett vége a harcnak. A falusiak közül többen megsérültek, de később, mikor már nekem mesélték, inkább élménynek tűnt, mintsem fájdalmasnak. Az erős, nagyhangú bandavezér, a Mester keze között ficánkolt. Egyik kezével, a hajánál fogva rántotta fel a földről, az öve magasságáig, a másikkal – elmondások szerint-, csupán két ujjával, a tarkójába csípett. A vezér úgy visított, mint egy malac. A Mester, még csak nem is zihált, megkérdezte tőle: „Ugye szándékotokban van ezeket a kedves falusiakat megsegíteni? Az idén igen gyengécske a termés!” - mivel kissé lassú felfogású volt a vezér, egy erősebb nyomás serkentette az agyműködését. Könnyes szemmel, csaknem nőies hangon szólt az embereinek, hogy mindenki adja át az értékeit! Aki tudta emelni még a karját, az tette magától, aki nem, annak társa segített. Végül a bandafőnök is könnyebben érezte magát. A falusiak ötlete volt, le is vetkőztették őket, fegyvereiket elvették, a ruhákat elégették.

Mikor készen voltak, a Mester egyenként odalépett hozzájuk. „Megismertem arcodat, tedd azt a szívességet magadnak, hogy többé ne találkozzunk egymással! Majd mindenkihez szólva: Egy törvény, a ragaszkodásról! Akinek van, annak még adatik, ám ki kevesli a sajátját, még azt is elveszíti, amilye éppen van!” Majd a gazdákhoz szólott. Lám, az erőnk, ha egyetlen irányt vesz, a szolgánk! Ha tízen, húszfelé szaggatjuk, elaprózzuk, és a zsarnokunk lett volna!

Ezen történet is kavargott bennem, igazán ezt a reagálást vártam el a tanítómtól!

Felballagtam a menedékül használt sziklapárkány alá. Tegnap óta ez a lakhelyünk. Ma már nem bosszantott, hogy egy órányira van minden falutól. Tegnap, mikor sokat kapaszkodtunk idefelé, alaposan ránk esteledett. Már fát sem gyűjtöttünk, csak lepihentünk.

Ekkor valami olyat mondhattam, - hogy nem értem, mi az oka, hogy mindig ilyen nehézkesen megközelíthető szállást keresünk-? Mester nem szólt semmit, befordult aludni. Reggel a kelő napra ébredtem. Mikor kinyitottam a szemem, valami egészen káprázatos látvány tárult a szemem elé. Egyedül, a mi sziklánk emelkedett ki a környezet párafelhőjéből, melyet egy mennyei víziónak láttam. Egy égi szigeten ülök, mely lassan a Nap felé halad. Itt-ott, néhol átsejlik a Föld, messzi alattunk. A látóhatár legszélén lévő havas csúcsok, narancsos, vöröses távoli szigetnek tűntek. A Mester látván ámulatomat, elém lépett, csupán annyit szólt: Ím, ezért!

Bizony, minden kérdező ember, nehezen viseli, ha nem az általa szabott időben érkezik, a hőn áhított válasz. Amit láttam, valóban többet ért, mint a szó.

Mikor, az ezernevű mesterem megérkezett, tele voltam kétségekkel. Nem is akartam eltitkolni előle! Megemlítettem a korábbi, hősies helytállását is, melyről csak szóbeszéd alapján értesültem. Ő türelemmel hallgatott. Legalább mentegetőzött volna! Mikor már kellőképpen kiduzzogtam magam, akkor kérdezett engem; - Szerinted, ki viselkedett helytelenül? Ekkor elmondtam a saját elképzelésem az emberségről, a segítségnyújtási kötelességünkről, bátorságról, önfeláldozásról… Azaz, mindent, mit jócselekedetként ismernék el.

- A nap legnagyobb igazsága, a tányérodon volt, de te nem éltél vele! A legnagyobb igazságtalanságot, a felszolgáló követte el, mert hagyta, hogy a vendég, fizetés nélkül távozzon! - mondta Ő! Na, ezt végképpen nem értettem!

Erre, viszont azonnal megkaptam az oktatást. Valójában egészen szokatlan módon, társas beszélgetésbe kezdtünk, mely csaknem hajnalig tartott. A főbb mondanivalókat próbálom visszaidézni.

A világ, így te is, beleesik abba a gyakori hibába, hogy ítélkezik. Képzeld el, hogy főzni tanulsz, de kevés az arra szánt időd, és így csak néhány percre kukkantasz be konyhába. Éppen azt látod, hogy a szakács egy marék sót dob egy fazék vízbe. Ekkor azonban tovább állsz. Másnap, ugyanez történik. Harmadnapra úgy alakul, magadnak kellene ebédet készítened. Fel is használod minden ismeretedet, fogsz egy fazekat, forralsz vizet, jól megsózod… Amit főztél, edd is meg! Sajnálhatod, hogy nem láttál a felszín alá! Nem láttad a fűszereket, a húsos, rizses gombócokat, ízesítő olajokat, melyet a szakács a levesbe már korábban elhelyezett. Mivel, csak egy –egy életpillanatig terjedt a rálátásod, azt sem láthattad, ha utálatos kedvében van, gyűlöl minden vendéget, munkáját is, és egeret, vagy csótányt dob a készítményébe! Számodra az ő levese továbbra is olyan, mint amilyennek hiszed! Feltéve, ha az ocsmányság senki tányérjába nem kerül! Te, mint egy pillanatot elrabló, tudod –e, hogy a megveretett vendég, kinek, hogyan fűszerezte életét?

Ennyire még soha sem volt egyértelmű, a tan! A legfontosabb, viszont ezután jött!

Nem a cselekvés, hanem az mögött megbújó szándék, ami fontos. Ha pusztán anyagi megfontolásból cselekszel, akkor számítónak nevezhetnek. Ne szolgáld ki az érzelmeidet, de élj velük, akkor ők szolgálnak téged! Ha érzelmeid ragadnak el, rab vagy, még ha „segítsük egymást” jelszóval indultál volna a küzdelembe, óhatatlanul ítélkezel! A világ egységét azonnal kettéválasztod, mégpedig jóra és rosszra! Az ítélet így, a te erőidet osztja meg! Ha minden tudásodat beveted, csak fél erővel tudsz küzdeni! Ha mester leszel, a békédet osztod szét, kinek- kinek érdeme szerint. Ekkor már képes leszel érzelmek nélkül létezni. Ez viszont, a szeretetből, a világ legalapvetőbb érzéséből fakad. A mester harca csak látszólagos, hiszen nem a győzelem érdekében cselekszik, hanem a vállalt szolgálatot végzi el. Mivel a teljesség áll mögötte, legyőzhetetlen! Mikor a falusiakat védtem, akkor a közösség sorsát éltem velük, ezért, engem támadtak meg a rablók. Valamennyiünk számára, ez a közös sors íródott! A többit tudod! Nem én írom a Törvényt, de, ha olykor sikerül, akkor betöltöm azt.

A vendéglőben a szomszéd fickó, már korábban is nyugtalan volt. Szemben ült az ajtóval, és mindig kifelé bámult. Láthatólag félt valami tettének, a nem kívánt következményétől! A támadókat pedig jól ismerte, mert jöttükre, futással reagált.

A duális világban minden tett, sőt gondolat és érzelem ellenhatást kelt. Hatás- ellenhatás. Cselekvés-visszahatás. Adok-kapok. Van, aki karma-ként hívja ezt.

A megveretéssel egy kör bezárult. Így van jól! A fickót közösen mentettük meg! Na mitől?

- ?????

- A további rettegéstől! Most már nyugodtan járhat-kelhet, mert amíg újabb kört nem indít, ezektől az emberektől biztonságban van. Kit fog ezentúl kerülni?

- ?????

- A jólelkű vendélőst, hiszen tudja, hogy neki tartozik. Lehet, hogy nem kéri számon, ha ismét itt ebédel, de lehet, hogy mégis! Ezért, még ha másfelé kerülni is kell, máshová fog járni szórakozni. Ő még nem tart ott, hogy felszámolja a soron következő adósságát, a sors, viszont megteszi helyette!

Egyre gyorsabban hat rá vissza és egyre fájdalmasabban. Figyelmeztetőként, hogy az emberi törvény felett, áll egy magasabbrendű Törvény. Egyetlen varázsszó kellett volna, hogy beavatkozzak

- ?????

- Segíts! Ez a szó, sorsközösségbe kapcsolt volna vele!

- Mester! Lehet, hogy furcsát kérdezek! Ha a támadók kértek volna, hogy segíts! Akkor mit teszel?

- Már elmondtam!

- Szóval, nekik segítesz!

- Így van! De csak akkor, ha valóban záródik ezúttal egy karmikus kör. Az a dolgom, hogy elvarrjam a feslett szálakat, nem pedig, hogy újabbakat tépjek. Ezek a szálak, olykor sok ezer éven át bomladoznak, erőtlenné, kiszolgáltatottá téve a kibocsátójukat .

2005.09. 07. Írnák















A MESTERREL JÁRTAM 3. rész

Jelen lenni



Mint mindig, egy napon mesterem és társam Po felkerekedett, mert valami belső késztetés hajtotta előre. Emlékeim szerint, soha sem tettünk meg ekkora utat az országban, mint ezen a tavaszon.

Csupán, egy-két napot álltunk meg, ahol hasznosíthattuk magunkat, hol fizikai munkával, hol az útközben szedett, főként ritka gyógynövények értékesítésével kerestünk annyi pénzt, hogy az utunkat folytatni tudjuk. Bár mindkettőnk igénye minimális volt, de ruházatunkat mindig tisztán tartottuk, a szakadt darabok helyébe újakat vásároltunk.

Nem is értettem korábban, mi a titka annak, hogy Po ruhája mindig ápolt volt, holott ő is megázott, sárban vízben gázolt, tartalék darabok pedig –mint megtudtam- nem igen voltak vele. Egy ingoványos területen átjutva láttam először, hogy mezítelenre vetkőzve elmosta a ruháit, majd a köpönyegét magára terítve, a száradó ingnek, nadrágnak három - négy vesszőből, a hátára vehető „ruhaszárítót” fabrikált, alig tíz perc múlva indulásra kész volt.

Követtem többször is a példáját, de jómagam iszonyatosan fáztam, mikor télen is megpróbáltam. Panasz nélkül követtem vezetőm, ő azonban egy fertályóra múltán megállt, hogy tüzet gyújtson számomra. Alighanem annyira kihűltem, hogy dörzsölnie kellett a testemet. Gyorsan végzett, majd két talpam a kezébe véve, a tenyerét rajtahagyva, mormolt valamit. Fagy ide, vagy oda, olyan melegség öntött el, hogy izzadni kezdtem, sőt, szinte kellemetlenül melegnek éreztem tenyerét!

- Mi volt ez, amit tettél Po Mester? - választ, ekkor nem kaptam, csak hetekkel később, egy gyógyítás kapcsán.

- Úgy látom képes vagy továbbmenni! Mehetünk ?- kérdezte tőlem, szemében az örökké megbúvó huncutsággal.

Azonmód, mintha valami előre megbeszélt találkára sietett volna, meg sem várva, hogy nekiinduljak, Ő máris felkerekedett, alig tudtam a nyomába szegődni. Bizony, őszintén mondom, hogy olykor kimondottan utáltam, az ilyen érzéketlen viselkedései miatt. Keveset beszélt, olykor bizony otrombán meg is sértett. Mi a fenét keresek itt? Kell-e ez nekem? Vajon hová sietünk ennyire? Miért vonz, miért taszít a személye? Miért nem szólít engem, soha sem a nevemen? Hiszen egy kutyát is azonnal elnevez az ember, ha a nyomába szegődik neki! Korábban a Pio nevet használta rám, miután egy hétig faggatóztam, kisütötte, hogy a piócából becézgetve lett a nevem, Pió. Máskor, mikor egyedül jártam el a nagyvárosba, hogy a ginseng gyökereket eladjam a füvesek kis boltjaiban, napi 25 km-t is gyalogoltam, Talpinak hívott. Legtöbbször, inkább kerülte a megnevezésemet.

A következő pihenő során, az erdőben termő gombákat sütögettük, a hirtelen rakott tűzön. Ekkorra, már rég elszállt a keserűségem, mikor Patti- nak titulált, gondolom a pattanj, nosza mozdulj már értelemben.



- Patti! He! Ugorj gyorsan, hozz tűzifát!

Ekkor még semmi bajom nem volt, ám mire a fával visszaértem, minden korábbi keserűségem feljött, valósággal robbantam volna az idegességtől! Éreztem, hogy olyan vagyok, mint a gyermekkorban megismert hörcsög, akit egy mezőn utolértem, bosszantani kezdtem, az, két lábra állva egyre vadabbul válaszolt a bolygatásomra. Morgott, sikítozott a méregtől! Kárt, viszont nem volt képes bennem tenni. A történet csúcspontján pedig, egyszerűen elvágódott, megállt a szíve, megölte őt a tehetetlenség.

Ahogy ez az esemény eszembe ötlött, már kisé komikusabban néztem magamra: Hát, az igazán csúcs lenne, hogy a „belső béke keresésének első áldozata”, avagy „ kipurcant a mérgétől” sírfeliratot kapnék, egy isten háta mögötti kis falu temetőjében. Rajtam röhögne mindenki, még holtomban is! Sőt, mesteremet ismerve, talán sokkal vadabb szöveget is megengedne magának, csak hogy még egyszer megcsúfoljon! Ebben a lelki állapotban ültem le a táborhelyünkre.

- Jól vagy? - kérdezte, miközben a tüzet élesztette. Bizonyára tudta, hogy nem vagyok jól! Sőt. Rohadtul érzem magam! Egyedül, talán a tisztelet akadályozott meg abban, hogy ne álljak fel, és tehetetlenségemben, sértettségemben, ne üvöltözzek! No, persze, a megboldogult hörcsög esete sem volt mellékes!

Ekkor, olyat tett, amire végképp nem számoltam. Odalépett elém, a lehajtott fejem alá nyúlt ujjaival, finoman vakargatva, csiklandozva azt!

- Kuuuc! Kuuc! Kuc, kuc kuc!

- ????

Látván meglepődésemet, olyan jóízűen, olyan ellenállhatatlan bájjal, gyermeki természetességgel kezdett el nevetni, hogy egy másodperc leforgása után, én is nevetni, - mit? – hahotázni kezdtem, de azt sem tudom, hogy valójában mi okból! Ahogy összenéztünk, újabb és újabb rohamok törtek ránk! A környezet fényei, a féktelen kacagás hangjai, a tűz, és a sülő gomba illata egybefolyt a kicsorduló könnyemmel! Valami végtelen könnyedség, oktalan vidámság vegyült bennem, a feltétlen szabadság érzésével. Örökkön megőrzöm azt a pillanatot! Most, hosszú évek távlatából bizton jelenthetem; ez az élmény nyitotta meg bennem, az elengedettség, ragaszkodások nélküli boldogság mennyei kapuját!

- Akarsz beszélni róla? –kérdezte a Mester, könnyeivel küszködve.

Igen, akartam. Olyannyira képes voltam megnyílni, mintha csak magamnak mondtam volna el, őszintén, szépítések nélkül, amit érzek!

De pillanat! Csak éreztem! Ugyanis, mintha egy más ember történeteit, más ember belső vívódásait ecseteltem volna! Rájöttem, hogy már semmi, de semmi nem köt a korábbi emlékeimhez! Teljesen súlytalanná, átláthatóvá váltak! Minden fájdalmam alapja az, az egy szó volt, amelyet minden ember legszívesebben mondogat, közben, maga köré fonná mindkét karját, a saját teste ölelésére, imádatának kifejezésére használná. Az a szó: én… én… én… én…

Vég nélkül visszhangozva; én… én… én…





Kimondtam, a kimondhatatlant, leírtam, a leírhatatlant… Talán, egy órányit is végigbeszéltem, közben az ételem is kihűlt. Mindaz, mi azelőtt, olyan fontos, sértő, vagy végzetes volt, mintha fényévekre került volna tőlem! Egykori kérdéseim, vagy elveszítették a fontosságukat, vagy egyszeriben, választ találtak maguknak. Cselekedeteimet, gondolataimat, igen sokszor, a józan paraszti ésszel ellentétes sugallatok vezényelték. Minden alkalommal megsértve azon részemet, melyet én-nek ismertem. Valami, korábban ismeretlen erő, belső késztetés vitt arra az útra, melyen a Mester is jár. Ez volt a sorsom, melyet be kell teljesítenem.

Mialatt kiadtam legbelső titkaim, a Mester végig csak hallgatott.

Így, még egyetlen ember sem volt képes meghallgatni a mondandómat. Szinte éreztem, hogy a figyelme és bátorítása nyomán, hogy rendeződnek bennem, sorról-sorra a zavaró gondolatok. Levelek a gyűjtőbe, könyvek a polcra, minden az eredeti helyére került. Már nem nekem kellett megtartanom súlyukat, mintha csupán visszahelyeztem volna azt, az őket megillető helyre.

Megértettem azt is, hogy minden, de minden csak kölcsön van adva használatra, de soha sem volt az enyém. Még akkor sem, ha fizettem érte, mint étel, mint cipő, mint fájdalom, mint öröm, mint kétségbeesés. Valamennyinek véges a kihordása. Ami humusz, visszajut a humuszba. A gondolatok elenyésznek, az őket létrehozó érzelmek oltárán, az érzelmeket pedig, az Öröklét által keltett érzések fogadják magukba, majd mind közül, a leghatalmasabb, a mindent átölelő Szent Szeretet marad csak.

Ha elolvastam minden betűt, ha eljátszottam minden játékot, visszateszem azt oda, ahonnan elvettem. Miért ne játsszon vele más is?

Tisztán megértettem azt, hogy a Mester modora az én-t sértette bennem. Elsőként utáltam Őt. Később, hogy nőtt bennem a tisztelet, a cselekedeteivel nem értettem mindig egyet. Azaz, a cselekedeteit bíráltam. Később, mint a vendéglőben elmulasztott segítségnyújtás, ráébresztett arra, hogy én is tévedhetek. Az érzelmek is csalókák. Ezt követően, már nem is a Mester dolgai borítottak ki, hanem, a vele oly ellentétes sikertelenségem, alkalmatlanságom, kudarcaim. Mindig, amikor Ő tökéletes volt az, az énemnek egy újabb arculütés.

Végül beláttam azt, hogy minden panaszomra gyógyír, ha mögéjük láthatok. Mester a közömbösség, a szenvtelenség kisugárzásával gyorsította fel bennem, a megismerés, felismerés idejét.

- Igen. Talán ezért fogadtál el tanítványodnak?

- Á, dehogy ! Azért a tengersok eszedért, meg a szépségedért! Meg azért a kitartásért, hogy napi 25 km-t gyalogoltál, a hegygerincet megkerülve, hogy bevigyed a gyökereket a városba.

- Most mi van? – kérdeztem cseppet sem tisztelettudóan.

- Emlékszel, a táborhelyre? Csak egy nyíllövésnyire voltunk, a csúcs alatt. Annak a másik oldalán, egy favágók által használt kötélpálya, majd egy függőhíd volt, lehetővé téve, hogy kerülők nélkül, egyenesen a városhoz eljuss. Így, alig másfél óra volt az út, az öttel szemben.





- És ezt te, honnan tudtad? Megálmodtad, vagy a szellemek súgták? És képes voltál hagyni, hogy minden nap, majd megszakadjak? Vagy csak ugratsz megint? – kérdeztem Po mestert, neheztelést színlelve.

- Á, csak egy favágó járt arra gombát szedni, és beszédbe elegyedtem vele. Meg kártevő támadta meg a zöldségeskertjét, hát leugrottam egyet én is a városba, megnéztem, mit tudok ajánlani neki. Egyébként igen jól főz a felesége, biztosan neked is nagyon ízlett volna! – mondta, és egy Mesterhez egyáltalán nem illő módon, már a „biztosan neked is” résztől, egyre magasabb hangszínre váltott, majd ismét előtört belőlünk a nevetés.

Ő rajtam, én miatta, de egyáltalán nem neheztelve. Ó, minő könnyebbség volt!

- De hát miért nem szóltál? Hagytad, hogy trappoljak egész nap?

- Sose kérdezted! Meg te is úgy hiszed, hogy minél keményebben megdolgozol valamiért, minél többe kerül, annál értékesebb. Holott a dolgok értéke, a valódi érték, csak önmagukban rejtezik.

- Talán arra célzol, ha engem egy jótékony szélvihar, a városba repített volna kosarastól, egyetlen szempillantás alatt, úgyis ugyanannyit fizetett volna érte a boltos, mintha körbe futok az áruimmal, hetvenhét hegyláncot?

- A könnyedség, vidámság az élet másik arca. Túl élvezetesnek találják ahhoz az emberek, hogy értékesnek érezzék. De ez is csak egy választás! Ha lejtőnek szalad a kocsid, akár fel is ülhetsz a bakra. Sokan úgy belejönnek a felfelé való tolakodásba, hogy völgynek is azt teszik. Hát képzeld el, hogy micsoda rohanás nekik az élet!

Erre a hasonlatra gondolván, ismét nevettünk egyet. Ezután ettük meg az ételünket. Jó ideig kiüresedett állapotban voltam, de a bennem lévő gyermeki kíváncsiság ismét előtérbe került.

Bár, a nevetés emléke még friss, újraélhető, sőt, újra éltető volt, mégis maradt még kérdésem, épp elég. Vajon, mi baj lehet, a nevemmel? Illetve, miért kerüli el a Mester, hogy azon szólítson? Rá is kérdeztem nyomban, „kivételesen” Po mester készségesen válaszolt:

- Minden, e világon létrejövő dolog csak valami formában jelenhet meg. Ez látható világban, az élettér. A láthatatlan világban pedig, az Ősforma. Az Ősforma mindazt tartalmazza, ami abból valaha létrejöhetne, a látható terében.

