Magyarország, a hon (l)élek

A Föld és az Ég között élni


A túlcsorduló kehely


Az élet nekem is úgy hozta, hogy
"Nem mondhatom el senkinek" !
Elmondom, hát ... Mindenkinek.
Mind Énki-nek, kinek füle van.

Még mindig tart Romulusz és Rémusz története? XXI.sz. a romlás és a rémségek, vagy valami régen várt szellemi felemelkedés évszázada lesz?
Jók-e számításaink, felül tudjuk-e írni a bolygónkat és naprendszerünket is sokszor formáló természeti erőket? Van-e bennünk megújulási szándék, melyek megfelelő időben, megfelelő helyen közösségbe kapcsolnak egymással, ahol istenien változatos emberi képességeink legjavát adhatjuk?
A Való benned is megadja a hiteles választ, ha kérded! Hiszed-e?
-Legyen a te hited szerint...

Nekem már sokszor megadta, hogy így lett, erre a saját életem teszem bizonyságul.
Elhagytam szerzett vallásom. Elmondta pedig, hogy kitől működik a világ!
Megismertem minden irányú tudományos magyarázatot, arról, hogyan működik a világ.
Mindkét ismerettől, így külön-külön, megcsömörlést kaptam.
Majd jó ideig szakítottam a kutakodással, s egyszer csak feltámadt az " éhe a kenyérnek, éhe a szónak".
(Akkor még nem tudtam, hogy a „kenyér“, akár nagy "K" betűvel is kezdődhetnék. A kerekded kenyéren rovott „körosztó“ jel által a SZER-etet.)
Újra feltettem magamnak valamennyi kérdést, amit minden fejlődő gyermek már feltesz magának:
- Ki vagyok én, miért élek a földön, mi a dolgom ezen a világon, meg fogok-e halni?

Egyik reggel arra ébredtem, hogy ide benn, "valaki" felkapcsolta a fényt. Nem csak megtapasztaltam, hanem meg is értettem, mit is jelent magyarnak lenni.
A nyelvünk tanításának mind a három szintje megnyílt, s kozmikus időtlenség és isteni útmutatás megannyi útjelzője vált EGYértelművé bennem.
Akkor valamennyi kérdésemet összefoglalva, egyetlen, igen rövid kérdő mondattá szerkesztettem önmagamban:
- Miért élek?
Minden jól feltett kérdés, magában hordozza a választ. Ez bizonyára az volt, mert a kérdőmondatom elé "A" betű, a kérdőjel helyére csak egy felkiáltó jel került!
A MI-ért élek!
Így lettem MAGYAR!
Magyar, aki a mában, minden szintjén kiteljesedve él!
Jelen vagyok. Minden nemzeti JEL én vagyok!
Ma gyár-tom a helyet, melyet honnak érzek, itt, (ahol) HON vagyok.
Utam Csaba útja, a Telj-út. Kiteljesedve a három nemzeti szín-teren.
Otthonosság e világon a szívben, s azt is befogadó a Szüm-ben (Suma), az összesség SZER-kútjában van.
Túlléphettem az énen, az érző lelki „önös Ön-Mag-amon“, s még továbbiakra vágy-ok!
Ezért vagy-ok! Vágy oka: Vagyok!
HON vagyok több hunlapon, sokféle MÁS lapon, könyvekben, mely ŐS-TEN megannyi élő és igaz arculatát mutatja.
Különböznek, mint a hímzett magyar népi minták, de közös üzenetet és általuk keltett érzület közölnek velem. Így a nemzeti a szívverés egyformán, az „EGY formán át“ lüktet!

Igen meglepődöm, ha innen-onnan olvasok az EGY-séget megismerő és azt megélő íróktól, költőktől. Lassan már a szelíd kis Hamvas-ság is eltűnik a felszínről! Nem találok a szövegek mögött személyes - kicsinyes - hangot! Mintha folytatása lenne minden írás a másikának!
De nem érzem azt, hogy valami hiányzik ez által, hanem inkább minden Egy-szerű mű, hisz a részleteiben is be-teljesedett!
Mint megannyi hangszer, egy karmester irányítása alatt; EGY melódiát hangoztat, s erre költ zenét, könyvet, filmet.
Kellő eréllyel és erénnyel átszőtt gondolatok a NAP képére formálják a magyar közösséget, mely NÉP lesz ismét! Középpontja a bolygóknak. Kortalan, korlátlan és örökké sugárzó!
A Nemzet, a nemesítők, a Fény Fiai! Ezen energiához erő-kulcs az Erkölcs.
A nemtelen csupán sokasodni képes.
MA csak a Nemes az, aki GYARapít!
A Nap olykor éget, s felemeli illanó páraként azt e földről, mely nem viseli el az átható sugarakat. Minden ami könnyed, sűrű, nyálkás és sötét, de az edzetlen is ki van téve a Fény átalakító, fény-ítő erejének.
Eképpen látok, így köszöntött ránk a XXI. század.
A csillagpor - az anyag - örökké változik, csak a Fény az állandó!

Rémes Róma-korszaknak már rég vége. Egy idő óta. Néha visszasírja némely idióta. Romlásnak olykor az útját állja a Fény. Kit elhivatottság táplál, azt hév, azaz hevület jár át. A Nap apa teremtő s tápláló fénye.
Ez az igazi elragadtatások ideje!
Ez a közös felkészülés a kvantum ugrásra. A világ rendje: - Miként fenn, úgy lenn! Atomi szinten már értjük is ezt; nem lineárisan tágul a világ, hanem átugrik a következős és tágabb vibrációs állapotába. „Más-állapotba“.
Az írott történelmi személyek közül már eddig is oly sokan megtették!

Szeretetben és a szeretetért élni: Ez a Krisztusi Út!

A felemelkedés, az átláthatóság éteri kora csak karnyújtásnyira van. Miként a zenei hangok oktávjai, csupán frekvenciákban különböznek. Hallomásunk és látomásaink azt üzenik, hogy: - Tovább léphetünk!
Azon a társ-bolygón színről-színre látunk. Színezetet és szinteket, valamint játékszíneket.
Amott épül a világ, emitt romba dől, hogy táptalaja lehessen megannyi új életnek. Ha már a napi ima és meditáció idejétől is huzamosabban átlépünk oda, az már nekünk a Való-világ, s emitt a Más-világ.
" Jöjjön el a Te országod..." - íme ITT VAN! Veled, veletek és mindannyiunkBAN!
Azonképpen e földön is!
A MI országunk pedig, Ján. 10, 34. szerint is, bennünk van! Ha így van, akkor voltaképpen Mind - Egy!
A Mag-ÚR kora, mint vízválasztó jelenik meg az életünkben. A döntés, és annak megfelelő öröm-áramlás ideje. Oda, ahol a Fény csak szórva és rövid időre jut el, s minden jéggé dermed, vagy oda, ahol a világ világos lelke, ISA, „a Víz“ termékeny földeket öntöz. Szép, de még mindig adódik kettősség!
A Tudatváltás ismét felveti az egységesen és mindenhol egyformán fényben lévő életet, a kvantumugrás magasabb dimenziójának lehetőségét!
A Tapasztalás Kora, beteljesülés kozmikus évköre, a bölcsek, a „vének“ országa : VAN! Isteni Jelenlét Kora! Találkozás TEN-magunkkal!

Hirosima XX. sz. városa után mi lesz most Híres Ima országával, Magyarországgal?
XXI.sz. a romlás és a rémségek, vagy valami régen várt szellemi felemelkedés évszázada lesz? - tettem fel korábban a kérdést.
Csak a saját hitem szerint válaszolva: Is-IS. Így megmaradhat a teljes emberarcú szabadság is, a maga büntető isteni vezetőivel.
De ujjongok, mert megannyi meglepetés ért már ezen a "használt" bolygón is, melyről még álmodni sem voltam képes! Felrúgva valamennyi eddigi logikus ismeretet Istenről, emberről, az anyagi világról, magamról!

EGYségbe kezd rendeződni a világlátás!
A tudomány fellelte az Életet, az Élet pedig új ötletekkel és szabad-energiák-kal látja el a tudományt. Már nekem sem tűnik annyira idegennek ez a bolygó!

Jelen vagyok, s tapasztalom, hogy e nemzet múltja is döbbenetesen változik! Ahogy lehull a ránk testált fátyol, megannyi újabb dicső nyomvonal válik átláthatóvá az egykori és a ma is köztünk élő táltosok jóvoltából.
A közös múltunk életteli gyökerei tudják ezen Anyaföldből táplálni a nemzet törzsét, üde virágokká érlelve a fentről érkező Fény erejét. Táplál mindaz, mely ezen a bolygón, Babba, Boldogasszony országában eljutott az örök élet forrásáig.
Egyre több ősi-új eszme elkerüli a röghöz kötött „dobozolást“, s élővé válik, mely csak tovább gyarapodik, miként elosztják azt.
Helyére kerül a Hold a Nap és az Út, az UT-ód. A Három hár-móniája.
AN-AT-UTU.
Amit hiszek, már látom!
E nép írmagja - minden Ős-Ten UTóda - és szelíden szóló szava sokszor túlélte más népesség hamis és harsány történelmét. A magyarság csendesen igéző mivolta a környezet zajától sokszor hallhatatlan, de valós ősi Csillag-léte által halhatatlan!
Itt vagyunk, köztünk sok művelt táltos-szent, aki szánt, hogy a műveletlen ugar ismét termőre fordulhassék!
Őket nem nyomja a teher, mert már EGY-en a súly!


Üdvözöl AZ aki Vagyok!

2011. 01.25.








Magyar hagyományok





A Föld és az Ég között élünk, mi emberek. Valós és átvitt értelemben egyaránt.