Igen ám, de gondold el, hogy egy hatalmas fenyőnek a magjáról beszélek. A magban ott az a csomag, útravaló, minta, melyet e világban létre kell hoznia. Az Ősforma a maga tökéletességében benne rejlik. Mégis, van amely egy mókus ebédje lesz. Az ő életterét szolgálja, mint táplálék. Van, amely jó helyre kerül, lassanként fává serdül. Ám, az ő élettere óhatatlanul összeütközésbe kerül más fák igényeivel, a fényért valóságos élet-halál küzdelem zajlik egy erdőben. Hogy túléljen, kimagasodjon a többi közül, részben el kell határolnia magát, a tökéletes Ősformától. Kevesebb oldalágat nevel, hogy a csúcs gyorsabban nőjön…

- Bocsánat, hogy közbevágok, értem, érdekes is, de mi köze van a megszólításomhoz ezen dolgoknak? – kérdeztem a Mestert, ám ő ugyanott folytatta.



- …hogy gyorsabban nőjön, a környezetéhez kell idomulnia. Ezért más, minden egyes fa, az azonos fajtársaik között. Nézd őket úgy, mint egy fává dermedt élettörténetet. Egy öreg, terebélyes fa, magán viseli életének történelmét, sikereit, kudarcait, és az ősi forma emlékét. Én mondom, az ember is olyan, mint egy fa. Bár ő mindig mozgásban van, nehezebb megfigyelni a múlt jeleit. Van, aki hatalmas teret igényel, van aki megelégszik a félárnyékkal, visszahúzódva vár, míg egy vihar le nem dönti, a mellette álló óriást. Akkor jön el, az ő ideje.

Mind a nagynak, mint a kicsinek fenyő a neve. Azokat, melyek túlélték több évszázad viharait, sok helyen vallásos tisztelet övez, megkülönböztető neveket kapnak, életükhöz szép lassan legendák szövődnek, alattuk ünnepeket rendeznek, hálával köszöntve, az őt oltalmazó égi erőket, dicsőítve az Ősformát.

Én mondom, az ember is olyan, mint egy fa.

Percekig hallgatott, majd ismét folytatta:

- Az ember, mikor valamit megnevez, többnyire úgy, hogy a látható oldalt figyeli. Fogalma sincs legtöbbjüknek, az Ősformáról! Eszükbe sem jut, hogy azok a tulajdonságok, melyek észrevehetők, nem mások, mint a túlélésért, felnövekvésért folytatott küzdelem stratégiái. Mert mondom, hogy az ember is csak a fény felé törekszik, ki törekvő, ki a várakozó tulajdonságaival próbálkozva. A sikeres fák és emberek annyiszor változtatnak önmagukon, ahányszor csak az élettér megkívánja. Ami az egyik élethelyzetben a túlélést, az máskor a végzetet jelentheti.

A nevek, pedig tulajdonságokat jelölnek meg, azaz a külsőségekkel foglalkoznak. Nálunk, valamint más természeti népeknél, az a szokás, hogy a gyermek iránti elvárást, szerencsét, egészséget, hatalmat, fürgeséget, vagy egyéb készséget kívánunk, ezáltal, mivel a szó mágikus erő, annak a névnek beteljesítésére ítéljük a gyermeket. Más kultúrában is így van, csak áttétellel. A szentek neveit adják a gyereknek, mintául, hogy hasonlatosak legyenek azokhoz, akik már egyfajta módon, megélték az életüket. Bár igen szép eszmények a névadások, mégis egyfajta formát, élettér lehetőséget jelölnek ki a csecsemőnek. Figyeld meg, hogy sokan kilépnek a név börtönéből, mert a benne lévő mágikus erő nem engedte őket hozzáférni, a további erőkhöz. Ettől kezdve, képesek lesznek megélni azt, amelyre megszülettek!

- Azt mondod, hogy az árnyékban növő fának, azt a nevet adtuk, hogy Csenevész, vagy Satnya, vagy Megbúvó? És ezt az elvárást intézzük hozzá, egész életében, melyet ő maga is elhisz magáról. De mi van akkor, ha a mellette lévő fát, egyszer csak kivágják? Erre meg kell erősödnie!

- Ebben tévedsz. Talán, már akkor megsérül, mikor a másik mellette a földre hanyatlik. Vagy kiszárad, a hirtelen rázúduló fénytől. Vagy a férgek támadják meg, vagy a jég, hó súlya alatt, oltalmazója híján, kettéroppan. Minden olyan helyzet őt éri, amitől eddig védett volt. Ő mindenképpen vesztes.

Ha van közöttük túlélő, annak az a titka, hogy emlékezik az Ősformára, ismeri az önmaga igazi nevét, a rejtett erőt, ő az élet fája. Soha sem feledte, hogy délceg fává cseperedhet, erőt, kitartást halmozott fel a várakozás évei alatt. Ha megnő, az erdő vadjai, és a környék emberei szentként tisztelik őt.





- Bizony mondom, hogy ha megnevezlek, elválasztalak azonnal, a létezésed valódi természetétől. Mikor kijelentem azt, hogy ki vagy, egyúttal azt is mondom, ami nem lehetsz. Ez a névben rejlő behatároltság.

Ez a határoltság, csupán annyit tesz, hogy a fa példájára utaljak; ő, növény.

Szűkebb, formai határozás; fenyőfa. Ez még az Ősforma. Sors, viszont itt, a földön, az élettérben, bonyolult választások sorozatán keresztül alakul ki.

A fa-ember pedig: gondolkodó. Majd, emberi formát nyert gondolat. Élete során, ő is egy sorsot él meg.

Azonban jó, ha tudod, ebben a világban mindennek meg van az ellentét párja, mint a fénynek az árny. A neved lehet Satnya, de a másik természeted, az „árnyad”, az Erőteljes. A valódi célodra való figyelmes kutatás, létre hívja benned az emlékezést! Az arany középúton már nincs ellentét. Ilyen az igazi neved! Ha Satnyának, vagy Erőteljesnek hívnak, rájössz majd, hogy a neved: A Választó! Ebben áll a szabadságod.

Az emlékezés azt jelenti, hogy tudod, ember vagy, aki valamely tulajdonságot eljátszik az élet színpadán. Ha már tudod, hogy ki vagy, emlékezni kezdesz, valaki azt gondolja bennem, hogy ember vagyok. Rájössz, hogy épp úgy álmodtad magad ebbe a világba, mint egy óriási fenyő, kinek száraz, kicsiny magjában ott szunnyad elődeinek évmilliós tapasztalata, várva, hogy termő talajra hullhasson…

Ezáltal, minden élethelyzetedben képes vagy rugalmas, semleges lenni. Akár egy harcművész, mint példálództam vele, aki mindkét oldal erőihez hozzájut. Azáltal lesz legyőzhetetlen, hogy a belső békéjét osztja szét!

- Ezek szerint, ha magamban, vagy másban először az emberséget látom meg, közelebb vagyok az igazi névhez?

- A világnak szükség van kapaszkodókra. Nem baj, ha mások használják a nevedet, amelynek megváltoztatásáról, bármikor szabadon dönthetsz.

Csak emlékezz, hogy nem vagy azonos a neveddel, a nemeddel, a munkáddal, a testeddel, de még az érzelmeiddel sem. Belőled születik az, az érzés, amelyet meg akarsz osztani mindenkivel. Ez a valódi természete, minden ember-fának. Ettől válsz te is életfává! Azzá válhatsz, mint az a mangófa, amely a tanmese szerint, mindenkit megvendégelt a gyümölcseiből.

Tette ezt azzal is, ki őt elültette, és tette azzal is, ki fejszéjével a földre döntötte.

Lenyűgözően érthető és világos beszéd volt a Mestertől. Azon az estén, csak egyet kérdeztem még.

- Mi módon emlékeztethetem magam, leginkább arra, hogy ki is vagyok én?

Hiszen, az életünk forgataga minduntalan elragad!

- Jelen lenni ! Legyél mindig, minden élethelyzetedben jelen! Ember-fa létedben légy jelen, mikor viharok tépik a koronád, légy jelen, ha férgek rágják a testedet, légy jelen, ha dalos madár költ ágaid dús lomjai között, légy jelen, ha éltető napfény megérleli benned a jövő ígéretes magvait, légy jelen, ha a favágók szekercéje egyre közelebb csattog törzsedhez!



2005. 11. 19. Írnák




A MESTERREL JÁRTAM 4.



Az érő gyümölcsök







Folytattuk a hosszúra nyúló vándorlásainkat a Mesterrel, hol csak ketten, hol betársulva, vásározók, iparosok kocsijaikon utazgatva.

Néha napokat, néha csak órákat töltöttünk együtt velük - de valami belső, kimondhatatlan változás következtében-, kezdetektől fogva úgy éreztem, mintha régi ismerőseinkkel csevegtünk volna. Miként szomszédom gyerekeit, úgy láttam a gyülevész gyerekhadat, egyikőjük a falusi cipészmesterre, másikuk a pékre, harmadik, a nagybátyám korán elhunyt feleségére emlékeztetett.

Öröm volt találkozni. Mindegy, hogy kivel.

A Mester, úgy olvasztotta fel a közönybe dermedt szíveket, hogy sem ő, sem más nem érezte kényszernek a találkozásainkat. A derű, mint a Napnak egyetlen sugara, eloszlatta a közömbösség felhőit.

A kezdeti honvágyam az idő előrehaladtával és az otthontól való távolság növekedésével, inkább csökkenni kezdett. Ismerősökkel teltek meg az utak, a fogadók, a mezők, a városok piacai. Kiszámíthatóvá, ismertté váltak a gesztusaik, hanghordozásuk, mosolyuk, mindaz, amitől otthonná válik egy hely, azt az ország különböző pontjain mind megleltem.

Miután kezdtem jobban megfigyelni az embereket, rá kellett jönnöm, hogy a változatos külalak mögött, igen sok a belső hasonlatosság bennük, sőt, olykor az egykori önmagam módján, ingerülten, türelmetlenül cselekvőkre is ráismertem.

Terveztek, hittek, dacoltak, féltek és szerettek úgy, mint bárki más.

Biztonságot, igazságot, egészséget, hatalmat, sikert kerestek életükben, mely olykor ajándékot, olykor keserű csalódást hozott számukra.

Egyszer, egy társzekeret segítettünk át egy gázlón. Mivel esős időszak volt - hogy a megemelkedett víz, a terhet el ne sodorja-, a kényesebb árukat vállon vittük a másik partra. A kocsi farát pedig hosszú póznák segítségével támasztottuk, toltuk, hogy a gázlón maradjon. Ekkor valószínűleg megroppanhatott valami csapolás a kocsi hátulján.

A túlparton, mintegy harmincméternyi agyagos emelkedő volt, úgy, hogy a lovakat erősen kellett nógatni, hogy lendülettel felérjenek. Így is történt; én oldalról, a Mester hátulról tolta felfelé a kaptatón. A lovak, a tető elérése pillanatában eléggé gyorsak voltak, azután egy rövid leejtő volt, az előrevitt holmik táboránál. Mindenki felugrott a fogatra, azaz, tette volna a Mester is, ha a korábban elrepedt ereszték el nem törik.

A Mester, a leszakadó, de egyben maradó deszkát megülve, a sáros lejtőn ép lefelé robogott. Pedáns öltözékére, arcára, hajára, vaskos, nagy csomókban fröcsögött a sár. A háta pedig, makulátlanul tisztán díszelgett.

A helyzet komikusságát látva, valamennyien nevetni kezdtünk. Ő, meg csak üldögélt a deszkákon békésen, mikor lelassított.

Odarohantunk hozzá, még mindig így ült, szinte méltósággal. Erre szégyellni kezdtem magam, hogy kárörvendő vagyok, s abba is hagytam a kuncogást.

Ép egy elegáns mozdulattal söpörte le a sarat, mindkét kezével a szemhéjáról, és e mozdulat befejezésével, egy galacsinnyit kaptunk az arcunkba mind ketten.

Ettől mi hökkentünk meg, majd ő kezdett el rajunk kacagni!

Napok múltán a Mesternek bevallottam, hogy egy pillanatig kárörvendő voltam, mikor nevetségessé vált előttem. Más érzés is előtérbe került bennem.

Mintha az eddigi felmagasztalt állapotában, jobban tudtam volna őt tisztelni. Valójában, az eddigi elérhetetlennek tűnő magaslatokról, a mennyei birodalmakból hullott volna alá, nem pedig, egy szállítókocsi hátuljáról.

Nehéz volt ezt szavakba öntenem, de mesterem megkönnyítette vívódásaim:

- Jobb ma egy kicsi esés, mint holnap egy hatalmas zuhanás!

Mi, mindnyájan - és szó szerint is-, esendőek vagyunk.

Bocsáss meg magadnak, hogy hasonlítunk egymásra!

Itt lent, a sárban mindannyian piszkolódunk.

Én, viszont tudom, ami itt rakódik rám, az lemosható. A gúny, vagy az irónia, csak a láthatót, a múlandót érinthetik meg bennem.

A tisztelet, melyet mástól kapunk, végső soron, belőlünk ered. A kivívott tisztelet, csak szappanbuborék. Ha egyáltalán, valaha szükséges lenne, azt csak kiérdemelni érdemes.

Egyre sűrűbben lakott településekkel találkoztunk, közeledve az ország gazdasági ütőeréhez, a nagy Sárga-folyóhoz. E területen különösen eltérő nyelvet beszéltek a helybéliek. Dél-keleti irányban haladva, elértünk a legendák földjére. Az itt lakó népek magukat az egykori fényes kultúra túlélőinek hitték.

Beszélik, hogy az ország felvirágzását, a nyelv, az írás kimunkálását, öntözéses földművelést, állattartási-, fazekas-, kovács-, építészeti-, csillagászati, matematikai ismereteket, az Ősbölcsek hozták el számukra. Nem hódítóként, hanem tanítóként járták az országokat Itt, Ordoszban volt a legnagyobb kiképző központ, melyben különböző - olykor ellenséges- népek fiai tanultak tőlük. De egymásról és egymástól szintén sok ismeretet nyertek.

Mesékkel minden nép rendelkezett. Ám ők valóságos helyeket és valódi embereket emlegettek. Csupán az volt a különleges, hogy ezen emberi képességekről szóló legendák, külön-külön az országban ismertek voltak, de itt, valamennyit egyszerre ismerték.

Megkérdeztem mesterem, hogy ő miként vélekedik ezekről?

- Azért tűnik mesének, mert 140-150 emberöltő választ el tőlük minket.

Beszélik, hogy egy süllyedő sziget menekültjei voltak, azok közül is, a Tudás Őrei. Ők, egykoron, Anyahita vallását, a Szeretet-vallást követték, így nem a területeket, hanem a szíveket és az értelmet hódították meg.

Elhozták nekünk a gabonaféléket, melyeket, a termesztés helyének megfelelően, osztottak el. Itt, a rizs lett a fő táplálék, lehetővé téve, a nagyobb népesség ellátását. A „Risik”, az élethozó bölcsek voltak. Nyugatra vándorolt Árpa, Búza, északnak Köles. Keletnek Kukorica. Helyben, a Rizs maradt.

A népeiket ők is sok néven emlegették, hiszen sokfélék is voltak. Magas fehérek, zömök, sárgásbőrű, vágott szeműek, selyemfényű, feketehajú, párducléptű tengerjárók. Azonban - a sokféleség ellenére-, egy választott nyelvet, az istenek nyelvét is beszélték.

A leginkább mozgékonyak, a „lu,” vagy „kunlu” csoport volt, hiszen ők együtt éltek a lovaikkal, hihetetlen vándorlásokat megtéve. A „lu” szó, nagy embert jelentett eredetileg. A mások, kik jellegzetes hajóikon, folyókat, tengereket jártak, kereskedést folytattak elszármazott őseik maradékaival. Hajóik formája – lényegében- azóta változatlan maradt. Messze jobbak, hatékonyabbak, mint a későbbi, hódító, fehér emberek által építettek.

Akik itt éltek, azok már második hullámként, Le-muria szigetéről jöttek, mintegy tíz törzset számláltak. Vezetőik, a Hun-Madar Szövetség képviselői voltak. Ők építették Ordosz ( ordas ill. eredet jelentésű) csodás városát. Még ismeretlen volt a városfal, hiszen senki ellenségük nem volt, mindenkit befogadtak.

Az ő kései leszármazottaik, a keleti, vagy más néven, fekete-hunok. Mikor atyáik földjét látogatták, ellenséges fogadtatásra találtak. E háborúság keserves következménye lett, a Nagy Fal.

- Várj Mester! Ennek még a töredékét sem hallottam a helyiektől! Végig veled voltam. Azt mondtad, hogy itt soha sem jártál! Akkor honnan tudsz olyan dolgokat, melyekről senki sem mesélt?

- Vagy én keresem fel a Tudást, vagy a Tudás keres meg engem!

Egyszer, majd neked is érhetővé lesz, amit válaszoltam.

Már sajnáltam, hogy az érdekfeszítő előadásba - kíváncsiságom miatt- beleszóltam. Semmi megfoghatót nem sikerült mesteremtől megtudnom, maradt kiegészítetlenül az ismeretem. Egy későbbi esemény során említette, hogy az életáramról, a „csí”-ről szóló tudást is ezek a titokzatos népek hozták, az akupunktúrás gyógymóddal együtt.

Ezen hely, ténylegesen kitapinthatóan számtalan titkot rejtett, mely bele volt égetve az utak burkolatába, az öntözött földekbe, az egykori épületek romjaiba, rejtélyes, faragott sírkövekbe, melyek elődeink porhüvelyét őrizték. És az a számtalan morzsa - kicsiny töredék a fejekben- az ősi dicsőség elhalványuló képeivel, arra várva, hogy egy türelemmel bíró csoport, egyszer feltámaszthassa őket halottaikból. Nehezemre esett, a gyors továbbhaladás.

- Miért sietünk? Mi a célod? Miért nem telepszünk meg itt? – kérdeztem mesterem.

- Amikor gyermek voltál, jártad-e a környék erdeit, mezőit, hogy az ott érő édes gyümölcsből eszegess?

- Ó, igen, hisz minden évszaknak megvan a maga jótéteménye. Gyümölcstől

roskadozó fákon, sokszor fürtökben lógtak a környék gyerekei. Bár szívesen társultam hozzájuk, mégis soha sem a mennyiség, hanem a ritkaság érdekelt. Ami nem volt a figyelem központjában, amin csak néhány szem volt. Ami nem volt a legízletesebb, ami nem volt a legkívánatosabb, de mégis azt éreztem, hogy ez nekem rejtegette magát, énrám várt, hogy megajándékozzon, hogy - éntőlem – hallhasson köszönetet, mikor kíméletesen leszakítottam a termést:

- Köszönöm, az ajándékodat!

- Nos, már meg is válaszoltál a kérdésedre.

- - Bocsáss meg, nem egészen értem, bár együtt is sokszor álltunk meg, vadon nőtt gyümölcsöket szüretelni. De ha nem jártál még itt, hogyan kereshetnéd fel az előre nem ismert termőhelyeket?

- Egy ideje már, hogy együtt jártunk, emlékszel, hányszor mondottam bárhol, hogy „köszönöm az ajándékaidat”?

- Igen, de te az emberekhez szóltál!

- Na, és az ember nem érdemel meg annyit, mint egy gyümölcsfa? Hogy megajándékozhassuk azzal, aki lett, tudassuk vele, hogy „beérlelted a gyümölcseidet, köszönöm, hogy megajándékoztál”? Én, a legeldugottabb, legritkább helyeken, rejtett völgyekben, sziklák között, dudváktól elnyomottan, elhagyatottan lévő élőholtakat keresem, hogy csendesen a fülükbe súgjam, „beértél”!

Teszem azt szívem indíttatásától, belső ösztönömből, egy magasabb erő hatására; mert a nagy Nap alatt, szüret s a szüretelő, együtt terem!

Találtam egy igen értékes, de félig érett gyümölcsöt, melyet a tőről való szakajtása után, kellő gondossággal, „utonérlelés” hatására, a Teljességgel gazdagodott!

Most gyere közelebb, hadd súgjam a te füledbe az igazságot! Az egyetlen, felszabadító igazságot;

BEÉRTÉL!

Beértél, mint gyümölcs, és beértél engem, még ha saját csodádról nincs is sok fogalmad!

Egyszer majd azt is elmesélem, hogyan változhatsz életed, érzelmeid, szenvedésed-szenvedélyed által hevített kohódban, egy magasabb minőségű „esszenciává”.

Talán fél éve már, hogy elkeseredésem miatti kitörésemben a felszabadító

nevetéssel együtt, csorogtak a könnyeim.

Most nem nevettem. Nem is sírtam, a szó igazi, hüppögős értelmében.

Csak ültem; gondolatok, érzések nélkül, és mintegy kívülállóként figyeltem a testem, akinek a szeméből végtelen folyamok törtek elő.

A hazaérkezés, langyos, békés könnyei voltak.











Írnák, 2005. 12. 03.











A MESTERREL JÁRTAM 5.r.



Az erő, maga





Szívesen maradtam volna itt, országunk egyik kulturális- és műremek-találkozóhelyén.

Ez eddig, sehol sem ért engem egyszerre, ilyen sokrétű benyomás a világról. Főként, nagy ünnepek idején, a tengerek, folyók kikötőinek környéke, temérdek érdekességgel volt tele, egy magamfajta fiatalember számára. Szinte, más nem létezhetett a világon, amit ezeken a piacokon ne kínáltak volna, minden kultúrából, mesterremekek legjava, sok száz éves drága porcelánok, japán pengék, angol teakészletek, keleti szőttesek, a béke és a háború ezernyi kisebb-nagyobb tárgyai. A sokszínű, különleges csemegéket kínáló boltoktól, a kisebb utcányi gyógynövényes, orvosságos központig, a test és a lélek megújításának, kiszolgálásának számos módjait kínálva, az idelátogató kereskedőnek, vásárlónak.

Volt kínálata, a szellemi életnek is, hisz buddhisták, taoisták, konfuciánusok, iszlám és keresztényi térítők éppúgy, mint indiai fakírok, vagy szentek japán és koreai harcművész iskolák felirataitól tarkállott minden utca.

Po mester pedig éppen úgy, minden érdeklődést mellőzve haladt el mellettük, mint a halárusok standjai, az ízléses vendéglők, vagy az örömlányok kapui előtt. Vele siettem, mert tudtam, ha lemaradok, esélyem sincs arra, hogy valaha ismét találkozhassunk, ebben a forgatagban.

A város peremén pihentünk, és ettünk egy kis fogadóban. Szokatlan érzések viaskodtak bennem, egyrészt végtelen hálás voltam a sorsomnak, hogy Po mester a Mesterem, megosztja velem napjait, gondolatait. Másrészt, felébredt bennem, egy eddig ismeretlen érzés, talán vágy, hogy belekóstoljak minden ételbe, nézegessem, a soha sem látott különleges tengeri élőlényeket, hogy kipróbáljam magam, képes vagyok–e, egy thai- boxot ismerő harcost legyőzni, hogy a vén patikus-doktor praktikáival megismerkedhessek, hogy kedvemre válogathassak az ősi iratok közül. És így, a végtelenségig…

Kora este, Po mester ellátogatott egy közeli házhoz, ahol, a vendéglős szerint, egy japán tisztségviselő lakott. Úgy került szóba, hogy a fogadós kertjét megdicsérve, elmondta a tulajdonos, hogy sok ötletet merített, egy közelben lévő, zen-kertből.

Po mester pedig - szokatlan módon - engem is külön felkért, hogy tartsak vele. Elárulta, hogy személyesen még nem járt ilyen helyen, csupán hallott felőle. Rövidesen, ott is álltunk.

A nap már leáldozott az égen, de még elegendő világosság volt, mikor megpillantottuk azt a csodakertet.

A legnagyobb csodát – nekem-, a Mester szokatlan megnyilvánulása váltotta ki bennem: - láttam, hogy elámult!

Hosszú percekig, csupán mozdulatlanul állt ott, állát, a nála lévő vándorbotján pihentetve, mire megszólalt:



- Régen éreztem magam ennyire otthon, pedig soha sem jártam itt!

- Tudod, Mester, az első találkozásunk jutott eszembe, mikor együtt gazdálkodtunk. Valóban, rendkívül gondos lehet a tulajdonos, aki minden részletet olyan finom érzékiséggel tervezett meg!

- Ez több, mint gondosság!

Ha jól körülnézel, mindenben magadra ismerhetsz. Ahogy a fény vonul át ezen a kerten, olyan, mint az élet maga. Hol egyik, hol másik oldal válik bennünk világossá, míg a túlsó oldal árnyékot vet.

Erről szól a két erő tana, amikor az egyik előre tör, addig a másik visszahúzódik.

Napkelet és napnyugat, semmi változást nem okoz a tájban, csupán ellenkező oldalunkat tünteti ki figyelmével.

- Értelek, Mester! Ha életünk kertjét - testünket-lelkünket-, mindig a zeniten tartjuk, úgy a nap fénye alig vet árnyékot az életünkbe.

- Amíg erre nem vagy képes, megalkuvónak kell lenned, elfogadnod azt, ami adódik. Megéled a sorsod.

Ez a természet rendje, hogy figyelmed középpontjába, a fényes oldaladra, más-más részed fog kerülni. Elfogadni annyi, mint megélni.

Megélni annyi, mint létezni.

Létezni annyi, mint átengedni magadon a kozmosz erejét.

Ha átengeded, azzá válsz.

Végül, de nem utolsósorban, te fogsz kerted fényességévé, valamint belső szentélyévé válni! Az árnyékot éppúgy fogod szeretni, mint a fényt.

Kívülről, csupán a fél területet láttuk be, de az is élmény volt.

A sötétedést megelőzően, két ember mécseseket gyújtott, még szebbé varázsolva a látványt. Az egyikük, felfigyelve a bámészkodókra, hozzánk indult, majd szertartásosan üdvözölve minket, megkérdezte mi járatban vagyunk?

- Nevem, Po, társammal, Lu-val, az élet ösvényein vándorolunk.

( Mióta együtt vagyunk, soha sem használta az eredeti nevem, csupán bosszantó gúnyneveken hívott, amikor ki akart zökkenteni a türelmemből. Most azonban, adott egy nevet, a Lu nevet, s úgy ejtette, hogy a nagy, illetve, megbecsült, értékes ember értelmet kapott. )

- Üdvözlet, a vándoroknak. Akiwa a nevem, a kormányom számára, egy kereskedelmi központot tartok fenn. Amennyiben idejük megengedi, kérem fogadják el a meghívásomat! Látom, érdeklődéssel vannak a kertem iránt.

- Mit tagadnánk, valóban meseszép. Mindamellett több, mint aminek elsőre látszik. –mondta Po mester.

- Jól éreztem, hogy értő emberekkel van dolgom. Kérem, fáradjanak beljebb, hogy a maga teljességében is megismerhessék otthonomat. – kért minket Akiwa, azon a jellegzetes, mély japán tónusban, tökéletesen formázva szavainkat, de elnagyolva, az abban lévő dallamot.

Anélkül, hogy választ várt volna, máris tessékelt minket beljebb, megkerülve - az egyébként szintén nagy gonddal - japán mintára készült házat, hogy a kevésbé látható helyeiről is megfigyelhessük.

Belül, még inkább hangsúlyos volt, az a meseszerű elrendezés, gondosság, ami az alkotót dicséri.

A ház mögött, egy kisebb kerti tó ragyogtatta vissza a nemrég meggyújtott fáklyák és mécsesek fényét, mély bíborszínnel telített tükrében felszínen mi tükröződtünk, alant pedig, világítóan tarka halacskák szedegették a felszínre pottyanó rovarokat.

A közeli, kicsiny forrás vize, a csiszolt kövekkel kirakott öblébe érkezve, alig rezdített valamit a felszín nyugalmán. A házat körülvevő terület, a középponttól egyre magasodó, sűrűsödő növényekkel, sziklákkal, fehér kövekkel felszórt kacskaringós utakkal, élő, lélegző módon kapcsolódott egymáshoz. Minden egyes szeglet, a kert új oldalával ismertetett meg, mintegy felkínálva magát, egy kis elmélkedésre.

Növényzetének jórészét ismertem ugyan, de itt, méretük és formáik emberi beavatkozás hatására lettek azzá, amik most. Minél tüzetesebben néztem őket, annál inkább értettem, a vonzalmunk okát.

Természet erőinek, és az emberi teremtő gondolatnak összjátéka fogadott magába, minden egyes szikla, út, vagy fa, maga egy-egy történet. Elmesél valamit az alkotójáról.

Már sokszor képes voltam - a jelenlétem megélésének következtében -, olyan ismereteket külön-külön felfedezni a világban, melyek nekem és rólam szólnak. Persze, hogy a Mester nyitotta fel erre a szememet.

Itt viszont, úgy éreztem, mintha nem történetek halmaza, hanem egy kész könyv, egy végtelenből induló történet áramlana rajtam keresztül.

A lábam alatt csikorduló kavics, az én kövem, a sziklából véletlennek ható módon, a nyiladozó virágok, az én kedvenceim voltak. A forrás, tiszta, megcsillanó vize, nekem kínálkozott fel, hogy oltsam szomjam vele.

Ezt meg is tettem. Testemben éreztem, hogy minden porcikám felüdül tőle, agyam pedig szinte azonnal gondolatnélküli módra kapcsol, anélkül, hogy szándékosan meditálni kezdtem volna.

E kertet, úgy is megfigyeltem, mint az öt lételem; föld, víz, levegő, tűz és fa egyensúlyát, valamint, folyamatos átmeneteit egymásba.

Leegyszerűsítve pedig, a jin és a jang erők, duálpárok, hangsúlyos megjelenítése volt említésre méltó.

Talán, bárki, aki belefeledkezik eme látványba, felismerésekkel gazdagodik.

Rájöttem arra is, hogy miért természetes és miért mesterkélt ez a kert.

Valóban utánozza az itt lévő fa, a sziklák ormán kapaszkodó juharfát, de kissé felnagyítva, felgyorsítva láttatva, a fa és az elemek küzdelmét. Talán tíz, tizenöt év alatt, metszéssel, kötözéssel érhető el ez az állapot – tudtam meg később, a tulajdonostól.

Ennek, különösen látványos példányait, kicsiny edényekben tartva, a ház mellett figyeltem meg. A gazda szerint, bonsai-nak hívják. Megtudtam, hogy a legrégebbi növény a kertben, éppen egy ilyen törpe, alig térdig érő fenyő, odvas belsejével, töredezett ágrendszerével, legalább 150 éves, családi örökség, és ezek a fák eredetileg 15, 20 méteresre nőhetnek meg ez idő alatt. Kicsiny tálkájában benne sűrűsödött három emberöltő történelme. Talán eme fácska sem sejtette, hogy éppúgy világot fog járni, mint ápolói, csemete korában ott élt, az övéi közelében, majd felnőttként, az egykori ellenség földjére költözött.

És, ki tudhatja azt, hogy megél –e egy újabb nemzetközi összecsapást, és még egy békekötési időszakot is. Lesz –e majd, ki megbecsülve azt, felismeri benne a tanút a múltból, vagy haszontalan gyomként, a szemétben végzi majd?

Másik az, hogy egyetlen szál gyom sem nő itt! A háttérben láttam egy veteményest, mely bizonyosan a házi szolgálók igényeit elégítette ki. Amint innen képes voltam látni, abban nem volt semmi rendkívüli.

Sorba jártuk a kicsiny szentélyeket, ide helyezték a háziak apró ajándékaikat, megbecsülésük, hálájuk jeléül, a természet szellemeinek.

Később, a Mesterrel beszélgetve tudtam meg, hogy sinto-nak hívják ezt a vallást. Külsőségeiben inkább hagyomány, valójában belső élmény.

A házigazdánk, a kiegyensúlyozott, egyhegyű béke állapotát sugározta. Ahogy beszélgetett a Mesterrel, szívemben egész közelinek éreztem őt, még a kulturális különbségek ellenére is.

Ami még különleges volt számomra, az, hogy e terület, mintha fényesebb, ragyogóbb színezetű, kontúrosabb lett volna, mint a környező, egyhangú utcák . Legutóbb, a hegyekben, a Mesterrel együtt járva éreztem magam így.

A látvány, és az azt követő élmény, ugyanilyen hatással volt rám. Ahogy szürkült a fény, még inkább szembeötlővé vált, főként az élőlényeket, de még a mesterségesen odatelepített sziklaképződményeket, úgy fél, egy tenyérnyi szélességben, kéklő, állandóan áramlásban lévő burok vette körül. Olykor, mint kék, hideg lángnyelvek táncát látnám az égő faágak fölött, kipattantak messzire, a semmibe.

Még az út felszíne is enyhén derengett, s mögöttünk, a lábunk nyomai is szétzilálták ezt a vibrálást.

Úgy tűnt, hogy Akiwa úr legalább olyan figyelmes volt irányunkban, miként mi érdeklődtünk az ő világa felől. Érdeklődése őszintének tűnt, bár, mint vérbeli kereskedő, nyilván minden ismeretet, a maga javára képes fordítani.

Szokatlan és meglepő volt, hogy milyen szabályozott és ünnepélyes volt minden szertartásuk, a később megismert feleségével. Mintha szolgálat és megbecsülés lett volna a házastársi kapcsolat alapja. Ez időben mifelénk, a vagyon a vagyonhoz, vagy esetleg a szerelmi kapcsolat fűzhetett egybe párokat.

Ők, a japán házaspár, szinte vallásos tisztelettel viseltettek – nos, talán nem is egymás, hanem a saját szerepük, őseik kultúrája – iránt.

Mariko volt a házigazda felesége, szinte kortalan teremtés. Erőteljes arcfestése, az opera szereplőinek maszkjára hasonlított, de ebben a hagyományos selyemkimonóban, rizspálinkát és teát felszolgálva, a lehető legtermészetesebb volt. Minden mozdulata a tökéletesség érzését sugározta.

Férje, Barackvirágnak hívta, de minden alkalommal kitette a neve után, hogy

„ szan”, ami leginkább úrhölgynek fordítható.

Akiwa úr személye, kertje, felesége, háza, egyazon történetbe, a szabályozható, uralható tökéletesség látszatába illett.

Minden olyan csodás élmény volt számomra, még akkor is, mikor szinte vágyni kezdtem egy parányi, egy kis nyúlfarknyi zavarra, ebben a mennyei összképben.

Feltört, megérett bennem a felismerés, ez a hely megmutatta nekem, hogy bennem korántsincs ekkora összhang; számos metszeni, gereblyézi, gyomlálni valóm van még, a saját „ kertemben”.

Késő éjszakáig beszélgettünk, Mariko szan japán lanton játszott, hozzá magas szopránhangon énekelte nemzetük egyik hagyományőrző dalát.

Még a dal, s a zene sem oldotta fel - egyikükben sem-, azt a hihetetlenül jól működő, belső fegyelmet.

Különös, ekkor az jutott eszembe, hogy ajándék ez a békeidő, hiszen ilyen hajlíthatatlan, eltökélt ember, mint Akiwa úr is, tisztelni valóan kemény, veszélyes ellenség lehetett volna.

Ma, akik tisztelettel hajolnak meg egymás előtt, más helyzetben, egy náluknál nagyobb erő szolgálatában - saját szabad akaratukból fakadóan-, élet-halál küzdelmet vívnának egymással. Ugyanazzal a mély tisztelettel, szertartásosan, követné végig az utolsó halálos döfést, akkor is, ha ő lenne a legyőzött, de akkor is, ha ellenfelét járta át a szamurájok ősi kardja.

Mire lezajlott bennem ezen gondolatmenet, rájöttem, hogy a háború, csak az emberi lelkek félelmei miatt, a külső világban zajlik.

- Egy mester, vagy egy szamuráj, a belső béke állapotában él, vagy hal meg, vállalva, beteljesítve saját sorsát. – mondta nekem a Mester, egy későbbi alkalommal.

Végül, kedves vendéglátónk meghívására, itt tértünk nyugovóra, egy rituálisnak is nevezhető, forró fürdő után.

A beszélgetéssel és étkezéssel együtt járó szaké, nem csak emelkedett hangulatot, de gyors elalvást is eredményezett, a föld keménységű, rizsszalma fonatból készült „ágyon”.

Az utóbbi év, éberré tett, s most izgatott beszélgetésre, dobogásra ébredtem. Az egész ház szobái, valójában díszes, festett papírfalakkal volt csak elválasztva egymástól. Tudtam, hogy valami nagy baj lehet, mert mély, torokhangú japán parancsszavak között, hallottam a mesterem hangját is.

- Hozzák utánam, ki a kertbe! Nem várhatunk addig… Csak egy takaró kell…

Kissé nehéz fejjel keltem, kerestem a zaj forrásának a helyét. Mindenki a kert felőli teraszon toporgott, az egyik szolga, egy tíz év körüli kisfiú ernyedt testével, a Mester után, a tó irányába indult. Úgy látszott, hogy ájult lehetett a gyermek.

Mariko san, így, festés nélkül, kétségbeesett, sérülékeny, aggódó földi lénynek látszott most. E pillanatban azt hittem, hogy saját fia miatt aggódik. Akiwa úr, mint mindig, határozott, ám rezzenéstelen benyomást keltett.

Később tudtam meg, hogy szolgájuk 10 éves fia – Mió -, a torkának hirtelen elzáródása miatt, amit valamilyen rovar, talán egy pók, vagy darázs is okozhatott, haldoklott.

A gyermeket, mindketten ajándéknak érezték a sorsuktól, mert két felnőtt gyermekük után, jó tizenöt évre rá, egy csodás kicsiny lénnyel gyarapodott az otthonuk.

Értelme, szelídsége, szeretete áldást hozott az életükbe, új színt vitt, a kihűlőben lévő házasságukba. Úgy érezték, legalább annyira tartozik hozzájuk, mint a korán megözvegyült apjához.

Mariko san, anyja helyett, anyja lett.

Egy fiúgyermekük, nekik is meghalt, három évesen. Ennek fájó emléke is feltolult, s friss sebként sajgott, félve, hogy újabb szeretett lényt kell elveszíteni.

A nevelőanya, a mostohája, kissé korábban szaladt el, az orvosért. Ha egy fogatot talál is hirtelen, az is egy óra, mire ideér. A gyereknek pedig most kell a segítség!

Kótyagos fejemben sok minden átvillant. Említette a Mester - mikor sietsége miatt, magamban Po apót, Ten-Po apónak kezdtem titulálni-, hogy minden „gyümölcsérésnek” megvan az ideje. Ő az, kinek feladata, hogy fülébe súgja az ember-fáknak, hogy „beértél”, valamint azt mondhassa, „köszönöm a gyümölcseidet”!

Emlékeztem arra is, hogy mikor beteg voltam, valami szokatlan módon, gyógyszer nélkül gyógyított meg.

Eszembe jutottak beszélgetésünk Akiwa úrral, melyből kiviláglott, mennyire képes elfogadni a sorsát, úgy, ahogy van. Érezhetően, a saját, hozott kultúráját, módszereit, hatékonyabbnak, tévedhetetlennek tartotta, az ősi helybéli tradícióinkkal szemben. Most, mégis, a legjobb orvosságos emberért küldetett szolgájának fiáért, nagyobb anyagi áldozatot sem sajnálva, emberi tehetetlenségét ily módon elismerve.

Mindezen túl - mint megtudtam később-, kimondta a Mester számára, oly bűvös varázsszót: - Segíts!

A Mester, a tó melletti kicsiny pavilonhoz vitette a kis testet. Betakargatták, hogy csak az arcocskája maradt szabadon. Ekkor a Mester, az általam sokszor látott módon, behunyt szemmel, egy rövid ideig magába mélyedt.

Soha sem beszélt arról, hogy ilyenkor benne mi történik. Azt, hogy valami „más” lett, azt inkább, egy kellemesen lágy – ám, bőrömön lúdbőrözést okozó-, megmagyarázhatatlan lelki élmény kísérte bennem is, ehhez, csupán a Mester közelsége adott okot.

Ma, azonban, nem csak éreztem, hanem - valóban - láttam, ami akkor történt!

A kert, valósággal feléledt. Minden cserje, virág, szikla, de még a pavilonok csúcsai is, egyre ragyogóbbá váltak. Mintegy kétméteres távonként, belőlük szivárgó, sejtelmes fény, egy erőteljesebb hálózattá állt össze, mintegy láthatatlan véredényekben lassan áramolva, a Mester elé gyűlt egy pontba, itt függőleges kéménnyé válva, besűrűsödött.

Ekkor, a Mester, két tenyerét – mintegy tükörként felhasználva-, a fényfolyamot, a fekvő fiú felé irányította. Amekkora volt kezeinek nyílása, akkora fénygömb formálódott belőle. Ez a fény, egy rezgést követően, folyamatosan újra és újrateremtődve, a gyermek felsőtestére hullott. Ez, mintegy tíz-tizenkét másodperces időtartamokban ismétlődött.

Maga a Mester is fénylett, különválva a homályos környezettől, sokkalta sziporkázóbbá vált ezalatt. A „labdák” haladási irányát pedig, a kezei oldaláról lefutó folyamatos, párhuzamosan, a betegre irányuló sávok határozták meg.

Mikor a kis test, már jobban fénylett, mint az erőáramok a kertben, rövidesen minden visszaalakult annak, ami.

Megszűnt a szórt fény, a Mester leengedte a kezeit, a gyermek, alig látható módon elfordulva, kényelmesebb, alvási helyzetet talált magának.

Mindenki, beleértve engem is, tátott szájjal, meredten álldogált még mindig.

- Most már rendbe fog jönni! Csupán mélyen alszik. Óvatosan vigyétek be a helyére! Egy óra múlva ébresszétek fel, hogy ihasson valamit. Most, még kissé kábult, nehogy rosszul nyeljen.

Senki, de senki nem szólt, egyetlen szót sem.

Nem hangzott el, még egy „köszönöm” sem. Az, jelen helyzetben túlontúl egyszerű, pórias lett volna, a megtapasztalt csoda hálájaként.

Maguk elé nézve, némán bandukoltak be, a házba. Mariko san könnyei elapadtak, de örülni, még nem volt képes.

Az apa és Akiwa úr, egymás mellett haladva, szemüket kutatóan, a kisgyermek alvó arcára függesztették, majd eltűntek a házban.

Olyan dolgot tapasztaltunk valamennyien, amit hosszú idő alatt tudtunk csak feldolgozni.

Még nem pirkadt. Visszatértünk a hálóhelyükre, a Mester úgy telepedett vissza a fekvőhelyére, mint aki nagyon elégedett, mert megpucolt az imént egy zsák apróhalat. Ismét értetlenül álltam ott, hiszen magyarázatra vártam. Az már nem volt csoda, hogy ismét nem kaptam meg!

Aludni, egy szemhunyásnyit sem tudtam.

Nemsokára megérkezett az orvos, a papírfalak jóvoltából értesültem, hogy a gyermeknek semmi baja. Igazából, csak erősítő teát adott a gyerek számára, mert úgy ítélte meg, hogy a háziak sokkal inkább rászorulnának némi ápolásra, a történtek után. Minden áron, meg akarta ismerni az „elkövetőt”, mert ő maga is az energiák, a jin-jang egyensúly helyreállítására tette fel életét. Ha jól hallottam, egyike volt a város legismertebb akupunktúrás orvosának.

Akiwa úr mély tapintatának köszönhetően, mégsem zavart meg senki, a pihenésünkben. A háziak őt is marasztalták, kérlelve őt, bekísérték egy vendégszobába, mondván, hogy reggel megismerheti a Mestert.

Nem tudom, mikor aludhattam el, de úgy tűnt, talán egy perce lehetett, mikor valaki szelíden, csendesen ébresztgetett. A Mester volt az.

- Készülj ! Indulnunk kell!

- ?????

- Most!

Igazán szerettem, hogy ennyire bőbeszédű Po mester! De kaptam magam azonnal, mert semmi kétségem nem lehetett, hogy ő egy perc múltán itt hagy.

Úgy osontunk ki a házból, a kelő nap fényében, mint a tolvajok.

A Mester megállt egy rövidke pillanatig a kövecskékkel szórt ösvényen.

Egy jelet rajzolt a lábával az útra, jól látható helyre.

Mikor elkészült, felismerni véltem benne ugyan azt a formát, melyet betegségem során látomásban észleltem, majd valóságban akkor, mikor a Mester tanítványának fogadott.