Talpunk alatt szilárdan az áll az ősanyagból gyúrt bolygó, melyből kiemelkedtünk. Már nem a talajjal párhuzamosan állunk, miként a négylábú állatok, hanem törzsünket a bennünk megszült Életfának mintájára, a talaj és az ég közé felállva betelepszünk.

Jó, ha tudjuk, miként kapcsolódik az évmilliárdok óta fejlődő Föld a belé hatoló gyökérrel. Ez az ismeret a hagyományápolás művészete.

Hagymák is hasonlatosan az elkövetkező évekre átviszik az előző év erejét, hogy a következőben magot neveljenek. Vannak időszakok, míg a természet téli – az év betelő – szakán pihennek, majd a kozmikus rendnek megfelelően, a tavaszra szárba szökkennek.

Hagymáknak és hagyományoknak egyaránt vannak aktív és passzív időszakai. Fényben és melegségben történő felüdülés ébresztéssel jár együtt. Jó ekkor figyelmet a gyökerekre, ősi ültető, kapcsolódási módra ráterelni. Azonban ne ragadjunk bele ebbe az ősmintákba, mert a hajtások a felfelé törekvés idejét érik meg!

Céljuk a lágy és fás szárú növénynek, emberi törzseknek egyaránt hasonló: Élettel teli utódlást teremteni a jövő számára. Benne a múlt és a jelen valamennyi tapasztalatával, magává váló bölcsesség, a Mag születik meg.

Hagyomány őrzők és ápolók tiszteletére írom ezeket a hasonlatosságokat, hogy ők is természet szerint gyakorolják a nemzeti gyökereink felismerését.

Ne merevedjenek meg a múltbéli dolgok ismereténél!

Lássák azt, hogy tartást és táplálékot ad a gyökérzet – szerteágazón, mint a családunk ősatyái, anyái -, de törzs és szálak, ágak hajtanak csupán az Ég felé. Minden ág az Ég fényességére vágyik, felfelé törekszik, hogy a Fényben a Föld nedveit életté alakítsa át, itt a felszínen. Ebben a köztes állapotban - égi és földi állapotok között -, beérik a Mag, mely a jövő teremtésének lehetősége.

Minden részlet egyaránt fontos, a mai magyarságunk gyökerétől, nemzetünk törzsén át, családi elágazások friss rügyeiből bimbózó személyes virágig. Minden sejtje tegye a saját dolgát; ki tápláljon, valaki tartson és más pedig virágozzék, elhivatottság szerint.



Ne felejtsük: A gyümölcsök a Fény felé törekvő ágakon érnek!



Hagyjuk a Gondviselésre, ha olykor rendezni kívánja vesszőinket. Néha ritkítva, kurtítva azokat a vadhajtásokat, melyek nem szolgálják a termékeny jövőt.



Írnák



2010. 06. 27.











Országom, hazám                            (novella)






Csendes, pihenésre, sétákra alkalmas augusztusi nap volt. Párommal felszabadult lélekkel sétálgattunk a fővárosunk felett, itt, a Citadella környékén.

A bokrok, fák üde zölden bólogattak a lengedező szélben, de alattuk már kopottasan, száraz és érett szálakkal vegyesen, őszies színekben mutatkoztak a füvek. Köztük már magvakat érlelt az illatos vadfokhagyma.

A parkos dombtető csak kicsiny helyen volt tele árusokkal, hogy valódi szabadságot élvezhessenek az ide látogatók. Több helyen telepített távcső érinthető közelségbe hozta a Duna túlsó oldalán terjeszkedő pesti oldalt. A bővizű folyón átívelő hidak, mintegy ütőerek pulzáltak a két part között, áramlásukkal azonos értékű élettérré kapcsolva Pestet és Budát.

Átjárt minket a büszkeség. Figyeltünk arra, hogy oly módon tekintsük e városra, mintha messziről érkeztünk volna ide, fárasztó és drága utazásunk végcéljaként. S lám, minden ragyogóbbá vált, a Budai Vár, Mátyás Templom, a víz felé gyönyörű homlokzatú Országház, a hatalmas kirándulóhajók tucatja a fénylően csillanó Dunán. Lám, nem baj, hogy otthon vagyunk.

Számos érdekes és értékes, kézzel készült hungarikum volt kipakolva az árusok pavilonjainál. Láttuk, hogy turisták érdeklődve forgatták a készleteket. Mindketten - de főként feleségem - tiszteljük és megbecsüljük mindazon munkákat, mely nem csak „valakiről”, az alkotóról, hanem rólunk is, a honfitársakról szólnak. Ettől lesz valódi a népművészet.

Számos padon már üldögéltek a kirándulók, de egy kellemes hely szabad volt. Úgy döntöttem, hogy most inkább letelepszem, párom pedig nézelődjön a közelemben, érdeklődése szerint. Mintegy négy-öt személynek elegendő az ülőhely. Úgy helyezkedtem el, hogy mi, ketten is bőségesen elférhessünk az egyik oldalon. Ha idegen idejön, amott maradt még hely. Nem tudtam, hogy kényelmességem milyen következménnyel fog járni.

- Szabad ez a hely? – s már a kérdező, az ápolt, fiatalos hölgy mellettem ült a jobbomon, szinte a karom alatt, melyet a nejemnek „tartottam fent”. Válaszra sem volt időm, ő már elmélyült a látkép csodáiban.

- Egyszerűen nem tudok betelni a látvánnyal! – folytatja a hölgy, mintha nem is nekem szólna, csupán magában beszélne, de éppen kihallatszik.

- Tessék, foglaljon helyet! – mondtam kissé ironikusan, közben sebesen arrébb csúsztam a pad másik felére. – Feleségem azonnal itt lesz! – védekeztem az ő nevével, közben hátrafordultam, intettem felé, de ő csak visszamosolygott, majd egyelőre tovább nézelődött.

- Tudom! – jelentette ki a hölgy, megdöbbentő határozottsággal. – Neki is van itt helye. – folytatta, de eközben ismét mellém csúszott.

Miközben még messzebb volt tőlem, jobban rá tudtam figyelni. Azt vettem észre, hogy nem tudom, mennyire idős, illetve mennyire fiatal ő. Mozdulatai élettel teltek, mintegy tizennyolc éves ifjú lányé, hangja, mint egy sokgyermekes, érett anyáé, kisugárzása, mintha egy bölcs, de vidám idős hölgyé lettek volna. Abban bizonyos voltam, hogy ő egy boldog asszony!

Ami feltűnő és érdekes volt, hogy amit magán viselt, azt nem is öltözetnek fogalmaznám, hanem megjelenésnek. Sőt, jelenésnek! Egyszerre nőies, de lazán, tündérien szolid, de magyarosan népies motívumai miatt beszédes volt. Sajnos, nem tudtam kitalálni, melyik tájegység hímzéses üzenetét hordozza magán.

- Ne törje a fejét! Nem népviselet van rajtam. Én viselem a népet! Együtt, minden tájegységet. Játsszon el azzal a gondolattal, hogy csak „irodalmi köntös” borít, nem történelmi. Amúgy megköszönöm, hogy 18 évesnek gondol, vannak, akik 1008 évesnek hívnak, és hamarosan szülinapom lesz! Persze azért ők is valamennyit tévednek. Augusztus 20-án innen káprázatos fényárt lőnek a város fölé. E látvány zárja az egész nap élményét. Ez egy szép álom!

- De hát ki maga? – kérdeztem, miközben felugrottam a helyemről, s ismét az „erősítést” vártam páromtól. Végre láttam, hogy ő is közeledik.

- Hogy ki vagyok? Mondhatok valamit, de vajon elhiszi-e? S ha elhiszi, akkor tudja-e? Hogyan tudná akkor, ha nem ismer? Ha megmutatnám magam, a Magom, akkor megismerhetne, de mindet meg kellene tagadnia magában, mit ez idáig megtanult a tört- Én- elem-ből . Felkészült-e az Igazságra? Úgy, mint az a nemzet, kinek földjében még ma sem pihenhet szellemiségének híres szószólója, Petőfi Sándornak hamva? Felkészült-e úgy, mint számos egyéni géniuszom, mint tudományos-, vallási-, nyelvész-, régész-kutató, ki megismert valamit – bizonyítottan! - a részeimből, aminek tudása egybe kovácsolná e dicső nemzetet? De állja-e, áldja-e, hogy a régihez való ragaszkodás mocsárszagú, romlott sarával minduntalan megdobálják, vagy mások után ön is kimenekül az Otthonból? Felkészült-e arra, hogy hitelessé termékenyült szavait, melyek nem csak saját népét emelik magasabbra, hanem másokat is egyenrangúnak és testvérinek láttatják, néhányan nacionalista fegyverré képesek kovácsolni, sajátos hatalmi harcnak kiszolgálására? Felébresszem-e magukat, hogy magjukat, a velem közös Mag-vunkat, csak és kizárólag, a művelt, elmunkált talajomra szórják? – miközben szemembe áthatóan tekintett, mintha gondolkodott volna a válaszon. Azt, viszont önmaga adta.

- Nem! Még nem! Csak csepegtetni vagyok képes, apránként! Különben mindent elmosnék, azt, ami élettel teli, üde, ami boldogan gyarapodik! Olyan is lehetnék - hiszen már többször is voltam -, mint a mederből kilépő folyó, mely minden eddigit letarol, hogy termékeny iszapján újabb élet születhessen. – zúdította rám mondandóját hevesen, a padról utánam mozdulva a nő.

- No, persze az a három zöld halom nem volt veszélyben! – vetette még felém a hölgy. Közben teljesen visszaváltozva, elmosolyodva, a kezét párom felé nyújtotta, üdvözlésképpen.

- Hunorika vagyok! – egy vidám, sanda pillantással felém kacsintott a bemutatkozása közben, mintegy jelezve, hogy akár füllenthet is.

- Vica vagyok! Szervusz! – köszöntötte őt a párom. Persze azonnal tegeződve. - Ismerjük egymást?

- Hogyne! Már eddig is fogtam a kezed! Persze akkor még csak éreztél engem. Belülről. Mikor úgy alkottál, mint Magyar. Mikor úgy szerettél, mint Nő. Mikor úgy gondoskodtál, mint Anya. Mikor úgy hajoltál mások felé, mint Ember. Mikor úgy láttad a Szépet, ahogy Magam látom…

- Bocsi, de ki vagy Te? – kérdi Vica akkor meglepetten, mikor még én mindig nem tudok megszólalni, a Hunorika kérdéseire bármit válaszolva.

- Már mindent elmondtam, ami fontos. Persze semmit, ami nem fontos. Inkább nézz magadba: ki vagy Te? És ki voltál Te, és ki volt a férjed, mikor nem „úgy” szerettek, gondoskodtatok, hajoltatok, szemlélődtetek, miként Én tettem – rajtatok keresztül? Mikor éreztétek boldogabbnak, méltóbbnak önmagatokat? Szívesen jöttök ide, ünnepelni? – váltott igencsak hirtelen témát Hunorika. - Én mindig. Ekkor van lehetőségünk, hogy értékeljük önmagunkat – együtt, egy napon. Vajon az elmúlt évben mit adtunk egymás örömére?

Hosszabb időt követően most nem felénk tekintett, tudván, hogy még nincs közlendőnk. Most már hárman voltunk hallgatagok, ismét visszaültünk a padra, hogy belevesszünk a látványba. Mit is jelent, hogy „mit adtunk egymás örömére”? Talán nem is az a legnagyobb öröm, ha „kapunk”? Aki ad, az több, mint aki adni „képes”? Nagyobb öröm-e a szerzés, birtoklás, vagy attól válunk mi magunk nagyobbá, hogy megosztunk? Ahová jut tőlünk, vagy belőlünk, az olyanná válik, mint egy kitelepült érzéki idegszál, hogy így kifelé sokasodva boldogítson minket?

De mit adhatunk születésnapjára a hazának? Néhány nap múlva együtt ki kell csomagolni az emlékeinket. Mert bizony Ő, a Haza is folyamatosan ajándékoz. Csak felidézni kell. Vannak, kik bőségesen vetettek, s lám, dúsan arathattak. Volt eső, napfény, s híresen bőtermő magyar talaj. De bőtermő a magyar elme is, hiszen nem csak e honban, de világszerte gazdagít. Nemcsak hiszem, hanem tudom, hogy ez az Ország megteszi a kötelezettségét. Képes minden egyes honfit jóllakatni, energiával, gyógyvizekkel, gyógyfüvekkel, orvoslással, lelki törődéssel ellátni, nélkülözés nélküli életet adni. Sőt, még többletet is képes termelni. De, csak is a mi közreműködésünk által! Hiszen elhihetjük másoknak, hogy nekünk nem az kell, ami adott, hanem amiért küszködni kell. Amire hiteleket kell vennünk. Értéktelennek érezzük azt, mi felszabadít, és kapaszkodunk abban, ami a nyakunkra tekeredve lassan megfojt minket. Eltaszítjuk azt, ami egységgé formál s többletet ad, de kívánjuk azt, amiben az egyén érvényesül, olykor a sokak ellenében is, győzedelmesen. Mire némelyek elérik a „királyságot”, már addigra elköltöznek az alattvalók, s a „király” az országa híján - egyedül marad.

Vajon, ha az Ország megteszi mi értünk a kötelezettségét, Ő neki már nincs is jussa? Vagy nekünk, polgároknak eme hazában csak jussunk lehet, kötelességünk egy szál sem?

Hogy jusson, meg kell tanulnunk – kapni. Elfogadni, de nem követelni.

Hogy kötelezettségeinket megtegyük, meg kell tanulnunk - adni! De nem a fogfájós muszájból, hanem közös vállalásaink megtartásával, adni, szeretetből. Adni, mert képességeink, lehetőségeink jussát osztjuk meg nemzetünkkel, embertársainkkal.

Igen. Hangsúlyos felismerés született bennem, miszerint csakis az elfogadott jussunkat oszthatjuk el a kötelességeinken keresztül. Ez a valódi hálaadás!

Hát jusson az Országnak ismét tisztított víz, a vizünkért cserébe! Jusson bőséges erdő, hogy egészségesen lélegezhessünk! Jusson figyelmes energiahasználat és mérséklődő pazarlás! Jusson gazdag talaj, az unokánknak is! Jusson asztalunkra a mindennapi kenyerünk, de nem a más országokban termő magvakból! Jusson elegendő figyelem családunkra, szomszédként élő honfitársainkra. Jusson türelem, hogy másokat meghallgassunk, és, hogy mi is szóhoz juthassunk! Jusson gazdag állatvilág, puskák helyett a fényképező gépek elé, hogy mosolyra fakasszanak, hogy megtanítsanak minket a természettel való együttműködésre! Jusson az Élet tisztelete, hogy a magunk és a mások életét értékelhessük!

Vannak elmúlt évben olyanok, kiknek biztonságban volt a családja. Van, kinek bőséget termett a munkahely. Van, ki egészséges maradt. Talán ők, kik valahol, valamikor, valakikkel szemben már megtették a kötelességeiket, segítették a biztonsághoz, bőséghez, egészséghez embertársaikat. Olykor akár személyesen, máskor talán épp a befizetett adóikkal, sok ezren együtt, hóna alá nyúltak az elesetteknek. Ki tudja, talán ismeretlenül visszaadja nekik, vagy rokonuknak a gondoskodást.

Aki talpra áll itt, az Hazát talál.

Így válhat az országunk földrajzi helyből Honná, Hazává, személyes kötelezettségeink és elfogadott jussaink segítségével egyszerre.

Íme, kinyitom most emlékeim elmúlt évi dobozát. S lám, egy nagy zsák ajándékot kaptam. Míg a másik zsákban jóval kevesebb, mi adatik. De jó, hogy most néztem meg, mert az országos a születésnapig még van néhány nap. Addig még talán én is adhatok. Talán elég, ha saját kis környezetemben kezdem el a rendrakást. Majd, ha egyszer ezen kis szigetecskék összeérnek, ismét virágba borul ez az Ország.

Mit is adhatok még a Hazámnak? Szeretem-e úgy, mint az egykori hősök, hogy önként akár meghalni is képesek voltak érte? Vagy legalább ilyen hősies – élni érte? Felismerem-e Őt minden jelképünkben, címerünkben, zászlónkban, a Szent Koronánkban? Vajon mit szólnak ezen üzenetek személyesen – hozzám? Miként szól az Anyanyelv bennem, követem-e a benne rejlő anya-elvet?

Már kevésbé jutott tudatunkhoz Vicával, hogy hol vagyunk. Hasonló kérdések sorozták elménk nyitott érzékeit. A térdünkre paskolás váratlan mozzanata, a nem kevésbé érdekes jelenbe rántott vissza.

- Hej, kedveskéim, merre barangoltok éppen? – kiáltott fel köztünk Hunorika, felszabadító vidámsággal. – Hé, csak figyeljetek! Bocsi, hogy belehallgatózom mindig az összes gondolataitokba! – folytatta szemöldök felhúzással, és vicces mimikával – De ezer évenként nem tenne jót, egy kis változás nektek? Igaz, hogy ily távlatban még mindig országotokban éltek. De jól is érzitek magatokat? Ébresztőőő!

Csak a Szentek tehetnek a hazátokért, vagy olykor Ti is megmozdultok érte? Ne csak ők, hanem Ti lássátok egymást oly értékesnek, méltónak, miként az égiek teszik! Képzeljétek, hogy akkor már nem lesz kötelezettségetek, hanem kihajt a lehetőség ezerarcú bokra. Képzeljétek, hogy ha eljuttok ebbe a felszabadult állapotba, nem lesz jussotok, azaz béretek. Helyette a természet szerint, Ti teremtitek létezésetekből fakadóan a bőséget, tisztaságot, békességet, vidámságot, s ezt árasztjátok – Reám. Miként ma még teszem értetek. Na, értetek?

- Kérdezhetünk valamit? – szólalt meg Vica. - Hogyan kezdjünk hozzá, mi, a magyarok, hogy megváltozhassunk?

- Nyissátok meg először szíveteket. Aztán szemeteket. Fületeket. Eszeteket. És fogjátok be a szátokat!!! Szátokból születik az átok! Mert az elégedetlenség és a széthúzás kígyóit eresztitek ki egymásra ezer és ezerszer minden nap! És itt az idő, hogy Isten felé szálló himnuszotokat, a hiányt fenntartó kérelemből, a segítő kezeiért hálaadássá változtathassátok! Amiért hálálkodtok, az VAN! - mondta Hunorika, s Új Himnuszt kezdett énekelni:



Isten! Áldott a magyar

Jó kedvvel, bőséggel,

Elfogadva védő kart

Nem küzd ellenféllel.



Balsors, akit már nem tép,

Végre, boldog esztendőnk,

Megbűnhődte rég, e nép

A múltat, s jövendőt!



- Ég veletek! – köszönt el a titokzatos Hölgy tőlünk, majd egy elcsatangoló kisfiú kezét fogta meg az úton, hogy az édesanyja felé visszavezesse.

- Ég velünk! – köszöntünk el rendhagyó módon mi is, majd nagyot lélegeztünk párommal Hazánk levegőjéből, s elindultunk a jövőnk felé.

2008. 08. 28.   Irnák



(Következő novella nem tartalmi, hanem spirituális összefüggésben folytatása az Országom, hazám  címűnek.)