Nem a szokványos írásjelek egyike volt ez. Ha kitalálni akarom, úgy túl sok a jelentése. Ezért, megkérdeztem a mestert:

- Üzenni kívánsz? Ha igen, mit? Lesz-e olyan, itt a házban, aki meg fogja érteni?

- Nem lesz, hanem itt is van. Nem is egy, hanem mindjárt, kettő! De szerinted mit is jelenthet? Ne az eszedet, hanem a szívedet használd, inkább érezd meg a tartalmát!

- No, várj csak, Po mester! Nemrég, még Lu-nak szólítottál, ami nagy embert is jelent, most meg Ló-vá teszel? – kérdeztem őt, amire rég látott huncut mosollyal jelzett vissza.

- Csak próbálkozz, semmit sem veszíthetsz vele! – mondta, miközben új, ismeretlen úticélja felé indult.

- A jel egyik felét leginkább kalitkának gondolnám.

Esetleg kinyílt? Nyílás? Vagy csak képzeletbeli a rácsozat?

- Jó, jó! Bátran, csak tovább, nyomon vagy!

- A jel értelme takar valamit, ami nem lehetséges, a valóságban! – folytattam felbátorodva, de már sokkalta szabadabbra engedve gondolataimat.

Sült, tűz, élet, repül… Valahova, ahol még senki sem járt… Hegycsúcs? Na, igen! Megvan!

Sokkal ismerősebb lesz a jel, ha úgy képzelem el, amint egy hagyományos írásjelet - térben, felülről figyelnék meg!

Igen! – lelkesültem fel. Igaz lehet, a tűz és a madár! A madár, - tűzmadár-, álmodott magának egy kalitkát, hogy megvédje a világot attól, hogy álmában véletlen felgyújtsa azt.

Mikor felébredett, fel kell emelkednie, hogy lángra ne lobbantson mindent. Talán, egy égi sziklaorom az, ahonnan fényt, szabadságot kiált a világ számára!

Hoppá! Most találtam ki, hogy mit jelent, a bölcsek által tisztelt „kakas” szó!?

Ezen a földön, ő a választott jelképe az ébredésnek!

- Látod, ennyi. Ha nem köt gúzsba ezernyi, berögzült gondolat, úgy végre, te lettél az, aki a hajnalt hozza!

- Nem úgy akartad mondani, hogy „ kiáltja” ?

- Nem. Aki hozza azt!

A házban, aki a tűz erejével már megismerkedett, az, az orvos, ki ismeri, az erővonalak titkait. És valaki, akitől oly szép és sugárzó a japánkert! Az, illetve ő adja meg, azt az egyéni hangulatát, amitől olyan különleges. – mondta a Mester, miközben gondolataimat, hol Akiwa úr, vagy felesége között futtattam.

- Nem talált! –mondta a Mester, válaszul a gondolataimra. Immáron sokadszorra tette ezt, egyszerűen átlátott rajtam.

- A kis betegem az! Az Ő lelkétől lett több, varázslatosabb a kert.

- A benne lévő, legtisztább szeretet az a tűz, melytől minden virág és minden ember megnyílott neki és egymásnak. A szeretet táplálja a világot akkor is, ha esőnek, vagy szélnek, vagy napsütésnek is nevezed valamely megnyilvánulását.

Ez a gyermek, valószínű, hogy ezért született. Általa is több, elviselhetőbb lesz a világ. Hogy mennyi ember életét fogja megérinteni, az valóságban nem is olyan fontos. De aki magához engedi őt, annak élete örökre megváltozik.

- Azt mondod, hogy tőle ragyogott annyira az éjszakai kert?

- Igen, azt.

Ahol a szeretet él, ott az erő a legtisztább formájában is jelen van. Emlékezz, hogy együtt figyeltük az energia gömböcskék táncát, fenn a hegyekben, a hóhatár fölött. Ott, ahol az ég és a föld egymáshoz hajol.

- Igen, emlékszem. Arra is, hogy eddig, nem igazán beszéltél az Erőről. Ezeket a tűhegynyi gömböket, melyeket mindig is láttam, te nevezted először életerőnek.

Az emberek többsége - mint később rájöttem -, észre sem veszi jelenlétüket. Sokszor hevertem gyermekként, gondtalanul elmerengve a fűben, mikor láttam ezeket a hol szappanbuborék vékonyságú üres, vagy világító, telt, vagy egy kissé nagyobbacska méretű, belsejében egy sötétlő pontot hordozó, cikk-cakkban repkedő valamiket. Olyan a reptük, mint a rovarok cikázása. Azt is megfigyeltem, hogy néha váratlan eltűnnek, vagy valahol, csak úgy létrejönnek a semmiből. Hogy véletlen sem keverem össze a bogarak szárnyalásával, azt a szikrázó, csikorgós, fagyos időben való megfigyelésem is megerősítette.

Egy alkalommal, a Mester arra irányította a figyelmem, hogy a pillangók és egyes rovarok, csekély erővel bírnak, így cikk-cakkos repülésük, követik az erő áramlási vonalait - mintegy sodortatva magukat, abban.

De mégis, amit a kertben láttam, az felülmúlt minden eddigit!

- Amit kibocsátasz magadból, előbb, vagy utóbb mindig utolér!

Tetteid, gondolataid mögött érzések húzódnak meg, ezekből formálod – tudattalanul-, a külső világodat.

A kisfiú, amit kibocsátott, az tért vissza hozzá, segítség formájában.

- Nem lesz –e ettől így kevesebb az amiből, vagy akiből ez az erő kiáramlik ?

- A fény és a szeretet, a létezés – itt akarva nem életet mondok, hisz a létezésnek egy parányi szikrája csak a földi élet—, azonosak egymással.

Minden, ami evilági, ha elosztod, fogy.

Minden, ami Örökkévaló, ha megosztod, sokasodik.

Igazából, csak ettől gazdagodsz!

Olykor a létezés úgy dönt, hogy meghosszabbítja az életet, de olykor az élet, a létezés magasabb formáját választja.

- Mester! Kérdezhetek egy kényes kérdést is ?

- Mégpedig?

- Olyan csodálatos volt az, amit velem, vagy a kisfiúval tettél! Ezúton is köszönöm! Nem akarok szemtelen lenni, de kíváncsi vagyok, hogy vannak-e korlátjaid a gyógyítás terén, és hogy sikeres volt-e minden próbálkozás?

- Ha azonosnak érzed magad a Létezéssel, akkor mi lehet a korlát? A második kérdésedre: Igen és nem.

Sikeres, mert ott és akkor tettem azt, amit tennem kellett. De soha nem én döntök! Én, csak átalakító, vagy irányadó lehetek, meghajolva egy sokkal nagyobb akarat előtt. De, a korábbi mondandómból következik az, hogy a Lét, néha másfelé halad tovább.

Az élet olykor veszít, hogy a Lét nyerhessen!

- Tehát, a kezelésed ellenére, mégis meghalt valaki?

- Olykor, igen. De, mi a különbség? Az orvos sem éltetheti a végtelenségig, egyik betegét sem. A pap könyörgése „süket” fülekre talál. Kudarc? Az orvos másnap is gyógyít, a pap, nem hagyja el istenét. Sokkal fontosabb az, hogy mindannyian tettük a dolgunkat, elfogadva saját korlátjainkat.

- De, az előbb azt mondtad, hogyha akarod, nincsenek korlátok.

- Jól figyeltél. Azonban, más szereplőknek, lehetnek! Meg is hagyjuk azokat, a szabad akaratuk kívánsága szerint. Azaz, nincs gyógyíthatatlan betegség, de van gyógyíthatatlan ember!

- Mester! Képes lennék-e megtanulni azt, amit tudsz a gyógyításról? Ez a világ legcsodálatosabb érzése lehet!

- Ha tanulni vágysz, rossz helyen kopogtatsz! Erre, ott vannak mindazon gyógyítók, akik ismerik és alkalmazzák a „ csí” erő titkait.

Hosszú évek fáradságos tanulásával, valamint sok pénzzel, esetleg harcművészetek elsajátításával képes leszel az erőt alkalmazni.

- De mester, én tőled szeretnék tanulni!

- Még mindig nem érted, hogy soha, senkit sem tanítottam semmire?

Elmondtam, hogy vannak a nevezett emberek, akik a tanulást választották, hogy megismerhessék és használhassák az erőt.

És vannak mások, kiket az Erő maga választ eszközül, megadva hozzá a Tudást. Választhatsz, hogy erővel, vagy szeretettel kívánsz-e gyógyítani? Hogy te melyikre mutatsz hajlandóságot, most eldöntheted.

Ám, ha az Erőre vársz, senki sem ad biztosítékot, hogy valaha is a munkása leszel!

Amit „adhatok”, az az, hogy miként kínálhatod fel életed, a szeretet forrásának. Hogy bármely pillanatban kész legyél, befogadni és árasztani a csodát.

- Mester, én tőled kívánok tanulni, hogy miként ajánlhatom fel az életem, a Létezésnek!

Még sokáig beszélgettünk, mire a pihenő ideje eljött, a varázslatos város eltűnt a szemünk elől.

Megéheztem, az előző napi bőséges vendéglátás emléke nem töltötte meg a gyomrot. Értetlenül álltam azelőtt, hogy miért kellett „menekülni” Ordoszból, hiszen hihetetlenül sok lehetőséget láttam itt mindkettőnknek. Rengeteg dolgot tanulhattam volna, a Mester pedig élete végéig fejedelmi bánásmódban részesült volna. Már megint nem értem, nem értem!



- Figyelj rám Lu ! Ez a város, már nem az, mint az alapításakor volt, azaz, a Tudás szentélye! Mára, csak a kalmárok, kupecek, jól öltözött hájas-nyájas, vagy éppen rongyos gonosztevők fészke lett.

Maguk módján, ők is teszik a dolgukat, ezért nem ítélkezem felettük. Csupán nem azonosulok velük.

A te vágyad, hogy tanulhass. Dicséretes, de nem tudod, hogy a káprázat szétforgácsolná az erőidet, végül talán, semmiben sem leszel képes kiteljesedni. A vágyaid foglya leszel! A tanulás pedig, mint már oly sokszor a történelemben, gátja lehet, az igazságról való Tudásnak!

Talán, lesz belőled, „valami”, vagy „valaki”. Azt viszont elfelejtenéd, hogy tovább kutass: ki is lehetnél valójában?

- Igazad lehet, Mester. De azt még mindig nem értem, hogy miért kellett titkon elrohanni! A háziak, bizonyára elképedtek, hogy leléptünk!

- Nemcsak te, hanem én magam is - „visszaálmodhatom magam”- egy kalitkába.

Hogy aranyból készült-e? Az a rabot, semmiképp nem vigasztalja!

Kinek kell, az idővel megérti, kinek nem, annak hiába is magyaráznánk!



Elosztotta a Mester - a talán kétmaroknyi- barnarizsét. Ha jól láttam, mintha kissé többet juttatott volna nekem.

Ízesebb, emlékezetesebb ebédem, azóta sem volt.

Lepihentünk, egy gyönyörű, terebélyes, lombos fa alatt. A nap fénye, mint ezernyi fénypillangó, játékosan vibrált az avaron. A gyengéd szellő, pedig huncutul csiklandozta a hajamat.



Hosszú, színes álmot láttam;

Felemelkedtem a földről, akaratommal irányítva testemet.

Amerre ellebegtem, minden sziporkázni látszott utánam. Egyre kevésbé észleltem a részleteket, valószínűleg, még feljebb emelkedtem.

A magassággal együtt, mintha valami arányosan tágult volna bennem – de nem a lélek!, hanem inkább a szeretet—, semmihez nem hasonlítható érzése.

Mintha húzott volna felfelé, még magasabbra, valami ismerős erő, talán egy csúcs, valahol a világ közepén, egy otthon, ahol az ég és a föld örökkön összetartozik!

Végre megérkeztem!

De lehet az, hogy még el sem aludtam?







Írnák, 2005. 12. 24.



A MESTERREL JÁRTAM



Széllel szemben. 6. r.







Po mester és jómagam, felhasználtuk az áradásokat arra, hogy a szerteszéjjel induló kereskedelmi hajók között, keressünk munkalehetőséget.

Végül, találtunk is olyat, amely viszonylag nagy mérete miatt, 5-6 embernek is adott munkát. A tulajdonos nemrégiben hajította ki két emberét, mert minden kikötésnél eltűntek, hogy kedvükre italozzanak. A kirakodást, olykor csak fogadott kulikkal tudták megoldani, a két részeget pedig, úgy kellett összevadászni valamelyik ivóból.

Míg ezen bosszúsága miatt, jószerivel csak annyi volt az alkalmassági vizsgánk, hogy megkérdezték, szeretünk-e, italozni. Miután kiderült, hogy csak módjával, a gazda nagy dérrel-dúrral felfogadott. Abbéli reményének is hangot adott, hogyha nem így van, örömmel a tengerbe fog hajítani minket, s az út további részében úszva fogjuk a hajó nyomát követni.

Az utazás első felében lehajóztunk a Sárga- folyón, majd rövid kikötés után, kiértünk a tengerre, majd északnak fordultunk, főként a déli tartományok élelmiszereivel, hogy északon szénre, érctömbökre cserélhessük azokat –tudtam meg, a gazdánktól.

Hárman voltunk fogadott munkások, a többiek négyen a családhoz tartoztak, kettőnek felesége és négy gyereke is a fedélzeten tartózkodott. Kikötők közötti hajózás nem túl eseménydús egy vitorláson. Ekkor javítjuk a felszerelést, csomagoljuk át, szárítgatjuk a vihar utáni csendben az elázott rakományt, halászunk, füstöljük fel a zsákmányt, készítjük az ételeinket.

Ellátásra, igazán nem lehetett panasz, mert a hajó gyomra egy kisvárost is jóllakatott volna. Étrendünk változatos és bőséges volt.

A zsúfoltság, az összezártság viszont állandó feszültségekkel járt. A család egyik fiatal férfitagja vitte a vezéri feladatot, a tulajdonos pedig az üzletet. Talán jó is volt ez így, mert gazdánk kicsiny méretét, a szavaiban rejlő fenyegetés sem tudta megnövelni, így tekintély, az erőviszonyoktól függött. Ez időben valójában ritkán volt lázadás a hajókon, mert törvényeink szerint, a kapitány a hajó császára. Mindennemű, őt ért sérelmet megtoroltak, olyannyira, hogy akár az életével fizetett az, aki meglopta a rakományt, vagy megütötte a feljebbvalóját. Ettől nagyobb vétek, csak a kalózkodás volt, amit a déli országok hajósai előszeretettel gyakoroltak is.

Szerencsére, a part menti kereskedelem viszonylag biztonságban volt. Az idegen európai népek hadihajóit gyakran láttuk utunk során, szinte fel is váltották a császári flottát. A sarcot ők is beszedték, ám ezt nem kalózkodásnak, hanem adónak nevezték. Valójában, az ország egészét nézve, meglehet, hogy több kincset vittek el, békével, adó formájában, mint a maláj kalózok.

A szabad kereskedők, a területi központokban kellett hogy leróják kötelességüket, pénzben, vagy értékben.

Erről való igazolás mentette fel őket, a csempészés vádja alól, amikor ellenőrzésbe futottak.

A Mester is, csak egyszer járt errefelé élete során, az elmúlt jó harminc év alatt, elmondása szerinti kicsiny kikötők, valódi városokká fejlődtek, annak minden előnyével és hátrányával együtt Mester szerint, a feltűnő gyarapodás mögött, nem folyik értékteremtés, csupán a javak újraosztása zajlik.



Egyszer a következőket mondta erről:

— Minden csoport, társadalom szükségszerűen a hanyatlása irányába tart, mely nem becsüli a saját földjét, javait. Nem dicsőíti azokat, akik kezük, vagy szellemük segítségével — együttműködve a természet erőivel-, valódi értéket teremtenek. Leginkább akkor közeli a vég, mikor az örökkévaló értékrendekről is lemond, a látszat érték javára.

A valódi érték az, amelynek korszaktól, népcsoportoktól függetlenül, az emberiség egészének javára válnak.

Csökkentve a szenvedést, ételként jóllakat, kiszolgál, vagy szépséget áraszt, vagy gyógyírként a test nyűgjeit enyhíti.

A valódi érték az, amely értékes akkor is, ha egyedül vagy a világon.

Az örökkévaló érték az, ami előtted volt és utánad is létezni fog, tőled függetlenül.

Lásd, ma az örökkévaló értéknek van ma a legkevesebb becse. Ilyen a levegő, a víz, a Föld, a Nap langy simogatása, vagy a természet élő alkotásai, akik elviselhetőbbé teszik az ember életét e földön.

A pénz, a gazdagság, csak az emberek között élő megállapodás.

A túlzó bőség meghozza magának a saját kártevőit. Mint a túlburjánzott jang, ami jin-be csap át.

A lélek tiszta fényét, a külvilág fénye homályosítja el, ez a hamis csillogás, a Fény-űzés!

Ez a fény, csupán szalmaláng. Akkor a legragyogóbb, mielőtt végképp kialszik.

A bölcsek útja, szenvtelen középút. Sem ezt, sem amazt nem engedi túlsúlyba lendülni az élete során. Az élet, az emberi szellem kötéltánca.



Kevesen gyarapodnak, sokkal. Nem csak a könyvelés ért el hihetetlen magas fokot, hanem az adminisztráció útvesztői, kitűnő lehetőséget adtak, a korrupciónak. Az így, vagy úgy létrejövő bevétel, mintegy kasztként emelte a pénz cápáit a többiek fölé. A Mester, már Ordoszban elmagyarázta, hogy a bőség elvakít, a szükség egybe kovácsol embereket. Ezért, ritka kivétellel, olyanok szolgálatában dolgoztunk, kik nem tagadták meg a közösségüket velünk. Mert - a Mester szerint- nem csak azok élhetik meg az embertársaikkal a közösséget, akik azonos anyagi színvonalon állnak, hanem azok is, akik gyárakat, vagy országokat irányítanak, de soha sem felejtik el, hogy a vezetők, csak az őt szolgálókkal együttműködve képesek a világban cselekedni.

A fej és a kar, ha együtt tud működni, az gyarapodás, ha bármelyik nem teszi a maga dolgát, a széthullás következik.



— A fejre, csak a kar képes feltenni a koronát! - mondta egykor, Po, a Mester.



Amire még jól emlékezem, ekkor jött az a tengeri vihar, mely megmutatta, hogy a Mester szavai, hogyan jelennek meg a valóságban.

Az esős évszakban indultunk észak felé, a néha megszűnő esőnek valóban örültünk. Az egyik ilyen szünet után, a fellegek ránk szakadtak, hogy bepótolják azt a kihagyást, amit az előző nap elmulasztottak.



Életemben ekkora vihart nem éltem meg! A tenger hullámai őrült erővel csaptak át a fedélzeten, szaggatva rakományaink és felszerelésünk jórészét. A zuhogó eső is jelentősen gyarapította, a hullámok által bekerült vizet. Alig néhány perc alatt, kritikussá vált a helyzetünk. Kevesen voltunk kiszolgálók, a vihar pedig a hajónk legváratlanabb helyein okozott vészhelyzeteket. Sokszor és sok helyen éltem már át tomboló viharokat. Amire azonban a nyílt tengeren képes, azt elképzelni sem tudtam. Sokszor féltem már életemben, de ezt a fojtogató kínt soha sem tapasztaltam. Éreztem, hogy egyre merevebbek az izmaim, utasításaimnak csak késve fogadnak szót.

Valójában, minden nehéz helyzetben volt valami kapaszkodó az elmém számára, remény a túlélésre. Féltem és bíztam is egyszerre!

A tenger volt az, ami fölém nőtt. Ettől fogva lett számomra „A Tenger”. Megfosztott a remény utolsó szikrájától is, teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magam, mintha azt harsognák a hullámok: — Mostantól mi uralunk téged!

Nem is félelem jött velem szembe, a hullámok hátán, hanem a végtelen magány, a megsemmisülés érzése. A Tenger, kontra ember.

Ekkor ébredtem rá igazán, a saját parányi mivoltomra. Sokkal rosszabb volt ez, mint a halálfélelem.

Nem tudom, hogy társaim miként élték meg ezt az állapotot, de engem szinte megsemmisített.

Ekkor, persze eszembe sem jutott az, amit már olyan jól megértettem, mikor a Mester mondott egykor, tanításában nekem: — Csak a balga nem fél soha. A bátor pedig felülemelkedik félelmén. Sőt, akár hajtóerőként használja fel azt! Aki „fél” az még nem az „egész”. Ha csak a testeddel érzed azonosnak magad, valójában csak fél ember vagy. Ha tudod az örökkévalóságod, a test még lehet óvatos, vagy nyugtalan, de elmédet nem köti gúzsba a rettegés.

Azokban a percekben viszont még mindig a régi énem cselekedett helyettem.

A Mester, bizonyára észlelte a tétovázásomat, mert mikor hátrafelé tartott, kezében ujjnyi vastag kötelekkel, megérintett, közben átadott nekem is vagy öt méteres darabot belőle:

— Az vagy amit gondolsz. Nem akarod kipróbálni, hogy mire vagy még képes?

Csak nyerhetsz, de semmiképpen nem veszíthetsz!

Legkevésbé sem voltam filozófikus hangulatban, de szavai, érintése, mosolya mintha egy csapásra megváltoztatták volna a belső érzéseimet.

Ami eddig fenyegető gócként fékezett, az egyszerre, hatalmas fizikai robbanással töltötte meg izmaimat, tetterővel és hihetetlen részletgazdag látásmóddal, éleselméjűséggel ajándékozva meg.

Már sokszor hallottam, hogy milyen a halál sárkányának lehelete, van, ki szörnyethal tőle, van, ki szárnyakat kap általa. De hogy mindkettőt is megtapasztaljam egymás után?

Mindenki egyenként is, de közösségként is, a túlélésért harcolt. Köteleket erősítettünk egymáshoz, vagy a hajóhoz, mikor mit csináltunk éppen, hogy a víz, el ne sodorjon. A korábban emlegetett torzsalkodásnak nyoma sem volt.