A jövőnk Írmagja




Mesés Igazság a magyarság jelenéről, jelenségeiről, lehetőségeiről

és a bíztató jövőjéről!




A magasles



Hosszabbodtak a nappalok. A fátyolos napfény időnként tisztábban villant ki a felhők takarása mögül, fénypiramisokat építve a tél végi Börzsöny hósapkával díszes csúcsaira. Rövid, biztatóan meleg pillanatai a közelgő tocsogós, tavas-tavasz élményét idézték fel minden élőlényben. A még borzas tollal, galagonyás védettségében üldögélő vörösbegy, már halkan próbálgatja a tojócsábító dalait. Távoli fűzesben, a szajkó hangoskodásában sokféle madárhang utánzása ismerhető fel, közöttük a napokban várományos seregélyek cserregő, sípoló, szárnyrázással körített flótázása is.



Halkan bandukolok a szántók közötti földutakon járva, hogy magamba szívjam az élményét annak, ami elmúlik, és annak, mely hamarosan beköszönt. Korosodó férfiként önkéntelenül is frissebbé válnak a lépteim, mert lábam alatt jég már nem csikordul, így óvatosságom alább hagy. Kabátom félig nyitva, mikor háttal haladok a földeket szárító szélnek. Még mielőtt kiérek a fennsíkszerű, tág látóhatárral bíró környékre, látom, hogy hazafelé készülődnek a fenyőrigók. Izgatottan és jól táplált állapotban gyülekeznek a magas fák tetején, s bíztatják egymást az indulásra, észak felé. Alattuk a már gyümölcsüktől fosztott cserjések, a visszatérő madaraknak kínálnak otthont.

Lám, milyen csodás ez az összhang! Gondolt-e arra mindenki, hogy miért érleli a vadrózsa a tápláló gyümölcsét tavaszig? Pedig már ősszel is lehullhatott volna, mint megannyi ízes gyümölcs. De a rigófélék tudják, hisz az ő kívánságuk az Úr téli asztalává tette a zamatos bogyót kínáló tüskés bozótot, táplálékot adva nekik, egészen kikeletig. Hálájuk „névjegyét” elpottyantva, segítségüktől biztosan kelő, kicsiny rózsafák ezreivel gondoskodnak mindkét, egymást szerető faj további jövőjéről.

Így válik szerte a világban egységgé minden, olykor látható módon a szemünk előtt, máskor rejtve, titokban, a Mindenség szöveteként, ezernyi eltéphetetlen selyemszállal, egymáshoz hálózva.

S ezen a titkos csatornákon életáramok, éteri szerelmek lüktetnek ide és tova, testek és formák állandó változásai által, megadván a Természet ritmusát és az évszakok és a Föld szívverésének pulzusát.

S bizony, mi, a látszólag el- és leválasztott, kőházakban elszigetelten élő emberek sem kivétel ezektől a törvényektől.

Saját szívverésünk ad-e élő ritmust a Nagy Egészhez, vagy hasztalan, meddő torlaszokat képez? Vajon egyéni, személyes, kisbetűs univerzumot meddig vagyunk képesek építeni és megtartani, olykor a teljes, ideig-óráig a kölcsönkapott erőnkből, szemtől-szemben harcolva a Teljességgel? Gondoltunk-e arra, hogy akár egymás ellen fordított fegyvereink ugyanabból a Világkohóból kiáradó csillagporból születtek meg, mint testünk valamennyi atomja? És hogyan számíthatunk arra, hogy „teljesülnek” ábrándjaink, ha nem halljuk meg a „Teljesség” iránymutatásait?



Ezeken tűnődtem kiérve a dombhátra, minden irányban körbevéve zöldellő gabonatáblákkal. Kápolna dombunk irányában, hajlongó nádasok előtt, még szántatlan a tavalyi napvirágos föld. Napvirág szót azóta gyakran használom a „szotyi” helyett, mert tudom, hogy például Japánban ő az „egzóta” virág, mint nekünk az orchidea. És virágzása, mint megannyi születő, kicsiny napocskát teremt a földi világba, lángszirmú ártatlan méhlegelőt, és tányérjukban matematikailag tökéletes sorokat, szebbet, mint amit egy grafikus megálmodhatott volna. Hazánkba látogató, főként északi turisták éppúgy elvesznek a „virág-világ” csodálatában, miként megrészegülnek az akác illatától, és persze a zamatos magyar boroktól.

A nádas mellett álldogáló magasles, ha innen jól látom, ma talán nem üres. Vajon ki kapaszkodott fel arra, így fényes nappalon? Talán vadász? Remélem nem én töltöm meg a puskája látcsövét! Vagy valaki, akinek „hátsó szándékai” vannak? Vadorzó, vagy vad-őrző?

S lám, mielőtt gondolataimban döntésre jutottam volna, magamon mosolyogva vettem észre, hogy már egy ideje oda is tartok, az ismeretlen ember és az ismeretlen helyzet felé.



Nocsak? Vajon sejtszintű ösztönből, vagy a felszínes kíváncsiságom szerint cselekszem-e olykor, mikor nem én, hanem a „lábam diktál”, vagy néha, akkor csúszik ki egy meg nem gondolt – akár súlyos – mondat, mielőtt azt megfogalmaznám, s előbb válik fátyolossá a szemem, mielőtt észlelném, s megérteném a látásom mikéntjét? Vagy valami, vagy „Valaki” kihat-e életemre, mikor a személyes énem csupán egy féllépésnyit hátrébb szorul?

Vagy csak egyedül lennék ezekben a tapasztalatokban?

Nem! Bizonyos, hogy nem! Hiszen hitvesem éppúgy néha rácsodálkozik saját élményeire, vagy másokból is kisugárzó megnyilvánulásokra, miként én teszem azt.

S e két féle állapot szerint, melyik a valódi, a „természetes” ?

Az, mikor az előre eltervezett módon, a kigondolt, sarkos világomban feszesen, „odaillőn” lépegetek tova, sokszor kudarccal gyarapodva, vagy az, hogy ugyan szintén céltudatosan, az utazás érzésére figyelve elindulok az elém táruló úton? Úgy, hogy minden pillanatában a változás friss élményeire nyitottan haladok. Úgy, hogy ezen a percnyi lépéshosszból álló, kis útrészek alig látható távlatai, ismét és ismét boldog, fölfedező gyermekké teremtenek, a jelenlétből sarjadzó megismerés által.

Vagy netán e kettő ötvözete olyan, mint a porond felett csodált kötéltáncos útja? Edzett figyelmét az adott pillanat és az adott tér köti le. Ő valóban tudja azt, hogy minden egyes lépése az életéről szól. Tudván tudva választott, indult, lépett és érkezett.

Ám a veszély megjelenése előtt, már billentett is az egyensúlyozó rúdján.

Ettől válik neki minden nap egyszeri, megismételhetetlen élménnyé. Ott, a magasban tehetetlenek, túl lassúak hozzá a hormonok.

Csodának tartjuk őt, mert mi még nem gyakoroltuk elégszer a (lélek-) jelenlétet saját életünkben. Pedig az ő titka, ilyen egyszerű.

S persze végül az artista boldogan fogadja a megérdemelt tapsot!







Hogyha hívnak, fogadd el !



Mire az építmény közelébe értem, láttam, hogy egy jó negyvenes, nyúlánk férfiember üldögél odafenn, alig látható mozgással pásztázott a feje és a szeme a látványosságokon. Ott tényleg „a magas les”! Mit ne mondjak, nem találtam udvariasnak, vagy hívogatónak, mert tudtam, hogy már meglátta közeledésemet, de most figyelme sokkal inkább szétterült a nádas irányába.

- Üdvözletem! Adjon Isten! – köszöntöttem az idegent, enyhe integetéssel, mikor már jócskán hallótávolságban voltam. Ekkor végül felém tekintett, a válla felett.

- Fogadd Isten! – köszönt vissza, kellemes tónusú hangján, olyan tiszta egyszerűséggel és figyelemmel, mit rég nem tapasztaltam!

Mert az elharapott „…napot!” kijelentés, a „földetpislogással”, aligha fejezi ki azt a kölcsönös tiszteletet, melyért valaha létre jött. Ráadásul kissé szokatlan szóhasználata felpiszkálta az elmém, kissé bele is borsódzottam tőle. Az agygép azonnal futtatta az összehasonlító programot, hova tegyem őt, van-e külföldi akcentusa, vagy népies íze a hangjának, s válaszul már adott is egyet: - Magyar!

- Nem zavarom? Nem látok magánál puskát! – szóltam hozzá, felfelé tekintve.

- Talán azért nem, mert nem azért vagyok itt! – válaszolt.

S ekkor, szinte őt igazolandó, egy ló horkantására figyeltem fel, jó húsz méterre tőlem. Igen szép pej, fénylő szőrrel, igényes nyereggel, szerszámmal, nyeregbe vetett kantárral, elégedett hangulatban, szabadon bóklászott a henye fűzes mellett, némi friss harapnivalót kutatgatva. Nyerge környékén kissé nedves volt a háta, mintegy utalásként, hogy nem túl régen toporog itt pihenőre leparkolva.

- Á, már látom! Szóval megállt kicsit „tankolni”!

- Én csak ülök! - vágott vissza humorosnak gondolt beszédemnek. – Ő viszont nem kívánt feljönni! Pedig egyszer megkérdeztem tőle! – mutatott előbb a „társára”, majd mosolyogva intett felém.

- És lenne kedved egy kicsit ide telepedni? – szólított, kínálva maga melletti padot.