Az erőviszonyok és a tapasztaltság függvényében, ki-ki tette a dolgát.

A kakaskodók, hencegők, a legkeményebb, legveszélyesebb helyeken dolgoztak. Ugyanúgy figyeltek egymásra, segítettek, mint a legjobb testvérek. A szükséges dolgokat, kézjelekkel üzenték egymásnak. A beszédnek amúgy sem jutott sok szerep, a bömbölő viharban.

A hajógazda a kormánnyal küzdött, az egyik asszony segített a széllel szemben tartani a vitorlást. Az erős, fiatal férfiak a vitorlákat kezelték, nők és gyerekek a vizet merték, mert a hajó már kezdett megdőlni.

Jómagam, főként az elszabaduló rakományt próbáltam megfékezni, újrakötni, ami azonban nem volt egyszerű, a himbálózás miatt. Ráadásul, erőm jó részét, a hullámzás miatt feltörő rosszullét leküzdése emésztette fel.

A fedélzeten lévő nehéz dobozok döngve csapódtak hol a hajó oldalvédjéhez, hol egymáshoz.

Épp hátul dolgoztam, a Mester pedig — nem hittem a szememnek - oly fürgén és gyakorlott hajós módján mászott fel az árboc csúcsáig az elszakadt köteléket kicserélni, mintha ez minden napos tevékenysége lett volna -, felettünk dolgozott, amikor az egyik vízmeregető kisgyerek, a két hatalmas fadoboz között akart átszaladni.

— Vigyáááázz! — Abban a pillanatban ordítottam rá, de nem figyelt.

Egy másodperc múltán, a jó kétmázsás csomagok újra összecsattantak, maguk közé préselve a zsenge kis testet. Igazából, hangjuk sem sokat változott, ugyanúgy, kemény döngéssel ütődtek egymáshoz, a húsról, vagy halálról fogalmuk sem volt. Egy jajszóra sem volt idő, a következő hullámvölgynél szétcsúsztak, a kis testet egy fodor magával ragadta.

Amennyire mód volt, gyorsan rohantam a helyszínre, a kötelet, ami a dereka körül volt, húztam a fedélzetre. Az, viszont már üres volt.

A kezemben lévő kötelet tartva álltam, mikor az édesanya is odaért. Ő is látta, az eseményt. Szemében, az anya végtelen fájdalma, addig soha sem látott kétségbeesés tüze villant. Ez, a következő hullámmal elmúlt. Mintha, a gyermek, holtában magával rántotta volna az anyja szenvedését.

Ekkor, az anya, álomszerű mozdulattal, valahová a messzibe tekintve, máris indult vissza, a vizet merni.

Láttam, hogy tehetetlen vagyok. Folytattam én is, a munkámat. A vihar elején, mindenünket próbáltuk menteni. Mostanra már ez, hiú ábrándnak tűnt.

A tenger és az elemek, mindig elveszik azt, ami őket illet. Az ember pedig, jó esetben csak segíthet neki, adakozással.

A Mester és a kapitány, fejszével járták a fedélzetet, elvágva számos nehéz tárgy kötelékét, azt is, amit nemrég rögzítettem újra. Minden jelentős fedélzeti súly, a vízbe került. Ettől, a hajó imbolygása alábbhagyott, jobban irányíthatóvá vált.

Aki tehette, mindenki szivattyúzott, vagy vizet meregetett.

Talán, még egy óráig tartott az elemek tombolása, majd hirtelen békéssé vált minden, még a Nap is átderengett a felhők közül. Később hallottam a tengerészektől, hogy gyakorlatilag nem tudni, mi okból menekültünk meg, mert a víz a raktérben a határérték felett volt. Amennyiben, éjszaka ér ugyanez a vihar, esélyünk sem lett volna a túlélésre! Nem tudtuk volna, mihez nyúljunk, mit javítsunk a károkon.

Mintha, egy tudattalanul létrejött csereüzletet kötöttünk volna, a mélység sötét királyával.

A legifjabbak legjavából áldoztatott fel, egy ártatlan gyermek.

Újabb óra múltán, a hajóteknőt vízmentessé tettük, a maradék rakományt újra rögzítettük. Túléltünk, a kevéssé értékes poggyászaink és rakományunk kicsiny része veszett oda. Minden veszteség ellenére, a tenger kegyes volt velünk.

Nem így, a matróz családjához.

A fáradság, a végső kimerültség nem hagyott erőt, a veszteség fájdalmaira. Szó nélkül, üresség érzésével, mint valami lelketlen agyagfigurák álltunk.

Sem a gyász, sem kétségbeesés, sem a megmaradásunk feletti öröm, nem tudott beférkőzni közénk.

Délután, még leengedtünk minden vitorlát, kivetettük az úszóhorgonyt, amely lassította a hajó sodrását, és mindnyájan lepihentünk.

Kora este, megtartottuk a jelképes temetést.

Mindenki valami egyéni áldozatot vetett a tengerbe, az elhunyt kisfiú emlékére. Kicsiny, úszó, gyertyadíszes tutajocskával és a szülők könnyeivel búcsúztunk tőle. A kistestvér láthatólag még nem volt tudatában, a végleges veszteségnek.

A Mester, talán, már nem élt meg veszteséget. Mi, felnőttek, másként éreztük. Nekem még, nagyon fájt, az ő tragédiájuk.

Majdnem mindenki sírt. Az anyából, most tört elő először, a végső kétségbeesés.



Később, az eseményeket összegzendő, a Mester a következőket mondta:

— Ha bánat ér, jó, hogy gyászolsz. Ha örömöd fakad, fejezd ki. Tudd, hogy erősebbek nálad. Ha harcolsz ellenük, már a kezdetén elveszted a háborút, végtelen nyomorúságot teremtve magadban. Az érzelmeink, a végtelenség kútfőiből táplálkoznak. Ha átengeded magadon őket, fejet hajtasz egy nagyobb hatalom előtt. Fogadd el a pillanatot olyannak, amilyen. Az elfogadás, megadás visszavezet a középponthoz. Újra erőid birtokában lehetsz.

— De Mester, talán épp az együttérzés különböztet meg minket sok állattól!

— Nem! Nem vagyok érzéketlen. Csupán sokkal gyorsabban zajlanak le bennem ugyanazok a folyamatok, mint másban. Nekem percekben, másoknak akár emberöltő hosszban ég szívében a fájdalom.

Ebből az egyensúlyi állapotból, képes vagyok, akár hatni is mások életére azáltal, hogy nem merülök el velük gyászukban. Képes vagyok felemelni szívüket, de csak akkor, mikor erre ők késszé válnak.

Az együtt szenvedés fenntartja a fájó állapotot, de az együttérzés, a szeretet, megértés, türelem az, ami abból kiemel.

Segíteni, kiemelni valakit nehézségeiből, csak felülről vagy képes.

— Már értem. Bizonyára jól esik bárkinek, ha a kútba esett, valaki mellé ugrik, osztozva a sorsában. De amikor elmúlik az első pánik, lehet, hogy megkérdi, hogy miért nem dobtam neki inkább egy kötelet?

— Valahogy így!



Ezután, gond nélkül elértünk az első kikötőig.

A hajón, a szeretet és az együttérzés emberfeletti hatalmai uralkodtak a későbbiekben.

Egyik sötét éjjelen én szolgáltam.

Mintha egy gyermek nagyságú, áttetsző alak állt volna egyik éjjelen a hajó orra felett. Ott, ahol a kicsiny barátom, mindig oly szívesen nézelődött.

Hogy valóban ott volt –e, vagy a képzeletem játszadozott velem?

Vajon mindig, minden kérdésre kell tudnunk a választ?

Olykor talán jobb, ha a titok megmarad titoknak.

A Tenger, úgy is telve van varázslattal.





Írnák, 2006-02-27.







A MESTERREL JÁRTAM 7 ( – 9.)




Eltemetve.







A tenger volt az elmúlt másfél hónap alatt az otthonom, tápláló anyám, félelmetes ellenfelem. A Mester és én nem voltunk korábban részei ennek a hatalmas közegnek. A víz végtelen ereje és türelme, minden küzdelmes nap után új ismeretekkel gazdagította életem. Már nem volt ellenség, hanem egy megismert barát. Mára, szinte bölcsőként ringatott álmomban. Tengeri betegségem, a hatalmas vihar után, szinte egy csapásra elmúlt.

Társainkkal eltéphetetlen kapocs alakult ki, mert egyé kovácsoltak minket a nehézségek. Sokszor és sokáig hallgatták a Mestert, mikor az élet és a létezés örök titkairól beszélt. A máskor visszahúzódó, olykor csípős nyelvű embert, sehol sem találtam. Hosszú, közvetlenül érthető mondatai, nem keltettek nehezen feldolgozható gondolatörvényeket, hanem akadálytalanul áramlottak a hallgatóság fülén át, le a szívükig.

Így együtt, Őt hallgatva, mindenkinek könnyebb volt elfogadni a tengeren történt veszteségeket.



— Soha sem leszünk képesek, emberi mivoltunkban meghatározni, hogy mikor szülessünk, vagy mikor haljunk meg. Még akkor sem, ha az utóbbi — látszólag - elérhető. Legalábbis, a halál idejének választását illetőleg.

Az életünkkel az rendelkezik, aki adta azt.

Az életünk minősége, a mi szabad választásunk.

Az ember is a természet egyik láncszeme, hatnak ránk a kozmikus ritmusok. Nekünk is vannak téli, tavaszi vagy beérési időnk. Egy kis csecsemő is képes, egy hét alatt is betölteni a saját teljesnek szánt idejét. Amire született, azt elkerülhetetlenül beteljesíti.

Valamit megváltoztat a világból. Emberi kapcsolatokat, érzelmeket, visszafordíthatatlanul alakít át minden egyes perce, a saját kis környezetében. Ha meghal, halálával is tanít. Arra, hogy egy nagyobb, erősebb hatalom működik valamennyiünkben. Azt sem könyörgéssel, sem fenyegetéssel nem téríthetjük el dolgától.

Az olykor beköszönő, csodának hívott kegyelemre, nincs magyarázat.

Van, mikor megdolgozunk érte, van mikor akkor is kapjuk, mikor leginkább érdemtelenek vagyunk rá.

A pillanatnyi fájdalom – hosszútávon - értelmet nyer. A lélek az Öröklét piciny szikrájaként parázslik itt a Földön, de az Örökkévalóság körforgásába, időről – időre visszatér. Minden fontos sorshelyzet, abba a magba van beírva, amelyből az élet kerekedik ki. Legyen az egy óriási juharfa, vagy egy embergyermek. Minden egyes részletünk, hajtásunk annak a tudatában él és szolgál, hogy ideje véges.

De ahogyan egyre távolabb kerülünk a Földtől, az Anyánktól, elkülönültnek érezzük magunkat a világ egészétől. Mikor elsőként jelentkezik az éntudat, attól a pillanattól feladjuk az örökkévalóságunk bizonyosságát.

Kijelentjük; én vagyok én.

Azzal azt is kijelentjük, hogy az összes többi már nem én vagyok!

Onnantól lettünk halandók.

A halandóság, vagy halhatatlanság, csak gondolatainkban létezik.

Mikor mit hiszünk, mikor mivel, vagy kivel érezzük azonosnak önmagunkat.

Ha belső békében élünk, sem ez, sem az nem foglal el kitüntetett figyelmet.

Ez, a mindenkori Létezés egyszerű titka.

Aki a saját halhatatlanságát hangoztatja, azt elkerüli a véges Élet számos csodája. Kerüli a megmérettetést. Pazarló és üres életet él.

Aki a halandóságának bűvöletében él, az képtelen megnyílni a Végtelen ajándékainak. Életét a félelem és az önzés uralja.

A megélés, elfogadás összekapcsol az Egyetlen erőforrásával, a Szeretettel.

A Szeretet, érzéseken — ami az érzelmeink felett áll – kapcsol egybe valamennyiőnket. Az elhunytakat és az élőket egyaránt.

A testek, mint mágnesek kapcsolódnak energiakörbe egymással. Egy gyermek elvesztése, ezért is olyan fájdalmas. Azonban az egymással összekötő szeretetkapocs soha sem szűnik meg, mert nem függ a halandó részünktől.

Ennek a mély érzésnek a felidézése képes csak túljuttatni a gyászon, ezáltal mindkét lekötött lelket fel tudja szabadítani.

Míg a földön az ellentétek vonzzák egymást, addig az örökkévalóság természete, a hasonlók vonzalmán alapul.

Amivel tápláljuk ezen oldalunkat, az árad vissza hozzánk.

Ez az a kör, ami a jin-jang ábráját körbeveszi.



A kemény, sokat próbált emberek úgy itták minden szavát, hogy a főzésre felrakott kondér alatt kialudt a tűz.

A varázst talán nem is a Mester szavai okozzák, hanem a jelenléte.

Az azonosan hallható szavak más és más értelmet lelnek mindannyiunkban. Mindenki képessé lett, hogy a saját fájdalmaira, kudarcaira és reményeire vonatkoztassa őket. Külön-külön megtettük a magunk belső utazásait, feloldottuk lelkünk görcseit, s kötöttük egybe, a szétszakadó szálakat.

Ez a jelenlét olyan, mint a havas hegyoldalban, az első tavaszi napfény. Bár a jeges, kérges felszín, még jó ideig tartja magát, már alul, látatlanul megcsordulnak a kicsiny erecskék, s futnak egyre mélyebbre, hogy összeadódva, zúgó patakká válva, hasíthassák a kemény sziklákat is.



Végre megértettem azt, hogy Po mester nem egyféle. Hanem, a mindenkori hallgatóságának, a pillanat kihívásainak leginkább megfelelő módon jár el, beszél, vagy hallgat. Olykor közel enged magához, máskor úgy tűnik, a kétségbeesés szélére taszít.

Mindezt azért, hogy felgyorsítson folyamatokat. Csökkenthesse a magunkra kirótt szenvedés idejét.

Sokszor kíméletlen volt velem. Már tudom, hogy úgy cselekszik helyesen, mint az a sebész, aki az elevenig kell, hogy vágjon, amikor egy mérgező gócot kell eltávolítani a sebből.



Következő folyó partján kikötöttünk, majd két nap kirakodás következett. Nagyrészt itt találtak gazdára a dél kincsei, a viszonylagosan jól élő kereskedővárosban. Az élelmiszer jó felét, tovább hajóztattuk, felfelé a folyón.

Többnyire elegendő volt a bambuszvitorla, de egy-két homokpadon csáklyákkal segítettünk továbbhaladni. A felfelé haladás, alaposan kimerített valamennyiünket. Ezek a folyók, ilyen nagytestű hajókkal, nehezen hajózhatók, csak az esőzések okozta áradások gyorsítják a nagy tömegű áruszállítást. Érclelőhelyek, bányák sora fekszik jó egy hétnyi hajózási távolságra. Oda szállítottuk az élelmet, hogy réz és más fémek nyers öntvényeit rakodhassuk helyette.

Ahogy közeledtünk az iparos városokhoz, úgy lett sivárabb a vidék. Fákat, csaknem mindenhol kiirtották, a csekély termőképességű talajon, csak itt-ott volt növénytermelés. A nagyobb jövedelem reményében, sokan felhagytak őseik tevékenységével, s a parasztokat elnyelte a város. Volt, aki megtalálta szerencséjét, de a legnagyobb rész, talán mitőlünk is nincstelenebb volt.

A városba vezető út, mintha egyirányú lett volna. Csak befelé áramlottak az emberek tömegei, munkát és megélhetést hajszolva. A város pedig kiszívta erejüket, elvette józan eszüket. A sikertelenek a végsőkig reménykedtek, de eszük ágában sem volt visszatáncolni.

Amikor már egyetlen izmuk sem volt képes hasznot hozni, kiszáradt, nyomorult porhüvelyüket, a Polisz fojtogató démona kilökte magából.

Százezrével vándoroltak el — tartalékaik fogytával - egy jobb élet reményében, idegen földekre, akár a tengeren túlra.



Először éreztem magam idegennek, saját országomban, még a Mester oldalán is.

A hagyományos mosoly — minden érzelem nélkül — ráégett az emberek arcára. Mintha álomban, rémálomban lennének folyton. Nem figyelnek egymásra, sőt már magukra sem igazán. Gépiesen haladnak el a ma élhető élményeik mellett, egy jobb jövő vízióját kergetve.

A Mester már Ordoszban erről beszélt nekem. Az a város, a maga nyüzsgésével, mégsem volt megterhelő számomra. Itt, mintha elszívnák előlem a levegőt.

Ezért még inkább meglepő volt, a Mester későbbi döntése.

A hajónk várakozni kényszerült. A gazda ott is vakarta magát, ahol nem viszket!

Kevesebb eső esett, így a következő kiadós zápor segíthet csak, hogy útra kelhessünk.

A kisebb hajók, kevesebb bevétellel dolgoznak, de ők, megállás nélkül folytathatják a kereskedést. Ami előny a tengeren, az itt, a sekély vízben hátránnyá vált.

Ha én lennék a Mester, pofás tanítást is keríthetnék ebből. Talán így:



„ — Minden csak a maga helyén tökéletes. Ami előny a tengerben, az hátrány a folyón. A futó embernek előny a könnyű testsúly, az inas alkat, de egy birkózó joggal áhítozik nagyobb, megingathatatlan testtömegre.

Ha megtalálod az igazi helyed, nem fog az életed hajója megfenekleni.” — gondoltam, a Tanító helyett.



A visszaútra, egy-két emberrel kevesebb is elég lesz. A gazda, el is akarta bocsátani az egyik matrózát. Talán, a Mester időközben kivívott tekintélye volt a védőbástyám, mert én szóba sem kerültem.

— Kiszállunk! – mondta a Mester anélkül, hogy bármiféle válaszra, szabódásra várt volna tőlem. Máskor, szabadon dönthettem, hogy loholok –e utána, vagy maradok. Ebben most volt valami véglegesség, vagy sorsszerű. Akkor azonban még nem értettem.

A legnagyobb sajnálkozással váltam el, a kis matrózcsapattól. Ők, leginkább Po mestert marasztalták volna. A tulajdonos, erőn felüli fizetést is felajánlott.

A Mester viszont hajlíthatatlan volt.

Volt pénzünk, ételünk több, mint közös utunk során bármikor. Mégis, e pillanatban voltam a leginkább elveszett. Először éreztem azt, hogy néha kínos, hogy elragadnak az események, vagy mások kedvére kell döntenem, az enyém ellenében.

Mester pedig — már korábban is tudtam — azonnal vette az adást, a rossz hangulatomról.

Fura játékot játszottuk ismét; Ő szemtelen, kihívó és mókás volt velem, láthatóan élvezte a helyzetét. Egy darabig duzzogtam, de hosszabb-rövidebb idő alatt, elragadott valami parttalan, ok nélküli jókedv.

Mindig legyőzött! Ezt a „veszteséget” viszont nagyon élveztem. Szó szerint is világosabb lett, a környezet részletei is jobban megőrződtek emlékeimben, a mellkasomon lévő bizonytalan nyomás helyére, valami csiklandóan kacagtató érzés költözött.

Ez az, az érzés, amit Ő bárhol, bármikor, bárkiből elő tudott csalni. Mintha nem is emlékezni kellene neki valami viccesre, hanem belőle áradna minden örömök esszenciája, ami egy ember életét vidámsággá változtatja.

Nem vagyok túl igényes, de ahol megszálltunk, az ütősebb volt, mind a havas sziklák tövében aludni. Erőteljes szagok terjengtek mindenfelé. Testszag, ürülék, sült hús, ópiumfüst, áporodott penészszag.

Mindezek ellenére, olyan vidám társaságot, mint mi voltunk, csak a beszívottak és a részegek között lehetne találni.

Elfoglaltuk szobánkat, a kétes tisztaságú ágyon elméláztunk, minő csodát is teremtett a Természet, a poloska képében. Ha ők, és jelesült kollégái nem látogatnák oly sűrűn embertársainkat, úgy aligha jutna megélhetés a mosodásoknak, vagy a fürdősöknek.

A lustaságra termett emberi faj pedig fekélyesre heverészné magát az ágyában, ha említett vérszívók nem noszogatnák csípéseikkel őket.

A befogott élősdieket pedig gyermeteg módon versenyeztettük.

Több futtatást is megnyertem, mert arra gondoltam, mit tennék, ha én lennék a poloska?

Azt tenném, ami a természetem. Rohannék a fényből, a védett árnyékba. Meleg, testszagú és nedves. Ezek a kulcsszavak.

A ruhámból hajtott „menedék” lett a cél, az asztalra tett állatot pedig hátulról egy gyertyával világítva, a sötétbe tereltem. Mindig, a várakozásom szerinti módon, hanyatt-homlok menekült. A Mester „istállójának” nagyreményű tagja pedig, csak össze-vissza rohangált.

Győzzön a jobbik! A Mester pedig — eléggé el nem ítélhető módon — kupán vágta kis kedvencét. Annyit nevettünk, hogy filozofálni, csak másnap délelőtt volt kedvünk. Ekkor kérdeztem meg, hogy miért nyuvasztotta ki az alamuszi favoritját?

— Komolyan kérded? Pont te, mikor magad is úgy tettél, mint egy igazi filozófus? — kérdezett a Mester vissza.



— Mire gondolsz? Hogy az én kegyencemmel megnyertem a versenyt? Azután meg szélnek engedtem? Így, hogy jutunk az igazsághoz, ha csak kérdezünk egymástól?



— Szerinted, a jó kérdések nem vezetnek az igazsághoz? Nem fontosabb-e a belső meggyőződés, mint a kimondható igazság?



— Azért nyert az én poloskám, mert az ő stratégiáját szolgáltam ki? Ez volt a filozófia? Aszerint kell a Mindenség eszközeit használnom, hogy a legjavát adhassa annak, amire a Nagy Tervező létrehozta? Tegye azt, ami a természete?



— Ha ilyen jól tudod, miért kérded, minek nyírtam ki azt a szegény párát?

Nem lehet, hogy pont ugyanazért, mint amiért te a tiédet szabadon engedted?



— Hogy lehet a jótékonyságot a Te gonoszságoddal összevetni?



— Mit is mondottál a dolgok természete felől? Vajon nem törekszik –e mindenki éppúgy tenni, olyan ösztönösen, mint a poloska?



— Az neveltetésünkből ered-e, hogy aki hasznunkra válik, azt előnyben részesítjük? Ami nem szolgál, azt elpusztítjuk?



— Nem kanyarodtunk-e vissza, a legelső találkozásunk, legelső beszédtémájához?



— Amikor azt mondtam — megvan, értem mire célzol — hogy gazolunk és Te mondtad hogy gazdálkodunk.

Tudatosan kinevezünk egy kedvencet, azt szaporítjuk, az összes többit gazként, közellenségnek hívunk! Rámutattál, hogy a „gaz” éppoly fontos része az életnek, mint a nemes. Az érem két oldala összetartozik.

Ez a tudás viszont nem mentesít a gyomlálás feladatától! — foglaltam össze nagy izgatottan, az első nagyobb lélegzetű beszélgetésünk mondanivalóját.



— Vajon lenne-e egyetlen táblányi rizsföld ebben az országban, amely nem azért növekszik, mert kedveljük a magvait, ezért előnybe részesítjük azt másokkal szemben?

Hát nem ez az emberi természetünk?

Az én kis bogaram, kaphatott volna kíméletesebb, gyorsabb halálnemet, mint ahogy vele tettem?

Egyébként, nem az bukta be a játékot, aki kiesett a kérdezésekből?— tette fel a játékos „kérdés- kérdésre” sorozatot végül - már nevetve - eldöntő kérdését Po, a Mester.



Még két napot töltöttünk el zavartalanul a környéken. A Mestertől szokatlan volt, hogy egyszer sem érdeklődött munkahely felől.

Itt-ott elüldögélve figyeltük a napról – napra növekedő városka életét, vagy kapcsolódtunk beszélgetésbe az árusok pultjainál. Az öregek szívesen megnyíltak, beszéltek velünk. Különösen akkor, mikor ruhatárunkat felújítottuk.

Elmondták, hogy a növekvő népesség mellett, nem megy jobban az üzlet. A földek nem tudták etetni az idecsődült embertömeget, messziről jött árukért pedig többet kell fizetni. Megjelentek az üzleti élet vérszopói, erőszakkal elvéve a kicsiny többletet is. A bányászok, igen rossz körülmények között élnek. 10, 20 évvel ezelőtt ők is földművesek, kereskedők, kézművesek voltak. Munkájuk, ha nem is tette őket gazdaggá, biztos megélhetést adott.

Azóta, főként külföldi pénzekből, hatalmas fémfeldolgozók, bányaközpontok létesültek a környéken, magukkal hozva a változást. Az építéshez sok dolgos kéz kellett, az üzemekhez szintén. Máshonnan jött, kiszolgáltatott sorsú emberek építették a tárnákat, a csarnokokat egymás után. Kezdetben minden jónak tűnt, majd miután rengetegen jöttek dolgozni, egyre kevesebb bért kaptak.

Az ellátás és a lakás egyre drágább lett, egyre inkább függőségbe kerültek a tömegek a gyáraktól. A végső állapotban, boldogtalan, kiégett emberhüvelyek, gondolkodás és remény nélkül teszik, tizenkét, tizennégy órás munkájukat. Szabad emberekből, láthatatlan láncokkal lekötözött foglyok lettek.

A bűnözőt rácsok mögé zárják, de elméje szaporán vizsgál meg minden esélyt, hogy egyszer megszökhessen. Akitől a reményt sikerül ellopni, az válik a legkönnyebben irányítható rabbá.

Közben, a nyomor fekélyeivel megbélyegzett emberek a városok közepén, sosem látott formájú, európainak mondott székházakat, kaszárnyákat, bankokat, klubokat emelnek.

A semmittevés napjai voltak ezek. A Mester sokszor, mélyebb betekintést engedett magáról, mint eddig bármikor. Beszélt gyermekkoráról, neveltetéséről, csínytevéseiről, kamaszkori szerelmeiről. Élete semmivel sem különbözött sok millió mástól.

Volt házas, egy gyermekét és feleségét fertőző betegség vitte el, mikor már több hónapot töltött pénzkereséssel, távol a családtól.

— Mikorra újból hazaértem, összeszedtem annyi pénzt, amennyiből el tudtunk volna költözni anyámtól, egy külön házba. Régi, több száz, vagy ezer éves műremekekkel üzleteltem, őseink hagyatékait letisztítva, kijavítva eladtam azoknak, akik a legtöbbet fizettek érte. Nekik egyet jelentett a hatalommal, hogy büszkék legyenek mások előtt szerzeményeikkel.

Népünknek felbecsülhetetlen ősi tudásanyagát, műremekeiket, amit csak mi tudnánk megérteni igazán, hisz rólunk és nekünk szólnak, lelkemből jött tiltakozással szemben, mégis eladtam. Csak az ősi írások tartalma maradt az enyém. Az emberi bölcsesség és az emberi mohóság kortalan.

Frissen szerzett kincseimmel tértem haza.

Családom sírján, ekkorra már kizöldült a fű.



Jó ideig hallgattunk. Eddig soha sem tudtam elképzelni Őt, kicsinynek, sérülékeny, vagy rossz kisgyereknek. Próbáltam ugyan, de a kép a mai Po, felnőtt arcú mása, testének kicsinyített változata maradt meg elmémben.

Nem tudom, mi változott meg bennem, de szavai visszavittek gyermekkorába, láttam Őt, az igazit, az esendőt, az embergyereket.

Eltűnt, a dicsfény, amit mindig köré képzeltem. Megjelentek saját gyermekkori emlékeim is, megmutatván, hogy valamennyien milyen hasonlatosan indultunk neki a nagyvilágnak. Kinek ez, kinek az a teher vagy ajándék jutott. Egyikőnk elhordozza azt, a másikunk menekül előle.

Soha sem éreztem még ennyire, hogy Po, az Ember és én ennyire összetartozunk. Vagy felemelt magához, vagy lejjebb ereszkedett arról az isteni magaslatról, ahová Őt első találkozásunk alatt helyeztem.



— Próbáltál –e újabb kapcsolatot? Voltál –e szerelmes később? Mi lett veled ezután? — kérdezgettem a Mestert.



— A következő életemet már jól ismered! — válaszolta.

Attól fogva, csak a belső meggyőződésem szerint cselekedtem. Eleinte néha meglátogatott a kétségbeesés, a félelem, a szenvedés. Néha nem is hittem magamban igazán. Talán mégis túlzásba estem, mert a fájdalom elvakított?

Évek kellettek, hogy egy napon arra ébredjek, jelen vagyok! Szeretek élni! Nincs holnap. A jövő tervei is csak ma léteznek! Az idáig, csak vágytam a halálra, de remegtem tőle. Azon a napon, viszont megszerettem azt.

Ugyan azt az ajtót látom, mikor bejáratot keresek valahová, mint amikor ki akarok menni onnan. Az ajtó — rájöttem — csak egy van. Csak mi lépünk, hol egyik, hol másik oldalára, magunk mögött hézagmentesen becsukva azt.



Folytattuk volna beszélgetésünket, de izgatott kiabálás, szaladgálás keltette fel figyelmünket. A Mester máris magára kanyarintotta a hosszú köpenyét, oldalára csapta jellegzetes, erős vásznú oldaltáskáját, fogta kezébe sok év óta hű kísérőjét, a hosszú vándorbotját, majd a tömeg közepébe indult.



— Berobbant, berobbant! – kiáltozták, egymásnak továbbítva a hírt. Majdnem mindenki lent volt! Beomlott a bánya! Az érthető mondatok, kétségbeesett kiáltozások közé, az asszonyok sikoltozása vegyült.

— Aki tud, mindenki jöjjön, amíg nem késő! Talán százan is lehetnek odalenn! – hallatszott ki a tömegből.

Egyszerre, egyetlen élőlényként mozdult meg a tömeg, átgondolt cselekvés, felkészülés nélkül, a segíteni akarás heves érzéseivel felfegyverkezve, futva indultak a bajbajutottak kimentésére.

Mi is sodortattuk magunkat az árral. Ott voltunk, ahol lennünk kellett, tettük azt, amit tenni kellett.

A kifelé vezető úton, belebotlottunk egy mindenes boltba, melyben hasznos szerszámokat is árultak. A Mester minden pénzünket szerszámokra, kötelekre, lámpákra költötte. Úgy bevásároltunk, hogy mindkét kezünk, hónunk alja is tele volt feszítővassal, csákánnyal, lapáttal, hátunkon kötéltekercs, s az eladó hozta utánunk a lámpásainkat, mert bezárta ő is a boltját, hogy lássa, mi történt.

A gyaloghad messze előttünk járt, de fogatosok hajtottak ki a városból, sietve a tárnákhoz. a Mester, az egyik elé lépett, majd minden teketória nélkül szórta fel rá a holmijainkat. Még meg sem állt a fogat, már felkapaszkodtunk rá, sietve hajtattunk tovább.

Negyed óra múlva értünk a baleset helyszínére. Hatalmas csődület, a káosz minden ismertetőjét megjelenítette. Nem volt, aki egységbe fogná a híreket, mindenki mindenkitől kérdezősködött. Látszólag, a bányatársaság európai mérnökemberei voltak a legfegyelmezettebbek, de ők inkább hátra vonultak, hogy a kétségbeesés és a harag felcsapó hullámai el ne érjék őket.

Asszonyok kétségbeesett igyekezettel, sötétben botorkálva, puszta kézzel indultak szeretteik kiszabadítására.

A Mester, keresett egy itteni dolgozót. Attól tudtuk meg, hogy a tárnák vízszintes fejtőaknáiból, a bent dolgozók jó része már a felszínre jutott. A kürtőkben, valamint a mélyfejtésekben, legalább két tucat ember ottrekedt.

Ami veszélyesebbé teszi a helyzetet, nem omlás, hanem robbanás történt. Nem tudni, maradt –e levegőkészlet, vagy mindenki megfulladt az első percben.

Van –e még gáz, vagy fog –e még ismét robbanni, ha bent dolgozunk?

A Mester, maga köré gyűjtötte a túlélőket, amíg a tömeg egyesével próbált bejutni, addig Po, a lehető legtöbbet tudott meg a helyzetről. Engem megbízott, hogy szervezzek magam köré egy kisebb csoportot, a megfontoltnak látszó férfiakból. A szerszámokat elosztottuk közöttük, a Mester a bányamérnökök felé indult. Annyit láttam az esetből, hogy az őr az utját állta, majd azonnal félrelépett, hogy tovább engedje őt.

Amire a csapat egybe verbuválódott, addig a mérnökség kimozdult a tétlenségből. Vezényszavakat ordibáltak, utasításukra megmozdult, a széjjelhulló emberi gépezet. Kerültek szerszámok is elő, felderítő csapat indult el a gázveszély kikémlelésére. Öt perc múlva, már rögtönzött helyzetjelentést tettek.

Ezalatt a Mester egyetlen felesleges mozdulatot sem téve, csak figyelt.

Öt különálló egység indult el, az első hullámban a mentésre. Az egyikben a Mester is, a másikban én is részt vettem. Lámpáink nem aludtak el, viszonylag gyorsan haladtunk az első omlás felé. A másik csapat, más járatokat vizsgált.

Megtudtam, hogy ebben a bányában, rendkívül ritka azaz akna, ami a párhuzamos járatokat összeköti egymással. Amennyiben találtak egymás iránya szerint is ércet, úgy vájtak, ha nem volt ilyen, akkor elhagyták a biztonsági, menekítő járatok készítését.

Találtunk omlásokat, mely szűken, de kis munkával átjárhatók maradtak. Sok felé, a hanyagon behelyezett gyámok omlottak le a robbanástól, s fejünk felett, talán csak az égiek tartották a boltozatot. Találtunk néhány égett, beékelődött halottat, mi azonban az élőket kutattuk. Amikor az első eszméletlen embert megtaláltuk, kettő a csapatból a felszínre vitte. A legnagyobb omlást is megleltük, ide hívattam még sok segítőt, hogy lyukat bonthassunk rajta.

Csupán a „jószerencsén” múlik, hogy egy omlás a tárna végéig tart-e, vagy néhány méterrel később, érintetlen légbuborékot talál a mentőcsapat.

Az egyik sarokban, a törmelék felett, el tudtam csúszni, magammal húzva egy kötelet. Fél óra alatt, bejutottam egy nagyobb üregbe. A lábaimnál szerszámok, tarisznyák hevertek.

— Ide, ide, itt embereknek kell lenni! — kiáltoztam a már újra beszűkülő résen visszafelé. Messze tőlem, mintha az alagút falán, oldalt fények játszanának.

— Élnek, élnek! — kiáltottam még erősebben, hogy elnyomja a csákányok, kalapácsok zaját.

A következő pillanatoktól, csak emlékfoszlányaim vannak.

Később tudtam meg, hogy a szakadt födémről folyamatosan lecsorgó omladék után, a boltozat annyira meggyengült, hogy egy száraz, szikra nélküli robbanással végképp beszakadt.

Valószínű, hogy a vele járó légnyomás, mint egy porszemet repített a helyszíntől, biztonságos távolságra.

A legördülő, tonnás sziklákat így kerülhettem el.

Bizonyára elájultam, de abban a mérhetetlen sötétben nem tudtam felmérni, hogy mikor éledtem fel újra. Lámpám, szerszámom nem marad velem. Tompa fejjel, nem is tudtam, hogy merre van a merre. Honnan jöttem, merre tartok.

Amikor az ember nem látja a fényt, elveszett. Irány és cél nélkülivé válik az élete.

Körbe kezdtem tapogatózni, a rám törő köhögésnek is örültem, mert visszarángatott a testi valóságomba. Már ki tudtam venni, hogy minden irányban el vagyok zárva, az egyik oldal sziklás, a másik oldal inkább homokkal kevert törmelékkel van tele.

Melyik felé induljak? Hallgatózni kezdtem, de csak saját érverésem zaklatott dobolását tudtam felfogni. A rátapasztott füllel, éppúgy csöndet tapasztaltam.

Bezáródtam. Élve vagyok eltemetve. Felettem a fél hegy. Leültem.

— De felettem a fél hegy!!! Élve el vagyok temetve!!! Bezáródtam!!!

Olyan elementális erővel tört rám a kétségbeesés, hogy fizikai fájdalmat okozott! Gyomrom görcse, hányingert keltett.

— Itt vagyok! Élek! Segítséééég!!! Hallja valakííí? Segítsééég!!!

Ki tudja, mennyi ideig kiáltozhattam — hiába.

Kezemet, sajgó fájdalom égette, ahogy a kétségbeesés hevében, a puszta sziklákat vagy a támoszlopokat ütöttem.

Ekkor gondoltam azt, hogy ez, amit teszek, nem én vagyok. Semmi, de semmi közöm nincs ehhez a hisztérikus alakhoz!

Fülemben még visszhangzottak kétségbeesésem hangfoszlányai, a zaklatott szív pedig, csaknem szünetmentesen gyors ütemmel dobolt.

— Dodomdodomdodomm! Dodomdodomdodomm!

Lassanként megnyugodtam. El vagyok temetve. Pont.

Helyem, levegőm van elég, a sziklák hasadékai folyamatosan könnyeznek. Szomjan nem halok, akkor van esélyem, míg a mentők ideérnek. A töméseket bontani fölösleges is lenne, hisz nem tudom, hogy hol van a gyenge pontja. Az erőmre még szükség lehet, ha meghallom, hogy honnan jön a segítség. Voltam már rossz helyzetekben, reménytelen, kilátástalan, elképesztő veszélyek között. Az igaz, hogy ennyire szorult helyzetben még nem voltam soha!

Vajon, mennyi fel nem ismert életveszély került el úgy, hogy tudomást sem vettem róla? Mögöttem leszakadó faágak, sérült állványra más mászik fel helyettem az építkezésen, elszeretik előlem a leendő feleségem…

Nincsenek most sem rosszabb esélyeim. Minden eddigi kihívás, gyors, váratlan, tudatlan volt, nem tudtam felkészülni rájuk. Így működnek a balesetek.

Ami most engem ért, azt a segítő szándékomnak, meggondolatlan veszélyeztetésnek köszönhettem.

Vagy mégis, önként választott az, hogy itt kuporgok a sötétben, ki tudja mennyi sorstársammal együtt?

Igen. Először az életemben, életellenesen cselekedtem. Legalábbis, a saját életem ellenében. Tudatosan a halál szemébe nézek! Azaz néznék, ha meg lenne a lámpám. Most azonban olyan mély a sötét, annyira kihegyezett csend borult rám, hogy szinte fáj.

Gondolataim megnyugvást hoztak. A hirtelen pánik, kimerítette testem, ezért talán el is aludtam.

Arra ébredtem, hogy a csillés anyagmozgatásra használt sínpár, nyomja az oldalam. Üde, friss levegő szárítja fel arcom izzadságát. A támasztó oszlopok tövéről, egyre magasabbra szökött a tekintetem, hihetetlen látvány, hogy ezek a fák, újra élnek! A felhők felett, ők tartják az égboltot. Se bánya, se bezártság.

Egy hegytető fennsíkján ülök egymagam, a bánya díszletei között. A völgyeket, mikor megfigyeltem, akkor jöttem rá, hogy ismerős helyen vagyok. Falvak, városok, iskolák, munkahelyek. Mind hozzám tartoznak. Csakhogy amit innen látok, azért bizarr, mert gyermekkorom búvóhelyei és a felnőtt önmagam között ezernél is több kilométer van.

Amikor ránéztem figyelmesen egy-egy pontra, az közelebb jött hozzám. Láttam idősebb testvéreimet, amint állandóan lenéztek, a kisebb korom, tudatlanságom miatt. Azt szerettem volna, ha valamiben én is jobb, felnőttebb, okosabb vagyok.

Láttam az első szerelmem, akinek sokat lódítottam magamról, tulajdonképpen testvéreim tudását, tulajdonságait akartam elhitetni magammal és vele. Persze, ott hagyott, mikor rájött, mekkora pancser vagyok.

Ott voltak a patkolókovács hírhedt fiai, akiknek megjelenése is félelmet keltett minden gyerekben. Miután vagy háromszor megvertek, megaláztak, ők hozták ki belőlem a harag mindent söprő villámait. A jelenbe léptem, most történik velem mindez. Minden oldalról, magam és mások szemszögéből nézve is ott vagyok. Olyan düh száll meg, amit csak az elnyomottak képesek — a félelmük végső kiélése után – kiárasztani. Ütöm, rúgom karmolom, harapom mindkettőt. A kínzóim fejvesztve menekülnek démoni tobzódásom elől. Láttam az ő szemükkel, a saját tébolyult ábrázatomat, amely nem csak a sértést kívánja kiegyenlíteni, hanem vért kíván!

Idősebb énem, olykor a Mesterrel együtt sétál végig, valamennyi díszletemen keresztül. Mesterként lépek be, a szülőfalumba, és mosolygok, a naív önmagamon. Kérdéseimmel keltve fel az érdeklődést, az ÚT iránt. Még sok –sok fátyol fedi azt, a mély tüzű szemet. Anyámként, aggódva és meleg, odaadó szeretettel ápolom az ágyban, magas lázzal fekvő három éves formájú önmagam. Mindenben és mindenkiben, az én milliószoros tükörképét látom. Elém tárják legmélyebb titkaim. Rámutatnak szerényen titkolt erényeimre, ismét megvilágosítják előttem a képzeletem útjait, melyben a jövőm tervezgettem.

Ebben a különös világban hihetetlen egyidejűségben, tökéletes részletességgel élem meg, ami vagyok! Sehol sem tudnék elrejtőzni a fürkésző tekintetek elől. De nem is akarok. Nincs titok, nincs szégyenérzet. Bár ruhában szerepelek, de végsőkig mezítelen vagyok.

A legapróbb dolgaim, óriásivá nőnek itt. A segítő, őszinte szolgálattal teli percek, mind itt sorakoznak. Az is amit kaptam, az is amit adtam másoknak magamból. Nagyapám, amikor a császári udvarról mesél, tanárom, aki nem volt rest, éjszaka elhozta a távcsövét, hogy csillagképeket tanulmányozzuk, amikor a sánta kofán nevettek a piacon, ahogy elszabadult tyúkjait egyedül kergeti, átéltem azt a hálát, amikor én egyedül összegyűjtöttem őket, vagy mikor testvéreim csínytevését falaztam, nagy félelmemben sem árultam be őket…

Életem igazgyöngyei ezek. Egyetlen, eltéphetetlen szál köti egybe valamennyit:

Neve, a szeretet fonala.

Mindennek neve van. Csupán két betű. Az Én.



Egy fa alatt, a Mester helyezkedett el kényelmesen, nézve állomásaimat.

Mosolyog rám és magához int, széles, operába illő gesztussal.

— Hát nem csodálatos ez a műsor? Szerezzek az esti előadásra is jegyet? – kérdezte tőlem.

Beszélgető koros embercsoport ült egy ház teraszán, kedvenc társasjátékomat játszom velük. Kellemes, oldott hangulatban, a legszentebb dolgokat beszélem meg velük. „— Tudtátok, hogy már egy hónapja kezdett járni az unokám?”

Erre, valamennyien saját családjainkról beszélünk. A legkisebb lányom kiszól a porcelánfestő műhelyemből, hogy a festék színezője kiülepedett, lehet használni! Szemében a gondosság, az odaadó figyelem fénye csillan.

Látom felnőtt önmagam a tengeren, mikor magasan a fejem feletti nézőpontban lebegek. Gyorsan el kellett terelni a figyelmemet egy hajópalánkon nagyot csattanó hordóval, ami éppen akkor ugrasztott el balra, mikor az elszakadó kötelékek béklyójában egy teherhordó emelőcsiga — a fejem iménti helyén - óriási erővel keresztülszáguldott a levegőn.

Halvány képként, áttetsző kontúrral látom magam testét, csaknem lefejezve, a hullámok hátán tovasodródni.

A hajó tatján, egy mozdulatlan oázis, ahol a Mester beszél az élet és a halál misztériumáról, a létezés és az élet átváltozásairól matróztársaimnak, jelenkori és gyermeki önmagamnak egyaránt. A vizek alól, elhunyt tengerészek kóborló lárvái is feszülten figyelnek a Mester minden szavára.