Valóban meglepett „felhívása”, mert szoktam némi „felmérést”, egyféle „körülbeszélést” elvégezni mielőtt tegeződésre térnék rá, akkor is úgy, hogy azt magam felé ajánlom. Igen szeretek tegeződni, lehet, hogy a szokásos várakozás, no, meg a magázás, csak képmutatás? És persze, minek ment volna fel a létrán a pejkó, végül is ő nem trónbitor-ló!

- Nem is zavarnék, pihenjen csak tovább, nekem meg, jól esik a séta! – mondtam, s a félrebeszélésem miatt, a bosszúság öntött el, hiszen a penész majd megevett a kíváncsiságtól!

Ki ez, miért itt lovagol, hová tart, mennyi minden helyet ajánlanék neki, mint látnivalót …Tehát milliónyi kérdés, mely nem lesz kielégítve. Hiszen minek tolakodjak fölöslegesen! – áltattam tovább magam. De már nem áltattam, azaz áll-tattam magam, lassan elindultam vissza a falunk irányába. Így lettem kóbor-ló.

Szerencsémre – mondom így utólag – azonban győzött az igazság. Mondhatni – le!

Az egyik lábam előre irányult, akaratom szerint, ám a másik, a következő lépés során inkább visszafelé fordítana, így akadva a számos lábam egymásba. És mihez juttat a mozgás? Ad egyfajta tehetetlenséget, így a csekély lendülettől is – csaknem pofára – estem. Csupán tenyerem és egyik térdem lett így sáros. Na, szépen bemutatkoztam, csak így, „futtában”.

Sandítottam is felfelé – szégyenszemre – szín józanul elesek más előtt, a saját lábamba! Ám semmi látható jelét nem láttam, hogy az idegen kigúnyolna, csupán nekem is érezhetően, inkább élvezetesnek tartotta előadásomat.

- Semmi baj! – mentegetőztem. S a kezem máris, csaknem tisztára takarítottam a nedves fűben.

Persze baj nem történt, csak röstelkedés. Mintha sorsszerű lenne az, hogy az ellentmondások zavart okoznak az irányítottságban. De miként lehetne másként? Ha egy kétlovas fogat egy kátyúban megreked, miként indul meg valamely irányba, ha előre és hátra is kötök egyet-egyet, és közibük csapok: - Gyí, gyí! Attól nem lesz uzs-gyi!

- Van-e még hely odafönt? Azt hiszem ott szárazabb! – mondtam már nevetve, s a zavarodottságom azonnal elillant.

- Én megmondtam, hogy csak egyszer hívok igazán mindenkit!

Már másztam is felfelé, csaknem négy métert. Sokszor jártam erre, azonban mégsem ültem a lesen, fent. Legutoljára napraforgó tányérokat - melyet közelben találtam elhullajtva - tettem a lépcsőkre. Alul, a tisztára kieszegetett hulladékokat vettem észre, némi jó érzéssel.

- Tiszteletem! Istvánnak hívnak! – mutatkoztam be, s örültem, hogy alkalmazom már a magammal kötött megállapodást: Engem hívnak valahogy, de tudom, hogy nem az vagyok.

Tényleges meglepetések sorozata, mondhatni innen kezdődött. A magas férfi felállott, kezet nyújtott és a következő módon mutatkozott be:

- Magorbán!

Ma sem vagyok bizonyos, hogy mit érthetnék belőle. Talán, még tréfának is gondolhatnám, hacsak nem lett volna folytatása a kettőnk történetének. Nem tudom, hogy félre hallok-e, vagy Mag Orbánnak, vagy Magor bán-nak mutatkozott be. Bár ma gyanítom, hogy az utóbbi közelítette meg leginkább. S hogy tisztségként bán, vagy szomorúságáról tett bizonyságot, így bán?

Nem volt merszem rákérdezni.

- Látja, látod – helyesbítettem közben -, úgy látszik mégsem olyan sürgős tovább rohannom.

- Persze, így van ez. Nem az a legfontosabb, hogy mit, hanem azt miként teszed. Vagy szét tudsz hasadni? - kérdezett rám ő.

- Bizonyára. De remélem most csak a gatyám kezdte el. Még jó, hogy nem spárgáztam, mert akkor nem csak a gatyóm reped végig! – s ezennel lezártnak tekintettem az elbukásomat, hogy értelmesebb dolgokról is beszélgethessünk.

Közben az ismerősömön látható külsőségek vonzották figyelmem.

Igazi, nemezsüveg a fején. A felső kabátját az imént a lova mellett láttam felakasztva, s így ültében láttam őt, „mentében”. Csizmája szintúgy magyarosnak tűnt, némi domborított mintával, ám sarokkal együtt, ami – elvileg – nem volt szokás egykor. Miként igényes gyapjúpulóvere sem, garbószerű nyakkal. Mind régies, mind újszerű ruhadarab, vele együtt egészet, arányosan kiegészítettet képviselt, mintha személyes divatja lenne az ősi, magyaros igényekből és a korszerű kényelemből és célszerűségből. Ha álmodni lennék képes irányzatokat, magam sem tudnék szolidan finomabbat elképzelni.

- Kutyád nincs? – kérdeztem. - Talán illene az egész képhez.

- De van, csak nem hoztam magammal.

- Miért nem? - nyaggattam tovább.

- Mert „magyar” vizslaként indult volna, s mostanra tacskó lenne belőle!

- Annyit mászkált volna?

- Persze, de a kutyámra csak nem verhetek patkót!

- Nekem, már eléggé ismert errefelé, vannak kedvelt helyeim. Kérdezhetem azt, hogy neked mely szegletek tetszettek leginkább errefelé? – tettem fel újabb kérdést, hogy esetleg telitömjem Őt a helyismeretemmel. – Vagy mire figyeltél, oly erősen, mikor errefelé tévedtem?

- Hallgattam a Zenét! – mondta Magor , s mivel ösztönösen értetlen arcot vághattam, már folytatta is.

- Akár hol megállok, más és más zenét hallgatok, itt, legbelül! – mutatott a fejére. – Ugyanis, csak figyelem kérdése, hogy a külsődleges hangzáson túl, a szemlélődés adjon zenét! – Figyelj, csak oda! – hajolt bizalmas közelségbe hozzám, s közben a hegyvonulat íveit írva karjával, lekövetve az ég és a föld látszólagos találkahelyét – Hát ide képzelj elmédben néhány vízszintes vonalat! A völgyek és a csúcsok hajlataira írjál egy-egy hangjegyet. És olvasd és halld a zenét! – s hümmögve dúdolta a kedvemért, a Börzsöny melódiát.

Megdöbbentem azon, amit most hallottam. Bár kitűnő voltam biológiából, senki sem mondta, tanította, hogy a fülön túli világ is adhat hasonló, belső élményt, mint a hangokból álló. Holott, mindenki „hangosan” gondolkodik, beszél (kivel is?) a fejében, és „kép-zeletében” emlékezik, vagy előre tervez. Nyilván, a zeneszerzők, karmesterek is előre hallják már a még el nem hangzottakat. Ezen kívül borzongató, hogy akár a látható, de akár a tapintható észlelések is mily különös módon fordíthatók le, belső zenékre. Már előrevetítve az eszembe ötlött, hogy sokat kellene túráznom, nekem is így nézelődnöm, s a hangjegyek és szünetek egyik másik megfigyelőpontja harmóniát, míg mások kakofóniát adnának. Talán, nem lehetetlen, hogy a formát létrehozó, harmonikus látványú vidék kontúrja, élményt adó zenét is ad! Itt, a pentaton őshazájában.

- Itt lovagolsz a hegyek körül? – mutattam a Börzsönyre.

- Nagyobbacska körre gondolj! – ívelt a karjával a levegőbe.

- Át is indulsz innen, a túloldalra?

- Ott is - vagyok! Most is! De kérdésedhez; gondolj még nagyobbacskára! – válaszolt Ő – nevezzem már egyszerűség kedvéért Magor-nak.

- Elmész az Ipolyig?

- Országláson vagyok! – jelentette ki Magor rezzenéstelen nyugalommal.

- Nem lovagláson ? – próbáltam saját humoromba kapaszkodni.

Ekkor nem válaszolt, s rövid időre ismét a tájat tekintette meg, miként úgy, ahogy előszörre megfigyeltem őt. Volt benne valami, ami nem mímelt, mintha ebből a „semmittevésből” erő áradna széjjel.

- Azért, hogy az Ország lásson!

Kicsit kezdtem borzongani. Részint azért, mert olykor rövid válaszai igencsak nem mondhatók hétköznapinak! Másrészt azért, mert ha Ő az, Aki, úgy a fenségesről alkotott kép bennem téveszme? Hogyan férhet bele a nemes, bölcs, szent érzület a humor mellé?

Ráadásul, nem értem Őt!

Tényleg ki Ő, tényleg mit akar, mit keresek itt, amúgy meg mit értsek az alatt, hogy az Ország lásson? Mármint Őt? Avagy látogatása következtében, mi, a népesség tanuljon meg valahogy másként látni? Látni és láttatni.

Kezdtem érezni, hogy szándékosan kínál választásokat nekem.

- Ki vagy Te? – céloztam figyelmemmel, a szeme közepébe.

De már nem volt szükségem a válaszára, szóban!

Ő volt a bizonyosság!

Szőkés-barna embernek ritkán adatik meg, hogy a szemének türkizbe hajló a színe. Benne nem volt egyetlen szemcse, mely minden embernek jár a korral, egyénivé téve az íriszét.

Közelről nem is a szín volt oly különleges, hanem az a feneketlen mélység, mely talán nem is a testből, szemgolyóbisból, az optikából származik. Hanem mintha egy optikai kábel szabad végét figyelném meg, nem tudván, hogy milyen távoli és milyen különös forráshoz van bekötve.

Nem is tudtam soká egybekapcsoltan tartani nézésemet Vele, mert minden idegsejtem – egész test-szerte, riadót rendelt: - Vigyázz, túlzott feszültség! Már égek!

Hogy ennek a forrásnak helye csak ebben a testben lenne? Vagy csak ebben az időben? Az képtelenség! Talán nem is ezen országban, talán nem is ezen a Földön ered, talán nem csak minden ősünk szeme villanását érzékeltem most, hanem az eljövő hajnalok és a már leáldozó napok pírját szerte minden világból.

S egy pillanatra azt észleltem, hogy újjá teremtem – magam!



Mintha szédülnék. Mintha szétdűlnék. Felötlött az a különös találkozás, mely a múlt év augusztusi ünnepe előtt ért, Budán. Egy kortalan, boldog asszony, „az Asszony”, aki látta nem csak a személyes, de nemzeti múltat, ki iránymutatást közvetített nem csak nekem, hanem az egész Föld javára.

Hogy ki Ő, aki valójában Magor-nak, s ki volt Ő(s), az asszony, aki Hunorikának nevezte magát? Arra nem tudok – logikus – magyarázatot kínálni még magamnak se! De azóta is keresem bárkiben, férfiban, nőben, gyerekben, azt a Csillagszemet, melyet akkor és most láttam meg – bennük.

Mert nem csak a ruhákban, hanem testekben utazhatnak az országban. Megjelenhetnek, sőt meg is jelentek már bárhol, ahol nyitott fülekre és kebelre találnak. De ott mélyebben, mint amit a dekoltázs kinyilvánít. Olykor, csak órákra kérik kölcsön a testi „álcát”, talán másnál halkan, csendben, évtizedes távlatokban teszik dolgukat, melyből az egész nép szelleme kiviláglik.

Ám mintha kerülnék a nagy, nagy rendezvényeket. A tolakodást, képmutatást és a kirekesztő nacionalizmust. Talán ott van, vannak, Szövetségként, mielőtt átütő változások robbannak be némely csoport életében, hogy az előre juttató, felemelő átalakulást úgy segíthessék, miként az Őssejt. Amely nem „szervizel”, hanem a változó körülménybe újat, a „hatodik ujjat” teremt.

Igen sok hasonlóságot éreztem őbennük, szinte földön túli, angyali élményt közvetítenek környezetükre.

De nem láttam rajtuk szárnyakat!

Inkább nekünk kívánnak azokat adni!

A kettejükből kiáradó sokaság a szükség „kehes lovából”, s az önelégült szamarakból, aranyszőrű, magyar táltosokat farag, hisz repülést tanítani jöttek most ide.

Mert már el kell rugaszkodni a Földtől!

A lelkesült „parázsevők” majd velük egyenrangú társaik lehetnek, kiegészítők a közös utazásban.

De talán a tehenekből és a juhokból ez úton sem lesznek a mesék mindenható, hatlábú táltosai. Gondos gazdaként azonban a jószágoknak védelmet, élelmet és akolt adnak, kinek-kinek igénye szerint.

Mert minden szint így elégedetté és boldoggá válik azáltal, hogy vágyai és képességei szerint él és táplál másokat.

Különös, hogy még oly keveset beszélt velem Magor, ám jómagam mintha valami többlettel – vagy csak e pillanatban létrejövő felismeréssel? – rendelkeznék, mától! Tekintete, jelenléte, avagy a bennem feléledő hit nem csak földi javakkal telt kamrák ajtaját tárta ki előttem, hanem a látásmódot írta – felül és belül. Ez idáig a „Hétfátyol” mögött, a szürkeségben táncoltak a szemeim. A kamrákon túl és felette, átlátszó kristálypaloták ezrei állnak a Magyar Földre alapozva. Mögöttük a Héttorony vár. Felette kezdődik az Égbolt kupolájának keresztíve, mely nem más, mint a Magyar Szent Korona!

Az anyagszülő Élettérbe rótt „F”, a Fiú jele, mint az Első Föld jele is!

Őt egy Szent Esküvő örök emléke köti össze a Korona gyarmatán élő Nap Népével, míg annak hűsége töretlen.

A hites állama, a Hetes Országa, Héturia, hol a Fiú nemzedéke ismét életre lel!

Mintha minden a valódi helyére íródott volna legbelül, e látomástól!

Vallás, tudomány, kozmológia, ezotéria zárt, elhatárolt tömbjei, fénylő gömbökké csiszolódtak egymástól, mint igazgyöngyként összeálló bölcsességek értékes szemei, gyönyörűséges nyakékké szövődtek sorjában, egyformán, egymás mellé.

E kész füzér önmagáért szép, s nincs e körben sem kezdete, sem vége!

(Talán az ilyen elhívásokra is mondható; „Hogyha hívnak, fogadd el”?)



Áradók és aratók





Mindent söpört…

Mégis, egyben vagyok. Látomások, felismerések, nem befolyásolták a közérzetemet rossz irányba, ezeket inkább izgalmas felismeréseknek, megfejtett rejtvényeknek véltem látni. És mögöttük újabb és újabb kutatni való zegzugok lapítanak, eleinte halványan kivilágítva.

Bizonyára, Magor jótét jelenlétének és egyensúlyának következtében lehetett így. Mert ugyanaz a megnyíló ajtó egyeseknek ragyogó fényt áraszt, másoknak feneketlen, sötét, éhező kút, mely kiköveteli elhívását. S jó, hogyha valaki ekkor utána nyúl szerető öleléssel, vagy nyugtató gyógyszerrel, s a döbbeneten átvezet.

De nem a tartalom más, csak a szemünkön lévő fátyol, vagy a ránk szabott vakság. Ezekkel valamennyien különbözünk egymástól.

A hit, hasznos táltosunk, de csak az égi ajtóig repít! Bizony téves, hogy hétvégi kurzusokon, vagy vallás köntösét viselő demagógiákon keresztül, eljuthatunk valamihez is. Ehhez gyakran idő és fáradozás, máskor viszont valódi kegyelmi állapot szükségeltetik. Ez nem váltható meg sem pénzzel, sem „csinnadrattával”. Mert minden felismeréshez, fel-felé kell tekinteni!

Így csak az tud, de az is csak olykor, akinek néha a „feje felett” kék még az ég.

Aki nem szégyelli, hogy ő is Egy alatt-való!



- Kedves Magus úr, alighanem jól megkevertél! Azt sem tudom, fiú vagyok-e, vagy lény! – céloztam Magort.

- Adjak kölcsön egy kistükröt? – vágott vissza nekem „csípőből”.

- Na, azért ne essünk túlzásba, nem hordó van a hasam helyén!

- Van kedved kicsit mozogni? – invitált Magor, s máris felállt, nyújtózott egy nagyot, s mielőtt válaszoltam volna, már indult is lefelé.

- Nem jó ez, nem jó ez… Na, hogyne mennék szívesen, de ha mindent tudsz, minek is beszélgessünk?

- Miért, te neked nem élmény feleslegesen hangoskodni? Ugye élvezed, mert ha nem, te lennél a „Héttörpében” a Kuka! Ha viszont lehallgatnád Hófehérke gondolatait, kiülne arcodra a Vidor! – mondta, mikor már a kabátját a lóra rögzítette fel. De nem ült a hátára. Nyilván, azt is tudta, hogy azon a lovon tudok lovagolni, melyről még leér a lábam. Bár sok rasszista állatbarát azt csacsinak hívja.

- Merre mennél? – kérdeztem, csak úgy, megszokásból.

- Megnéznéd az energiahálót?

- Hol? Azaz, már hogyne! Ha azt is ilyen látványosan szemlélteted, mint a magyarság szerepét, estefelé már a háztetőn fogok kukorékolni!

- Csak szerényen, mint a törpe kakas! És „kielégítőnek” gondolnád a kukorékolást?

- Esetleg, még kapirgálást is vállalok, de azt hiszem, még akkor is a saját tyúkomhoz fogok vonzódni, továbbra is!

- Látom, nem tartod bajnak, ha elmegy az eszed, mert azért szaporán igyekszel utána! – nevetett először nyíltan rajtam.

- Gyalogolunk, vagy repülünk a táltos lovon? – mivel Magor mellettem sétált határozott irányba, a pej alig néhány méterrel mögöttünk. Olykor megrázva sörényét, pedig ekkor még nem voltak repülő rovarok. Talán nem értette a poénjaimat.

- Maguram! Ez a ló régi típusú táltos lehet, nem a „dölux” . Először azt hittem, csak négylábú, most látom, hogy mégis csak öt. Csak az már kissé kopott. Vagy defektes. – mutattam rá a paripára, aki éppen pisilt.

- Tévedsz, István. Hatlábú az, mondom! De a hatodik az olyan, mint az iménti, de csak a hátán működik. Viszont, csak akkor, ha te ülsz rajta!

Ettől már végképp kifeküdtem. Annyira röhögnöm kellett, hogy a pejkó erősen nézett rám. Azt hihette, hogy lónyelven gyakorlok, úgy nyihogtam. Mikor némi levegőhöz jutottam, vettem észre, hogy Magor már megállt.

- Bocsi, úgy szúr már az oldalam! Talán a Te ereidben is csörgedez némi székely vér? Uram bocsá, góbé vagy? – kérdeztem Őt, valójában, kissé a közösségélmény okán kutakodtam. Mert hol igazi, magasztos felségesként láttam őt, hol testvérként, hol egymást ugrató jó pajtásként adtam, vettem a beszédet. Másként, percről-percre.