A bennünk fészket találó érzések testünk szürke köpenyét, ünnepélyes, tiszta színekkel telítik. Félelmeink nyúlós nyálkaként folynak le rólunk, hogy magába fogadja őket, az Ősóceán.

Majd csak ketten vagyunk fenn azon a hegycsúcson, amely magányos szigetként úszik a felhők fölött, egyedül uralva, rózsaszínbe öltöztetve a napkeltét.

Saját látószögemmel nézek, velem szemben a Mester mosolyog.

— Kedves Lu! Emlékszel mit mondtam az ajtóról? Egy ajtónak két oldala, a be- és a kijárat. Ember vagyok, tévedtem! — egészen közel hajolt fülemhez, mint aki a bizalmas titkait akarja megosztani velem.

— Kedves, Lu Mester! N I N CS I S A J T Ó! – súgta, szinte csak a leheletével.

— Sőt! Nincs bent és nincs kint! — mondta, ezt már hangosabban.

Langyos, meleg fény vett körül, mely mindent bevont.

Teste volt, tapintása, mint egy élőlénynek. Bársonyos és otthonos.

Tudtam, hogy belőle hatalmamban áll, a világon bármit megalkotni.



— Most húzd, emeld! Hó- rukk! – hallatszottak el hozzám a szófoszlányok.

Hé, ember! Jól vagy? Vizet ide! Fogjátok! – majd ismét a bársonyos Fény.



Mikor kitisztult a fejem, tiszta, csendes, félhomályos szobában találtam magam.

Sok ember feküdt itt, odaadó asszonyi ápolás alatt.

Sebek, kötések, gyógynövények, füstölők illata, valamilyen kórháznak a hangulatát adta.

Fél óra alatt, talpra álltam. Szomszédos sorstársam felvilágosított, hogy csoda, hogy megtaláltak, öt nappal az omlás után. Akik kihoztak, azt mesélték, végig kutatták a tárnát, ott élő ember nem maradhatott. Fejtés közben, olykor meg-meg álltak, hogy életjelenségek után hallgatózzanak. Mikor abba akarták hagyni, olyan erősen ütögettem a sziklát, mint egy acélkalapács.

Először három áldozatot találtak, valamint egy kötéldarabot, amelyik hozzám vezetett. Itt már ellentmondásos volt a megmenekülésem, mert többen állítják, hogy kezeim, lábaim hatalmas kövekkel és törmelék kupaccal, mozdulatlanra lerögzítve, testem szinte élettelenül hevert ott. Ha él, akkor is amputálni kell a végtagokat — gondolták. Darabosra törhetett, a keringés elhalt benne.

— Hát komám — csodálkozott a szomszédom – te aztán jól megviccelsz mindenkit! Szinte olyan csoda, mint amit a másik helyen találtak.

— Mármint mit?

— Ó, persze te nem tudod! Volt vagy negyven sebesült, de mindösszesen csak hárman haltak meg. Teljesen vaktában kutatott a csapat, de azaz érdekes, ahol élő emberek voltak, ott mindenhol, jól láthatóan, csak úgy magában égett egy –egy bányászlámpa, a földön. A harmadik, vagy negyedik esetnél, már kezdték keresni a lerakott jelzéseket. Nem volt két nap, minden bennrekedtet sikerült élve kihozni. Te voltál a sereghajtó, de te vagy még a legjobb bőrben, így öt nap múltával is. Várj! Ha be voltál temetve, akkor hogyan kopogtál?

— Ez volt a csoda? – kérdeztem társamat.

— Beszélik, hogy egy fickó ruháit találták egyik lezárt tárnarészben. Onnan, mintha robbanás fénye vágódott volna ki, a sziklák mögül. Mindenki eldobta magát, hassal a földre, mert várható volt a léglökés és a beomlás.

Sem hang, sem por nem jött ki onnan. Mikor kibontották a járatot, tiszta ruhákat, valami kabátot, tarisznyát találtak a mentők. Más kijárat nem volt. Az aljzat és a tárna, azon a helyen, napokig, úgy világított, mint a negyedhold.



A döbbenet érzése hasított belém. Nagy sokára, megtaláltam az elhagyott holmikat. A vándorbot kivételével, minden meglett. A ruhák, cipők, a köpenye.

Mivel más nem jelentkezett érte, nekem adták mind.



Két hétig itt maradtam, ápolva a sebesülteket, és enyhítve az elhunyt bányászok családjainak napi szükségeit.

Minden napon vártam, hogy eljön. Mondja, hogy jó vicc volt. Abban az alagútban, mégis volt egy titkos menekülő járat.

Néha, magamra vettem az Ő köpenyét. Mintha attól várnék magyarázatot arra, ami nem magyarázható.

De nem jött el.

Talán, épp úgy távozott, ahogy idejött erre a világra. Meztelenül, őszintén és ártatlanul.

Nem hagyva maga után mást, csak kérdéseket.



A felvonó vasszerkezetén sejtelmes, alig hallható, szinte emberi hangon súgott keresztül a száraz, meleg szél.



— NINCS IS AJTÓ! Nincs is ajtó!











Írnák, 2006. 03. 12.

A MESTERREL JÁRTAM 8. rész



Egyedül







Egy reggelen arra ébredtem, hogy számot vetek életemmel.

Ki vagyok, mit értem el ( vagy nem), hova tartok, mi okoz hiányt, mi okoz keserűséget?



Csak hittem, hogy túl vagyok minden nehézségen, amelyen a Mester bölcsessége — kinek majd másfél évig követője voltam — rövid, de kíméletlen módon átvezetett.

Minden nap, úgy ébredtem a társaságában, hogy ez a nap, már egészen más lehet, mint a korábbi. Más, mint melyben a személyes kicsi énem éppen megszégyenült, kesergett, vágyott, akart, hogy a nap végére, szenvedések árán eljuthasson a végső következtetésig.

Ezekhez, barangolásunk kezdetén még, a Mester segített hozzá. A végén már, a hiábavaló és szükségtelen dolgokról magam mondtam le.

A bányaszerencsétlenség óta — amelyből csodásan megmenekültem, de a Mestert elveszítettem — egyre inkább körvonalazódott bennem egy újabb felismerés.

Nincs igazság.

Egyedül maradtam. A világ pedig szegényebbé vált a Mester nélkül.

Igen. Csak hittem, hogy túl vagyok minden nehézségen.

Minden alkalommal hittem.

De azt be kell látnom, hogy az utazás egy-egy állomása az, amely megszabadított az adott pillanat okozta szenvedésektől.

A következő lépés az életem útján, viszont azonnal elindított az eljövendő állomás — és egyben, annak tanulsága — felé. Bár mi történt korábban velem, semmi sem állított meg, hogy egy teljesen új helyzetben rossz döntést ne hozhassak.

Minden egyes pillanat buborékvilágában ott ficánkol a Tao két halacskája.

Vörös, avagy kék.

A Mester tanított meg arra, hogy sok évezredes tanokat mára már kifordították, ma csak fekete-fehérben, fény és árny összefüggésben gondolunk a duális világra.

Az Ő tanítása csak áramlatokról szól, melyben nincs rossz döntés, csak döntés van. A kilégzés-belégzés pár a kedvence volt, hiszen ez tartja mozgásban a „mozdulatlan Tao-t”.

Döntéseinkkel vagy kilégzéshez, vagy belégzéshez kapcsolódunk. Ha megértjük az áramlatot, hagyjuk azt eljutni a természet adta szélsőségig, átélhetjük az azt működtető szereteterőt.

Amikor éppen másra vágyunk, mint ami tetteink következménye, ellenállunk a világ valódi természetének.

Ez az oka a szenvedéseinknek.

Lassan, de biztosan megtanított a Mester (vagy maga az Út, a Tao? ), hogy a szenvedélymentesség vezet a szenvedésmentesség állapotához.

Megtanított arra, hogy a valódi örömöt akkor élem meg, mikor észre sem veszem azt.

Megtanított, hogy a Létezés állapota az a valós öröm, az maga a Világegyetem hajtóereje. Ő leginkább a Szeretet szót használta erre.

Megértettem általa, hogy a Szeretet a vérkeringés, a lélek-zet, amelynek az áramoltatása nem kíván meg semmiféle emberi igyekezetet.

Amit megkíván, az a sokat emlegetett jelenlét, az átélés, az együttműködés. Ezzel járó áramlások hozzák a középpont, a szív békéjét, a szépség felfedezését.

Amit mi emberek, kétségbeesetten kergetünk, mint a boldogság, egészség, szerelem, gazdagság, biztonság, csupa szalmabáb. Utánzatai a valódi boldogságnak. Ezek, óhatatlanul a szenvedélyhez, majd a szenvedésekhez vezetnek el bennünket.

Tudom, mert magam is megtapasztaltam.

Mikor ide jutottam a gondolataimmal, hirtelen minden olyan világossá vált!

Fülön csíptem azt, amit nem gondoltam magamról, de minden mostani keserűségem okozója lett:

—Szenvedélyesen ragaszkodok a Mesterhez!

Emlékszem, hogy egy kisfiút meggyógyított egy éjjelen, de hajnalban szinte menekültünk a helyszínről. A Mester annyi magyarázatot adott, hogy nem akar a népszerűség aranykalitkájába bezárva lenni.

A Mester szavaival élve, „beleálmodtam magam egy kalitkába”!

Ez pedig nem más, mint a Mester jelenléte. Ez az a ragaszkodás, amely képessé lett arra, hogy foglyul ejtsen, vágyjak, szenvedéllyel vágyjak az Ő közelségére.



Ha valaki, akkor Ő igazán le akart kerülni az általam épített isteni magaslatokról! Olykor úgy, hogy az akkor még sérülékeny énképemet a porig alázta, hogy emiatt kizökkenjek az imádat állapotából. Vagy hagyta, hogy esése során, mikor talpig sáros lett, kitörhessen belőlem a káröröm. Önmagával szemben éppoly szigorú és őszinte volt, mint velem.

Minden alkalommal, mikor türelemben, békességben, bölcsességben való hatalmas előnyét láttam, akkor Ő a kettőnk közötti hasonlóságokat emelte ki történeteivel. Beszámolt hibáiról, érzéseiről, melyek fiatalkori életében történtek, sőt, mikor rákérdeztem, nem titkolta, hogy a gyógymódja olykor csak mód maradt, gyógyulás nélkül.

Mindezzel rezzenéstelen nyugalommal együtt tudott élni. Ő elfogadta azt, amit az Út kínált fel számára.

Nem állított kőbe vésett szobrokat és magát sem helyezte az Elemek közé.



Az elmúlt néhány hét alatt, együtt vándorlásunk valamennyi története, beszélgetéseink, közös tetteink egészen új megvilágításba kerültek bennem.

Nem csak hogy újraéltem őket, hanem most kezdtem igazán élni is őket.

Az egyedüllétem bekövetkezése volt az a pont, amelyből indulva újra és újra lemerültem a múlt kincsei közé. Az első „merülések” fájdalmas visszaemlékezések voltak csak. A hiányból indultak ki — belőlem.

Amint teltek a hetek, gyakorlott búvárként nyúltam a múltamhoz, a fájdalomtudatot lassanként felváltotta a rácsodálkozás, ráeszmélés.

Felismertem azt a ritka szerencsét, mely végérvényesen megváltoztatta az addigi életemet. Találtam valakit, aki elfogadott úgy, ahogy vagyok. Aki támaszom volt az Út legnehezebb szakaszaiban, erőt és biztonságot adott.

Megmutatta, hogy minden út jó.

Amint egyre mélyebbre hatoltam elmém emlékei között, sorra csak igazgyöngyöt találtam. Az egykoron tagadott, nem kívánt részeim ismét magaménak fogadtam, a homokszemek, évek hosszú során gyönggyé váltak.

A múlt valamennyi szenvedése, kudarca, megaláztatása alkotta meg azt a kagylóhéjat — a tudat-óceán mélyére merülten — melyben ékszerré értek emlékeim. Minden amit átéltem, értelmet kapott. Óhatatlanul vitt tovább engem egy — akkor még nem ismert — irányba.

A végén boldogság töltött el, hogy tudott a Mester rám, bármennyi időt is szakítani. Ettől a pillanattól voltam képes Őt elengedni igazán.



Minden addigi élményem ismét átrendeződött bennem. Az emlékeim, amelyek valahol a fejemben voltak, egy csapásra mintha kiköltöztek volna belőle. Helyettük valami szokatlan tisztaság, űr keletkezett. Minden, amit ez idáig éltem, éreztem, gondoltam, lejjebb és beljebb került bennem. Eljutottak a szívemig. Tisztábban és gazdagabban bukkantak elő, mint eddig bármikor.

A Mester emléke is élőbbé vált, szinte felülmúlta azt az érzést, mint amikor vele voltam.

Igen. Alighanem én akartam vele, mellette lenni. Azt viszont — eddig — nem engedtem, hogy Ő lehessen velem. Vagy akár bennem.

Lehet, hogy el kellett veszítenem Őt, hogy igazán rátalálhassak?



Ahogy az Őróla való emlékeim a szívembe záródtak, rá kellett jönnöm, hogy a Mester nincs egyedül! Csupán egyetlen volt abban, hogy Őt én kerestem, követtem. A többi mesterek pedig az egykori szándékaim ellen tettek, mindig megjelentek életemben, hogy a Tao-t megismertessék velem.

Felismertem testvéreimet, tanáraimat, szüleimet, munkaadóimat, akik számtalanszor megaláztak, elvertek, kiközösítettek. Arcuk vonásaiban felismertem a Mester tekintetét, arcvonásait, végre megértettem a szándékukat.

Amíg nem voltam képes életemet irányítani, ők, a Mesterek tették meg azt.

Határozottan emlékezem, hogy amikor ezek a belső történések zajlottak bennem, fel sem merült, hogy meg kell bocsátanom nekik, hiszen végtelen hálát éltem át. Sokkal inkább köszönettel, mint bocsánattal tartozom nekik. Bármilyen furcsa, de itt, az imádott Po, a Mester is csak egylényegű volt a többiekkel.



Mire a városkában és a bányában helyrerázódott minden, addig én is rendeztem életem, kívül, a kórházi szolgálatban, belül a veszteséggel való megbirkózásban.

A veszélyes tárnákat eltömték, a halottak és sebesültek helyére új bányászok léptek, a vizsgálóbizottság némi anyagi előnyért eltekintett a bírságoktól. Láttam, az elszántságot az új dolgozók szemében, mikor először szembekerültek a mélység szörnyeivel.

És láttam a régi, sokat próbált, agyonhajszolt embereket, kik álomszerű közönnyel tűrték életük próbáit. Láttam a mérnököket, kik bőszen ordítottak, ha valaki önhatalmúlag több és biztonságosabb dúcolásokat akart kiépíteni. És láttam az özvegyeket, akik minden remény nélkül, gyerekestül indultak csekélyke jóvátételi pénzükkel a semmi felé.

Senki sem állította meg őket. Mindenkinek megvolt a maga baja.

Egy halott világot láttam itt.

A Mester egyszer azt mondta, hogy nem a test, hanem a remény halála a valódi halál. A remény pedig, már a városka táblájánál, mindkét szemére elhunyt.

Minden maradt a régiben, mintha semmi sem történt volna. Az állandóság erőszakos fenntartása pedig, egy folyton változó, vibrálóan élő Őstermészetben a legnagyobb káromlás. Az állandóság gátjait építő civilizációk, minden korban, minden helyzetben kihívták maguk ellen a sorsot.

Az előbb, csak egy kicsiny repedés. Hogy majd, mikor legjobban feszülnek az eresztékek, a felgyűlő erők, egy örökké emlékezetes pillanatban mindent maguk alá gyűrhessenek. A visszaszámlálás ideje már elkezdődött.



Már semmi sem kötött ide. Járandóságot nem kaptam, csupán némi pénzt, amit korábban a mentőszerszámokra költöttem.

Nem vonzott a bánya. De lehet, hogy a szabad élet hiányzott volna. A kíváncsiság, hogy vajon mit hoz a holnap?

A kis oldaltáskám kivételével, egyetlen kicsiny csomagom volt. A Mester úti köpenye. Alig néhány napot volt rajta. Mielőtt leszállt a mélybe, megszabadult az elnyűtt holmiktól, úgy vonult be életének befejező eseményére, ápoltan, csinosan, mint aki megadja a legnagyobb tiszteletet egy nagyobb hatalomnak.

Minden napját áthatotta az élettel, a halállal, a létezéssel való kapcsolat.

Bárhova került, hazatért.



Ideje volt elindulnom. Szekerek indultak bányafáért az ország belsejének csökkenő erdői felé. Néhány napi kocsikázásra vendégük voltam. Láttam, hogy falja fel az emberi mohóság a Föld tüdejét, baltaforma csápjaival évszázados erdőket apróra őrölve. Nem maradt utánuk csak bozót és füstölgő pernye.

Itt semmit sem tehetek. Semmi helyem itt. Ha már elindult a kőgörgeteg a hegyek felől, a kétségbeesett ember még riadót fúj, de többnyire süket fülekre talál. A bölcs inkább félreáll. Az Élet és a Létezés pedig vívja csak tovább nélküle, a látszólagos harcát.



Külön váltam a csapattól és megindultam a kisebb ösvények iránt, ki tudja merre. Magamra maradtam, de úgy éreztem, nem jelez belül a tudatom semmilyen irányt. Csak úgy bele a vakvilágba?

Ezért inkább magam választottam egyet. Fél nap telt el, mire megmásztam a környék legmagasabb gerincét, csak úgy ok nélkül. Csodálatos kilátással áldott meg a sors. A kicsiny falvak a völgyekben, többnyire patakkal, szinte egybe forrottak kertjeiken át az erdőkkel. Mint ha intarziák lennének beszabva a környező díszletek közé.

Még sokáig tűnődtem volna, de a lemenő nap súrlódó sugarai a mellettem magasodó, csaknem sima és függőleges sziklafalra vetültek. Először azt hittem, a képzeletem játszik velem valami furcsa tréfát. A korábban jelentéktelennek tűnő felület, amely zuzmókkal és mohákkal is részben fedett volt, az oldalirányú fényben megelevenedett.

Ezeréves ősök intelmei, általam nem ismert írásai voltak a kőfalba vésetten, mindenhol. Oly magasban, ahová a méhészek is ritkán, ha merészkednek.

A csúcs felé, a legkopaszabb részen, itt-ott erősebb, máshol már kissé mállott vonalvezetésű, érdekes formájú stilizált madáralakot véltem felfedezni.

Alatta — ettől földbe gyökerezett a lábam — a már megismert, a Mesterrel együtt kiolvasott, megbeszélt jelünket láttam meg!



A Hajnalt-hozó Tűzmadár szimbolikus írásjelét találtam.









Írnák, 2006. 04. 02.









A MESTERREL JÁRTAM



Magamra találva 9. r.





Néhány hónap alatt túltettem magam azon a keserű érzésen, amelyben veszteség, kétségbeesés, magány, céltalanság érzése keveredett az időszakos közönnyel, miután elveszítettem „ a” Mestert.

Közöny helyébe közömbösség, a veszteség helyében már a lélek nyeresége költözött. Sokkal közelebb volt a Mester, így távollétében, mint egykor.

Tetteim, gondolataim egyre hasonlatosabbakká váltak őhozzá.

Válaszútjaimban úgy tettem, mintha… mint Ő tett volna, a tájak és az emberek változatos formái úgy meséltek nekem, mintha Őhozzá szólnának, vándorlásaim során egyes emberek Mester megszólítással tiszteltek meg, mintha Őt látnák maguk között, bőröm és ruháim díszletei alatt.

Emberi nézőpontból sok kihívással találkoztam ettől kezdve, ám a kudarc és a szenvedés elkerült. A kudarc helyett voltak tévedéseim, melyek tanulságul szolgáltak, szenvedés helyett volt fájdalom, volt szegénység, volt testi szerelem, volt felmagasztaltatás, dicsőség, de tudtam már, hogy egyik sem Én vagyok igazán. Képes lettem valamennyit megélni és kilépni belőlük.

Megértettem az általam nagyon tisztelt tibeti buddhisták szertartását, melyben a sok figyelemmel, munkával, a lehető legtökéletesebbre formált, gyönyörűséges homokképet ünnepélyesen megsemmisítik.

Minden kötődés teher, ha el akarok jutni valahová.



Mintegy tíz esztendőt töltöttem vándorló tanulóként. Megismerkedtem számos vallási irányzat tudós elméivel. Bár én - mint tanuló- kerestem fel őket, ők nyitott szívvel fogadtak, s osztották meg titkaikat velem. Akiket átitatott a Végtelenség érzése, már messziről felismerték egymást. Minden egyes vezető másképp szólt, miként egyetlen hangszer különböző húrjai lennének. A nyugati vallások is ugyan azt a zeneművet játszották, csak más-más hangszeren. Valamennyien megtartva egyéniségüket, s hagyva, hogy egy nagyobb hatalom szólaltassa meg őket.

Kik a különbözőségeket hirdetik az emberek között, nem válhattak tanítómmá.

Kik a szentségeket és istenségeket kérdéseikkel ostromolják, csak saját belső élményeik útját követik - mint kutató elmék-, mindig is vonzóak voltak számomra.

Mert milyen hit és tudás az, és milyen isten, akit a kérdések zavarba hoznak, vagy fénylő felszínén egy múlandó lélek letörölhetetlen karcot hagy?

Az Örökkévaló talán nem is szent. Viszont kikezdhetetlen. Ez utóbbi minden korban, a Világ egészén egyaránt érvényes igazság. Még a legfélelmetesebb helyzeteket is a Szeretet szálai szövik sűrű testté. Ez a szeretet parttalan, emberi szemlélettel épp oly ok nélküli, mint Buddha mosolya.

Az élet legnagyobb bölcsességei mindig is a lábunk előtt hevertek. Egyszerűek és tagadhatatlanul hatnak. Miként a kőtörőfüvek jelentéktelen magvacskái teszik.