- Egy szikrányi sem! – válaszolt. – Nekik van vérük, belőlem! És a hunoknak, avaroknak, magyaroknak, úzoknak, jászoknak és soknak. És Czeizelnek. De hagyjuk, mert látom, hogy Darwin is forog a sírjában, ha megszólalok. – jelképes „állj-t” intett. – Szó sincs a vérről! Magamról, a magomról beszélek. Az, pedig lélek! És végtelenül osztható! És az nem öröklött, hanem – szerzett! Szerzi az, aki elfogadja azt az elvet, melyet belétáplál ezen Szent Föld és Szent Anyanyelv és Szent Írás. Mert ezek vagytok ti, akkor is, ha tükör által homályosan látjátok magatokat. De időtlen idők óta, mindenki felülemelkedett itt, veletek együtt. Ki egy-egy, ki életek tucatjai által, elkerülhetetlenül!

- Mester! – szólítottam ámulattal őt. – Vagy két dolog lepett meg. Nincs értelme a genetikának?

- De, értelme van. Csak az Örökkévaló szeme által nem jelentős.

- Azt hittem, egyforma lélekmag dolgozik minden emberben, s így valamennyien a Teremtőnk magvát hordozzuk.

- Ha így lenne, azaz szó szerint, akkor csak a földön egységes prototípusú ember-gépből lenne hat milliárd! Bocs, hogy megzavarlak, de sem két teljes azonos hópihe, de még egyetlen hidrogén atom sem 100% azonos mással! Értelemmel lehetetlen ezt felfogni, hogy minden egység egy sajátos, egyéni univerzum, és pont. De ugyanakkor elválaszthatatlanul a Nagy Egyből születnek, és tapasztalataik Őt gyarapítják!

- Megkísérlem a lehetetlent: Tehát van egy szétszakadás, különbözőség, egy „tapasztalati hólabda”, mely addig gördül, míg akkorára nő, hogy legázolja az összes eddigit.

- Nem „legázolja”, hanem „egybeszereti”. Ezért remek a magyar nyelv, mert folyamatosan bővíthető szavakból áll. Az egyesülés lényege, hogy összetettebb, boldogabb, szerelmesebb lesz tőle a világ, mely maga is tudattalan, tapasztalattól mentes „világmagvakat” fog nemzeni. Örökkön és örökké!

- Tehát akkor a magyarságod, a lelked, a szerzeményed, mi is?

- A már kikristályosodott kozmikus tapasztalat összessége. Olyan helyről és lelkektől származik, mely már nem születik bele a kötött anyagi világba. Az egységtudatból élő nép, mára élő napokon gazdálkodik. Tudom, nehéz elképzelni, miként lehet ott élni. Pedig a világon minden, tetőtől talpig él és valamely szövetség táplálja őt. És persze ők, a Nap Nép is táplálják, a fényen keresztül nemzik a világot. – jelentette ki nagy bizonyossággal, közben figyelmesen egy meghatározható körzeten belül sétált.

- Ez a mi, magyar dolgunk! – mondotta nagy nyomatékkal erősítve a mondanivalót. - Kritika és minősítés nélkül ragyogni bele a világba! Miénk a valódi csoda; a semlegesség nélkülözhetetlen eszközét adjuk kelet és nyugat között, kereszténység és iszlám között, szegénység és gazdagság között, hideg-meleg, kicsi-nagy közepén, képesek vagyunk egybe szeretni valamennyit; méretnek, hőmérsékletnek, pénzügynek, hitéletnek, égtájnak titulálni azt, ami ténylegesen az. A pozitív és a negatív e világ számára vonzó és taszító, örök harccal küzdő energia. Belőle származik az élet körforgása, belőle él a mozgás. Ám a Létezés az, mely nem az adok-kapok, mérlegelek-számítok módon „él”, hanem szó szerint: teremt! Nem elvesz a meglévőből, hanem teremt! A „semmiből valamit”. Ez a magyarság legnagyobb titka! Ez, az Igézés! Gondolataink zsenialitása által, spiritualitás által, valamint néha, a mágia által! – kissé lassította „kortesbeszédjét”, mert látta, hogy alig tudom követni őt.

- Túlélésünk célja, hogy élni és fejlődni hagyjuk e szépséges bolygót. A mostani hazánkat. Minden szorult helyzetünk beindította bennünk a lappangó gént, az írmagot, mely hordozza az univerzális emlékeket. Az Írást, a Tudást és Mag-át. Figyeld a szót, mely nem csupán gént jelez, hanem gyógymódot, mely a bajban: „Ír”! A kozmoszból érkező sugárzások özöne és a népesség fájdalomteste együttesen aktivizálja azokat az energia-csomósodásokat, melyek ez idáig csak szivárogtak. - Majd, a föld felé mutatott, mintha látná is, amit mond.

- Holnapra folynak, holnap után már buzgárokként törnek elő!

- Mester, ismét lenyűgöztél! Ilyen összefüggésben még soha, de soha nem olvashattam, gondoltam népemre, energiáinkra. Bár ismerkedtem már a földsugárzások mérésével, annak átfogó céljairól és változási lehetőségeiről aligha volt szó.

- Ha kíváncsi vagy, megtapasztalhatod, hisz ez is az, amelyben állok. Ha ide állsz – s maga mellé tessékelt -, megtapasztalhatod, hogy milyen a függőleges erőáramlás, a kürtőben miként spirálozik lefelé. Míg más helyeken, fel, az ég felé.

- Az érzéseidre figyelj, hiszen nem a hétköznapi érzékelésed, nem az érzékszervek közvetítik azt, mert azok más helyzetekhez idomultak.

- Voltak olyan időszakok, melyekben viszonylag stabilak voltak a források. Ezekre gigantikus építményeket emeltek az írott történelmek előtti időkben. Céljuk, hogy a nagytömegű „elbutulást”, a darwini, lineáris fejlődési vonalra való visszaállást megfékezzék. Nem ítéletként mondom, hiszen az ösztönös élet is természetszerű. Ám az egyéni tudat még megmarad, s ezért az állati fájdalmon túl, a szenvedés is teherré válik, hisz azt a félelmek és az egységből való kitaszítottság érzése hozza létre. Na, hát ez a Paradicsomból való kiűzetés élménye! Ez nincs az állatvilágban. – majd rám nézett, s feltette a kérdést:

- Vajon ezért az élményért érdemes-e élnetek? A fájdalmak és szenvedések falai között? Vagy tudjátok-e, hogy az Egységtudat az út a Boldogság országába. Vagy nem olvastátok a Bibliát, mely kimondja, hogy Isten országa bennetek van!

- Jó, folytatom…Mert rengeteg munkát vittek abba a Naplények, hogy az emberi kultúra felvirágozzon. Ám a teremtők erővel nem avatkozhatnak - még a leromlás esetén sem - bele a napi dolgainkba. Azonban a még tudatosan itt élő emberek megtehetik, sőt meg is teszik azt. A teremtők a gazda jogát már átadták a teremtett lénynek, az embernek. Ha tudnád, amit én… a már tömegesen „elbutuló” lények, a félelmük növekedésével arányosan rávehetők, méghozzá nem is emberi kényszer által, hogy építsenek, főként olyan kultikus helyeket, melyek majd megvédik őket a szelleminek titulált lényektől. Melyek aztán a harmonikus sugárzásaik által, hatás-visszahatás révén, emelkedettebb lelkiséget generálnak az emberiségben. Egykor, meg kellett jelölni – felülről – az építések formáját és helyeit. Nem zavarlak, hogy miként. – és legyintett, mert tudta, hogy az eddigi is sok.

- Ma még mindig nem értik a tudományos emberek azokat az üzeneteket, melyek a gabonakörökben vannak. Már-már unalmassá vált a készítőknek, hogy nem akar ez a civilizáció válaszolni. Illetve, a hallgatás a válasz. Azonban megnyugtató az, hogy akkor is kihat a rezonancia a bioszférára, ha pillanatnyilag nincs író, olvasó találkozás a kozmikus lények között, a búzatáblák szélén. Másrészt meglepő, hogy nem éltetek ez idáig a teremtők ajándékaival. Számtalan kód jött ide a találmányok kulcsaiként, téridő utazási útmutatásokként, de építészeti ötletként, növénynemesítésként, emberi gyógymódként, tudásközpont, az huni-egyetem létrehozásaként és más sok-sok módszerként használható sokoldalú rejtvények, többféle tér- és idő- dimenzióban egyaránt. Ráadásul, nem csak kapni lennénk érdemesek, hanem adni is, mert ebben leírhatjuk az igényünket a jövőnk irányába, s a Föld, a számos „váltókon” áthaladva, arrafelé halad majd, merre felkérjük! – tudván, hogy kiemelt fontosságú az, hogy én megértsem, ismét szünetet tartott Magor.

- Így tudtak a korai magaskultúrák igen nagy lélekszámban a párhuzamosan működő világokba átlépni, egy szemmel már nem érzékelhető rezonanciák síkjára figyelve, az ok világára hangolva, a teljesebb élet reményében. S az itt maradottak tátott szájjal és értetlenül figyelték azt a különleges technikai és építészeti hagyatékot, mely ismeretlen nekik. Gyártottak köréjük meséket, ám kihaltak, vagy értelmükben visszafejlődtek, mert kantárjukat elengedték a félvad lovaiknak. – erre mintegy ráadásul, Róna, a pej, Magorhoz lépett, egy kis kedveskedésre való szándékkal.

Magor, a Mester, mintha egy pódiumon állt volna, azon, az általa fontosnak ítélt helyen hangja erősödött, gondolatai pedig átjárták a téridő zugait, felszínre hozva mindazt, melyet már illene leporolni. Utalt arra, hogy változás időszaka adja le a külső világban félreérthetetlen jeleit, s hogy amerre fordítjuk figyelmünket, arra haladunk. Föl, vagy le a hintában. Ám a semlegesség talán itt is bejöhet. Ha már az egyezségből, az egymáshoz vonzódott tömegekből létrejövő hit (gravitáció) a kisebb erő, mint a személyes átélés tudata, akkor az egység-tapasztalatból létrejön az eszköz nélküli lebegés, a levitáció. Mint például Copertinói Szent Józsefnél volt, mikor ima, vagy természetjárás során, önfeledten egybeolvadt lélekben a világgal, s lebegett, mint egy műhold, igaz, „csak” méterekkel a talaj felett. Szavai – ilyenkor- addig terjedtek, hogy: - Ó! Ó! Pap lévén, volt is némi zűrje az egyházzal.