Megfogannak, lágy gyökereik kérlelhetetlenül behatolnak minden hajszálvékony hasadékba, hogy a gyengék állhatatosságával lerombolhassák a téves hitekből, tudatlanság szikláiból épített, embert embertől, Istent lelkünktől elválasztó várakat.

Amit még tanulnom kellett, hogy megláthassam az egyszerűen működő dolgok mögött, milyen hihetetlenül gondos tervszerűség, szervező erő működik. Egykor a Mester azt mondotta: - Add át magad Isten hétköznapi valóságának. Ezáltal minden napod ünneppé válik.

Ez, a gyermeki rácsodálkozás vezeti ma is életemet. Ahogy a Világ lett. S hogy hamvaiból új életek sarjadnak. Miként elvetélt gondolatok ismét virágot bonthatnak bennünk, ha lelkünk mélyére megérkezik a tavasz.

Minden vallásban szerepe van az elmélyülésnek; út, egy romlatlan világba, amelyet soha sem szántottak békétlen, gyűlölködő gondolatok.

Van ahol imának, van ahol meditációnak hívják. Van ahol mozdulatlan önfegyelemmel, van ahol tánccal, énekkel, mozgással közelítik meg a benső isteni önmagukat. Ettől ők mind ugyanazt az egyet, az Egyetlent keresik.

Jómagam nem jártam minden misztikusok fellegvárában Tibet hegyei közt, s nem voltam a híres jógaiskolák szülőföldjén, Indiában sem. Azonban vándorlásaim során mind őket, valamint Európa keresztény gondolkodóit, térítőit, tudományukat és hitüket saját hazámban is megismerhettem.

Volt, kinek tanai felkeltették figyelmemet, azonban hiába reméltem, hogy aszerint cselekednek. Ó, és voltak bölcsek, mesterek, kiknek erényességéről messze földön beszéltek, de még csak közelükbe sem engedtek a tanítványok és a szolgák, nehogy tudatlanságom árnyékot vessen a fényességes elméjükre.

És voltak halandók, mint az a nyolcvanon túli aggastyán, ki a saját szekere kerekei alá esett. Rövid haláltusájában mellette voltam, csak a szenvedését tudtam csökkenteni. Átszellemült mosollyal az arcán elégedetten távozott ebből a világból, hátrahagyva egészen a halhatatlanságig finomított szellemi kincsét.

- Élj úgy, ha az életed bármely pillanatában véget érne, azt mond:

Érdemes volt!

És voltak asszonyok, kikben eredendően bennük van az önzetlen szolgálat, kik elhordozzák a férfiak által rájuk rótt terheket, ők az új hordozói méhükben, kik vérükből és húsukból adnak. Anyák ők. Kiknek édes teje mámorítóbb, felemelőbb minden nemesnek tartott italnál. Kik belülről ismerik a Világ szívverését.

Tudják, hogy ezen a látszatvilágon a legnagyobb ésszerűtlenség maga a Szeretet. Ám mégis: minden ebből ered, s majd oda is tér vissza.

A nő képes lemondani egy belsőleg ösztönző, egyetemes erő parancsára a legnagyobb földi kincséről, önmagáról. Ami a nőnek adatott, azt a férfinak évtizedekig gyakorolnia kell.

És minden vidéken voltak Mesterek, kiknek környezete nem is sejtette igazi mivoltukat, tették azt, mit tenniük lehetett.

Nem csak szellemi ismereteimet gyarapítottam ezalatt, mert egyre jobban vonzott mindenféle művészet. S a csoda, minduntalan megismétlődött, ahány helyre elvetődtem. Megismertem egy vásáron, egy hangszerkészítő művészt. Jó ideig dolgoztam mellette.

Bár jó szakemberré nem váltam ez alatt, a zenének oly mélységeit tárta fel előttem, amelyről fogalmam sem volt. Az ő ösztönzésére tanultam meg néhány hangszeren játszani. Ő, aki még a lábon álló fában megérezte az eljövendő hangszert, nem tetszőlegesen választott. Úgy tett, mint egykor a Mester velem. Meglátta bennem is az egyenrangút. Még akkor is, mikor tudta, hogy a nyers fa a régi tőről levágatik, évekig hasztalan szárad, s majd egykori emlékétől végleg megtisztult, nemes részei egy egészen új feladatot kapnak. Együtt rezgő, vibráló alkotói lesznek majd egy hangszernek, mely a világ bármely ihletett muzsikusát képes szolgálni.

Megismertem egy művészt, aki pék volt. Kalácsainak íze ma is a számban él. Megismertem egy porcelánkészítő művészt, egy bőrművészt, egy könyvmásoló művészt, egy gátépítő művészt, thai-chi művészt, kertművészt, egy európai keresztény régész- történész művészt, egy tradicionális orvos művészt.

Bár akárkik voltak, ők felfedezték a magasabb rendű szépséget cselekedeteikben. Tették - mint én is-, követték, megfigyelték, s a maguk módján próbálták megközelíteni a Tökéletességet. Tudták azt, hogy a Tökéletessel nem vehetik fel a versenyt. Ám mindig képesek voltak, csak egy kicsinykét jobbat, szebbet, kifejezőbbet alkotni, ez adott boldogságot és célt életüknek. Még ha nem is tudatosan tudták, de élték azt a boldogító életet, ami adatott.

Ők az őszinte tanítóim voltak. Forrásai lettek egy magasabb rendű szellemi erőnek, akivel együttműködve képesek örökkévaló értéket is adni a múlandóságnak!



A vándorlásaimban nem volt logika. Ugyanúgy ötletszerűen belső érzésemet követve haladtam tovább, miként egykor a mesterem tette. Talán annyi különbség volt, hogy néha hónapokat töltöttem egy helyen. Rengeteget és örömmel tanultam. Már nem voltam szószátyár, nem volt arra szükségem, hogy bárkivel az Útról, vagy az Önvalóról beszéljek. Jól megtanultam a zenész, hangszerkészítő barátomnál, hogy nem csak a hang, hanem a csend is milyen érték.

„Szólj akkor, ha édesebb a szavad, mint a megszakított csend.” – mondta.

Képes lettem hallgatni, valóban figyelni másokra. Ez azonban – érdekes módon- épp arra indította az embereket, hogy legmélyebben rejtett titkairól, saját belső küzdelmeikről, vagy az élet és a halál misztériumáról beszéljenek nekem.

A tartós helyben maradásnak meglepő anyagi gyarapodás lett a következménye. Az emberek feladatokkal és kérésekkel halmoztak el. Világlátásom, vagy tájékozottságom kézzel fogható hasznot is hozott többüknek. Olykor számomra is szokatlan módon avatkoztam az eseményekbe. Az orvos barátommal gyűjtöttük be a szükséges gyógyszereket, részben a városok piacairól, kereskedőktől, részben a természetből. Ekkor beszélt nekem egy esetéről, amely nem hagyta őt nyugodni. Krónikus betegséggel küzdő betege csupán rövid szakaszokban javult, de azután mindig erőteljes romlás mutatkozott állapotában.

Minden eddigi ismerete hiábavalónak bizonyult. Ki tudja miért, egyszer elhívott magával. Ekkor történt a váratlan dolog, amelyet csupán mások elmondása alapján ismerhettem. A beteg férfi egy félig sötétített helyen feküdt.

Felette, körötte a testét megalkotó energiákat színesben és nagy terjedelemben megfigyelhettem.

A halovány bordó mezőjében ragacsos zöldes nyálkák úsztak a tüdeje fölött. Eszembe sem jutott, hogy bárkinek szóljak erről. Azonban azt gondoltam, milyen érdekes, mert növények felett már sokszor észleltem hasonlatos fényeket. Gyógynövényt is az alapján szoktam választani, hogy az azonos növények közt megkeresem a kihívót, a fénylőt, a különlegest.

Másnap az erdőben „rám világított” az egyik gyógynövény, melyet nem a tüdő betegségeinél szoktunk használni. Legyezőszerű kék auráján mint levélkék ültek üde sárgás csillagocskák. Hirtelen ötlettől vezérelve leszedtem, majd a doktornak adtam.

Másnap, miután a szárítmányt moxában elfüstölte a beteg teste felett, hirtelen gyors, tartós javulás állt be. Ekkor ismét fellebbent előttem az aura titka, a férfi szikrázóan kék felsőrészén hűs kék csillagok áramlottak a tüdő felett. A nyálka eltűnt, helyébe gyógyító, fertőtlenítő világoskék fény költözött be.

További öt év telt el, amikor egy tibeti lámával beszélgettünk otthonomban a gyógyításról. Elárultam neki ezt az előbbi élményemet. Ő csak annyit mondott: „Igen. Mi is így csináljuk, már több ezer éve.” Sőt később, amit még bizalmasan nekem elmondott a szellemi orvoslásról, arra azt mondtam én: Igen. Ez az, amit még több ezer év múlva sem fogunk így csinálni!

Nem csak meditáláskor, hanem szabad szemmel, súrlódó fényben láttam a lélekcsoportok geometriai mintájú jeleit az emberek bőrén. Elsősorban a jobb lapockán, illetve a homlokon lehetett jól megfigyelni őket. Főként háromszögek egymásra vetülő ábrái a leggyakoribbak, de lóhere és más alakzat is megjelent közöttük. Néhányukon ott díszelgett a bölcsesség félholdja, hasonlatosan, mint ahogy a fából faragott Lao-ce szobor homlokán megjelenítik.

Az emberek járása, beszéde, írása, rajzaik, mind rengeteget árultak el nekem, legmélyebb önmagukról. Olykor beleláttam azokba az élethelyzeteikbe, melyek mérgezték lelküket, így a kiszínezett történeteik helyett, számomra nyilvánvalóvá vált az igaz és a hamisság. Néha nem csak a múlt, hanem a jövő is fellebbentette a fátylát előttem, de túlnyomó részben olyankor, mikor nem kellett segítséget adnom. Csupán megértettem, hogy egy jelenbéli cselekmény miként hat ki az eljövendő időszakokra.

Bár sok élmény következett az évek során, sokféle szokatlan képesség is éledezett bennem, ma már látom, hogy kellemes velejárói csupán a tudatosság útjának. Legtöbbször nem volt szükség alkalmazni őket, mert nem a test jólléte és az öröm az egyedüli fejlődési lehetőség egy ember számára. Olykor láttam, hogy a szenvedés nyitotta meg a megismerés iskolájának kapuit. Míg eleinte a fájdalmaktól, később a szenvedéstől, mára csupán a tudatlanság nyűgjétől akarom megszabadítani az arra rászorulót. Mert a világ valamennyi békétlensége és fájdalma az Örökkévaló Igazságtól való eltávolodásból született.

Már értem a Mestert. Segített, mikor arra kérték, de nem az emberi vágyak kiszolgálásával. Azt adta, ami legnagyobb kincs mindenkinek, amire valóban szükségük van: hinni a benső önmagukban.

Lényeg az, hogy az anyagi gyarapodás elkezdődött. Külsőm meglett férfié lett, belsőm pedig az Örök Változás színtere. És ebben a változásban érlelődött meg a gondolat, hogy egyszer hazatérek - hűtlen gyermekként- a szülőfalumba.

Ekkor már elég sok értékem, cókmókom lett, amit magammal cipeltem. Soha sem voltam megrögzött aszkéta, amennyiben mód adódott, a kényelmet választottam. Adódott takaróm, ernyőm, késeim, tartalék ruháim, nagy úti köpenyem, pénzem, és persze az a bizonyos elmaradhatatlan köpeny. Az utolsó tárgyi emlék Po Mester után. Ezt csak olykor vettem magamra, chi-kung gyakorlatkor, vagy meditációban, mivel úgy éreztem, közelebb vagyok ekkor a középpontomhoz. Emiatt gyakorta a nagy, kijárt útvonalakon közlekedtem, hol ingyen, hol pénzért szállíttatva magam tovább.

Egyik alkalommal több napos kényszerpihenőre ált meg a kocsioszlop, mely engem is szállított. Olyan esőzések voltak a hegyekben, hogy elmosta a hidakat a közepes folyócskák felett is. Így nem tudtam mindenemet magammal vinni. Ami rám fért, azt magamra aggattam, a többit elosztogattam.

Láttam, hogy többen egyezményes jeleket mutogattak egymásnak, mely értelmében csökkent szellemi képességű lehetek, hogy mégis útnak indulok.

Ilyen időben egy hét, vagy tíz nap is, mire hazaérek. Fogalmam sem volt, hogy mekkorát tévedek. Csupán fél órácskára volt az otthonom. De erről később.

Elértem a folyóhoz, de a korábbi gázlón lehetetlen volt az átkelés. Feljebb haladtam egy szoros felé, hogy keskeny, ám erős sodrású helyre érjek. Itt úgy gondoltam, hogy leütök néhány bambuszcöveket, közéékelek egy jó hosszút keresztirányban, ez majd korlátként szolgál az átkelésemhez. Csaknem a folyó közepéig meg is tettem. Innen csak egy jó négy-öt méteres rudat kell a partfalba beledöfnöm, aztán a vízben úszva, a tákolmányban kapaszkodva átérhetek. Gond nélkül megtettem amit elképzeltem, viszont az utolsó métereknél irtózatos ütés érte az egyik cöveket.

A víz alatt, egész fák sodródtak tova, s ütötték szét a kapaszkodóimat. Az egyik bambuszrúd lehajlott, majd mikor visszacsapódott, ráakadt a táskám vállszíjára. Esernyőm a víznyomástól kinyílt, én, mint egy megvadult folyami delfin vágódtam magas ívben a víz alá. Az ernyő húzott, a táskám a rúdhoz rögzített, így, a jó három méteres víz aljára szorultam. Érdekes, hogy szinte viccesnek láttam a jelenetet. Talán még mosolyogtam is magamon, de belül valami idegen fickó ismételgette folyton, hogy „lélegezz, lélegezz, lélegezz!”.

Lelassult az idő. A sodrás ellenére sikerült előszednem késemet, elvágni a bőrszíjat, így a táska és az ernyő tovaszáguldott a víz alatt. Bár a sáros vízben nem nyitottam ki a szemem, mintha kívülről láttam volna az eseményeket. A kötelékeimtől megszabadultam és igyekeztem a felszín felé. Azaz, csak haladtam volna, ha valami uszadék és valami ruhaféle nem kerül ismét összetűzésbe egymással. Azonnal tudtam, hogy a Mester köpenye az, amely kicsúszott a táskámból, s most a lábam körül csavarodik. El akartam vágni, de a kést kiejtettem a kezemből. Erre megint az a fickó: „lélegezz, lélegezz, lélegezz!”. Na jó, csak hagyjál már nyugodtan! – gondoltam. Elszakadtam a folyófenéktől és forogni kezdem valami ágakkal együtt.



A forgást már nem éreztem kellemetlennek. Sőt, mintha tőlem független csatornává alakult volna, mely túlnyúlik a folyón, a Földön, kijut valahová a Holdon is túlra. Elébem libbent egy lángocska, ki egyszerűen azt közölte velem: „Kövess!” egy alagút nyílt a végtelenbe. Ilyen a Halál? – kérdeztem magamtól.

Kiléptem a Fénybe, ahol érdekes arcú lény ragadt magával, majd elrepített egy térre, egy szökőkút elé. Ott rengeteg emberszerű, de igen nyúlánk lény volt, hosszú, fehér köntösben. Igazából nem tudom álltak, vagy inkább lebegtek. Így valahogy inkább éreztem, hogy könnyűek, légiesek, végtelenül tiszták. A fény belőlük is áradt. Ez a Fény a Szeretet volt, a legtisztább formájában, amit még a szó elmondhat. Nem szóltak, hanem sugallatot közöltek: „Jöjj közénk!”.

Segítettek, hogy régi, elhasznált ruháimból kibújhassak, s megmártottak ünnepélyesen a szökőkút vizében. Ezalatt még egy földi emlék is eszembe jutott. Egyszer azt mondta a Mester:

„- Csak úgy tudsz teljesen megfürödni a Fényben, ha mindent levetsz magadról, amit eddig fontosnak találtál. Ekkor bizony meztelen vagy!” - most ez az emlék új távlatokkal gazdagodott.

Megajándékoztak az ő általuk is viselt, fényből szőtt köntösükkel az összetartozás jelképeként. Majd ebből a szerető légkörből újabb, finom örvény emelt magasba. Valahol a Szaturnusz környékén tett le egy kisebb égitestre. Itt meditációba kezdtem, szinte akaratlanul. Ekkor kívülről és belülről észleltem, hogy testem belülről növekszik. Mint a bábba zárt pillangó, úgy törtem szét elszáradó emberi formámat, majd a hátam közepén kezdett a valós lényem kiáramolni. Pattogóan sziporkázó és kéklően áttetsző volt, valójában teljesen anyagtalan titáni méretű szellem, emberszerű, de személytelen kontúrokkal. Még láttam azt, hogy az elhagyott páncél - ami egyéni testem volt- vékony szállal kötődött valamihez egy kék bolygón, a Nap irányában.

E titánként évmilliárdokat és galaktikus távolságokat léptem. Ráébredtem, hogy a Semmi felszínén járok, s minden bennem van.

Csak Magam vagyok. Egyes-egyedül.

Az Üresség a gondolatomtól hullámzani kezdett, majd patakok, tavak, megszilárdulások, szigetek, galaxisok alakultak belső fényemből. Majd mindezek életre keltek, önállóan mozdultak, cselekedtek a segítségem nélkül.

S látám, hogy ez jó!

Az öröm sokadik hatványa járta át az egész lényem és teremtményeim.

Figyelmem egy nagyon-nagyon parányi részemre irányítom, ahol így hely keletkezik a tér nélküli végtelenben. Egy emberi lény ül a semmi közepén egy nagyobb méretű kalitkán. Hogy megfigyelhessem, hasonló méretűnek gondolom magam. Szemeiben huncut, kötekedő csillogással ül velem szemben a Mester.

Az egyik lábával az ajtót billegtetve, ki és becsukva azt. Most lepődöm meg először; bár tudom, hogy Ő az, minden kétséget kizáróan, mégis, a földi életben sajátomnak hitt arcomat viseli!

- Tudod, még adósod vagyok! Megígértem, hogy beszélek minden borok feletti királyról, az esszenciáról neked. – közben a kalitkát sarokpontjainál megbillentve egy pillanat alatt belülre kerültünk, beszélt tovább.



A bor, a földi mámor szülője. Közülük a legjobbak még sok-sok gyötrést, hevítést és lecsapást érnek meg. És közülük is a legkiválóbbak kiválasztatnak, szakértő kezek által. A leginkább illékonyt, nemeset, szűk - a borostól is kisebb- míves palackokba töltik. És teszik azt, a legsötétebb pincékbe, penész és férgek otthonába, hosszú-hosszú évekre, hogy ott ízeiben gazdagodjék.

A palack, ami kívülről erősen szennyezett, az belülről mégis igazi kincset érlel. Olykor néhány belőlük megromlik, vagy avatatlan kezek közé kerül, megisszák azt, de csak a testüket szennyezi azoknak.

A vágyból szült mámor részegít.

De az igazi értő gazda, csak a legnagyobb ünnepeken, vagy a leginkább megtisztelt szakértő számára bontja csak ki őket! Nekik nem csak a beteljesedés, hanem az addig eltelt idők emléke, nehézségei és dicsősége, a Teremtővel való együttműködés együttesen adja a szellemi mámort.

A mámor teremtése az, ami boldogít.

Lásd, az Örökkévaló épp így ízlel majd minket is egykor.

Az üveg is megtisztálkodik, majd az igazi néven nevezik azt. A romlottat kivetik, a zamatost felmagasztalják. Szépen csengő poharakba töltetik, hogy áldomásra- áldozásra szolgálhasson!

Ekkorra már leszállt a ketrecről, amely egy intésére eltűnt.

- Nézd! Nincs is ajtó! Sőt ketrec sincs. Sőt, te sem vagy, én sem vagyunk. Csak mi vagyunk. Egyedül. No, de ebben mi az érdekes?

Akarsz-e esszenciát játszani?

Mivel olyan kedvcsinálóan mesélt a mély pincékben őrzött rejtélyes nedűről, gondolatom a föld mélyére irányult.

Már éreztem is egy enyhén bizsergető érzést az ajkamon. Az Égi Mámor ízét.

Nyelni kezdtem, de köhögésbe fulladtam.

- Hát élsz, te eszetlen? – hallottam távolról egy csodásan csilingelő női hangot.

Hajlékony volt, magas és acélos, mint a bambusz. Az eső az arcára tapasztotta hollófekete haját. Ebben a sáros időben valószínűtlenül tiszta, fénylően fehér selyemből készült, földig érő, magas nyakú köpenyt viselt. Az eladósorban lévő lányok jelzéseivel ruháján.

Nem voltam benne biztos, hogy lábai érintik a földet.

- Ha e percben nem veszlek észre, és pont nem kerül a kezem ügyébe egy kampós végű bot, már az őseiddel vacsoráznál! – mondta, miközben veregette a köhögéstől rázkódó mellkasomat.

Szemem a mellettem heverő köpenyre, a Mester köpenyére tévedt.

Rajta hevert az engem kihorgászó bot.

Nem is tudom már, hogy meglepett-e? A Mester elmaradhatatlan vándorbotja volt az!

Ebben a pillanatban tudtam, már nem fogok hazamenni. Megérkeztem.

Itt és most, vele együtt itthon vagyok.











EPILÓGUS





Ma is olyan érzésem van, mintha megtörtént volna már mindez velem. Ritkán írok céltalan, csupán személyes életemről a jegyzeteimben. De amikor Ajándék, a legkisebb lányom, a kortalanul szép feleségem kedvence, kiszólt a porcelánfestő műhelyemből, hogy „kiülepedett már a festék…”, éppen társasjátékot játszottunk a ház teraszán öreg barátaimmal.

Érzem minden porcikámban, hogy ez a nap különösen szent. Egy ideig filozofálgattunk ebéd után, de most a legszentebb dolog került a beszélgetésünk középpontjába.

Bár ebben a partiban éppen vesztésre álltam, valami oktalan boldogság járt át, főleg, mikor az első unokámról rajongva beszélgettem a cimboráimmal.

- Tudjátok, hogy már egy hónapja kezdett járni az unokám?







Írnák, 2006. 07. 04.