A hely rajtam keresztül áradó fuvallata mindig erősödött, ahogy Magor lelkesültsége kivillámlott mozdulataiból, szavaiból. Kifejtette, hogy ezek a függőleges energiaáramlások, a Föld egészének „jeladói”, melyek oda-vissza kötnek a kozmikus „rádióműsorba”. Így, más szintekről is, és a végtelen anyagi térben is azonnal követhetők, az éter óceánjának közvetítésével. Elmondta, hogy nem véletlenül vitték el a franciák és amerikaiak az adótornyokat Egyiptomból. Gyengébben bár, hiszen környezetük előnytelenül változott, az ő népeik adásait közvetítik kifelé, a sokfelé élő, magasan fejlett lények irányába. Így, automatikusan, mintegy tudatva azt, hogy ezen a módon, még nem vagyunk képesek figyelni a „nagyvilágra”.

Ezt követően éppen egy igazán intenzív bizsergést adó zónába álltunk. Magor úr megmutatta a vízszintesen előttünk lévő, mintegy légifolyosóval hasonlítható, tapintható zónát, illetve egymástól elkülönült rétegeit. Benne a szakaszos áramlások úgy közlekedtek, mint valami vonatszerelvények, pulzálva, egymás után. Még menetirányuk is elkülönül a „csövekben”.

Szerinte, ezek a már „fölszintesre” transzformált erők „villanyvezetékei”, kúszó erőáramlások, delejek, valamint informális adathordozók. Erre épültek a kőkorszaki gyűjtő parabolák, s annak fókuszába helyezték a „Mennyhíreket”(menhir) kőből, vagy fából az „Őserő botját” (asera), „Totem oszlop”, hazánkban főként a „Kapófa, vagy Kopjafa” szolgálta ezt a célt.

Főként, ha delejes helyre állították őket a táltosok.

Külön felhívta a figyelmet, hogy két azonos forma, mindig együtt rezeg az egész Univerzumban (Huniverzumban). Azaz, időcsúszás nélkül, végtelen távolságoktól függetlenül, mozgó tárgyakon is.

Csupán pontos tükröztetés kell, és kész a kozmorádió.

A legegyszerűbb csillagkapu.

Olvashatók, mint Akhasa krónika, mely magyarul, az Okos rege. Ezek a „holo-k”, néha a látható fény tartományban is időnként fellelhetők, mint fényes, keresztforma égi jelenségek.

A „holo” név magyarul hálózatot is takar, nem csak a meteorológiai, jégtűből képződő holo fényt, vagy a tudományban használt magyar holo-gram találmány lényegét. Minden részecske maga is egység, s azonos szemléléssel figyelve, (itt lézer-tekintet pásztáz) az egészen teljes képpé varázsolja. Ezek szerint, ha bármire képesek lennénk minősítés nélkül, összehasonlító, mérlegelő szemlélet nélkül tekinteni, mi is képesek lennénk meglátni, az …meglátni az…isteni Egyet?



Hihetetlen mély, évezredes, millió éves korú megtapasztalásunk emléke él az Írmagban. Ezért zarándokolunk egyszer legalább, a saját Kába köveinkhez. Szentnek tartott, vagy pogány szertartások helyeire épült templomokhoz, romokhoz, de egyiptomi piramisokhoz, Nazca - fennsíkhoz, ki-ki, a saját lehetőségei által, őrizni kívánja az örökölt értékek morzsáit. De ami pusztuló anyagból született, az már nem működik. Csupán a változatlan kisugárzások hatnak ott, ráadásul a természetes erőtereket torzítva, sokszor kényszerűen magukhoz láncolva. De vannak, ahonnan ezek az erőterek már visszaálltak a glóbusz szerinti egyensúlyba, így a kontinensek mozgása miatt, több száz méterre túlhaladottá lettek, a szakrális építések idejének alatt lévő középpontjuktól. Erre vonatkozva, ismételten is és nyomatékkal közölte a Magyarok Nagymestere a következőket.

- Hagyományaitok ápolása ugyan az, mint a hit fenntartása. Tökéletesít, felemelő s emberivé, élhetővé teszi a közösség életét. Ám nem mindenben azonos, az Univerzum működési elvével. Azaz, határt szab a változásoknak! – ekkor, már elindultunk a falu felé, mintha arra utalt volna így, hogy a különös találkozásnak is csak egyszer vége szakad.

- Ám arra hivatott, hogy szolgáljon benneteket, ne pedig leláncoljon a halott kövekhez!

- Segítsen oda, ahová valamennyien el akartok jutni: a személyes Tapasztalás, az Egységélmény csodájához. Ehhez meg kell tanulni a romlandót elengedni, de ami a legfontosabb, hagyományt kell teremteni! Újat, és újat! Követve a változó Világrendet! Ez nem saját ötlet, hanem az Élet Törvénye! – majd a bandukolás közben, meg is állt.

- Követve az erőközpontok helyét a föld felszínén, és követve az emberi igényetek változásait, lelketek felszínén. Elfogadva a régit, de teremteni az újat. A lényeg az, hogy merjetek, akarjatok teremteni! Ez Isten legnagyobb ajándéka! Éljetek vele tudatosan! Így lesztek azok, akikké lenni akartatok: ...aratók is és áradók is! Mert lehull rólatok a „turáni átok”! A sötét tudattalanság szellemi korszaka véget ér! Láss, mert már ez a jelen! Láss, és a bizonyosságból cselekedj! Lásd úgy, és az már a teremtés! – itt ismét kicsit megálltunk, miattam. Nem tudtam, parlagfű talán? Így, tél végén? Kellett némi zsepi, mert valami piszkálta a szemem.

- Megtaláljátok a módot arra, hogy megnyissátok a kozmikus könyvtárakat, felhasználjátok a Nap fényét és a szakrális ábrák kombinációját a Föld gyógyítására, szövetségben minden kontinenssel. Így írjátok felül a benneteket fenyegető sorszerűséget, a magatokért felelősséget vállaló, jövőépítő emberi szabadság megteremtése által. Itt a kezdet! – mutatott jobb kezével a talpa alá, hogy erre a területre, vagy országra figyeljek.– Nemesítésre és tudatosításra használjátok a régi-új elvű Egyetemleges Egyetemet, melyben a végzetteket nem a négyzetes fejfedő, hanem a mágussüveg fedi. Hármashalom köré rendezitek életetek javát, mely a múlandóból az Örökkévaló felé vivő emelkedés jelképe. Végül megtaláljátok a módot arra, hogy a világ legősibb szakralitására épített, Szent Koronának áldását személyes tereitekbe; az otthonotokba és a testetekbe fogadhassátok. Mert vágytok az együvé tartozásotok hiteles, felszabadító érzésére. Szeretetből születő család élményére!
Ez a közös élmény szorosabban öleli át lelketeket, mint a Kárpátok bércei népünk földi életterét!
- Méltók vagytok rá! – mondta Magor belenézve a szemembe, majd kantárt ragadva, fiatalos lendülettel a nyeregbe pattant.

- És láss, hogy ez már, az igen-igen közeli jövő!



Megdöbbentett mindaz, mit hallottam, főként, amit éreztem a csaknem két órás találkozásunk alatt. A „köszönöm” szót, csak úgy tudtam elképzelni az ismeretekért, hálám jeléért adva, hogy megölelem Őt. Azonban Róna, a pej mérete és magassága nem kismértékben akadályozott ettől.

Így, hirtelen rájöttem, hogy a „barátom és a társam” érzését cseréltem a csodálatra és az áhítatra, mint ami megilleti az uralkodót. Először Róna fordult vagy kettőt az úton, az indulás izgalmától, ám egy kicsiny mozdulattal Magor, az Úr, élő szoborrá változtatta őt, s kettejük alól nem is hiányzott a talapzat, mégis hatalmassá változtak.

Lám, lábaim elhagyta az erő, s térden találtam magam, mielőtt értelmen utasította volna őket.



- Kelj fel és járj! – szólott hozzám Magor.

- Hírvivő vagy, sarjadzó dugvány, ki életre kelti, fénybe borítja a tetszhalott ősi elveket. Felébreszti az Írmagot! De szavaid csak szikrák, hozzá rőzsét mindenkinek önállóan kell gyűjtenie, az élete során. Gyűjts magad mellé kürtösöket, kik négy égtáj felé hallatják az én hangomat!

Azzal helyben fordította a táltosát, majd lassú, ütemes vágtába kezdett, kelet felé. Talán most ott van rá leginkább szükség?

Szinte fájt, hogy egyedül maradtam. De éreztem belül, hogy lelkemben valami megfogant, talán Ő általa. Vagy még a látó, Jenő lelke segítségétől, kinek földjén élek ma, ki mint nemzője a törzsének, ma is gondoskodik palócfölről. És Magor, ki idők és életek fogságából vezeti ki népét, már nem üldözve a Csodaszarvast, az Ég csillagszülöttjét, hiszen az már bennünk van!



Írnák, Diósjenő, 2009. 03. 04.



(Spirtuálisan tovább fűződik a történet, alább!)





Van esély




1. Az áhítat útján



Ez év tavasza, szinte nyári meleggel köszöntött be, a börzsönyi tájak nagy örömére. Még három hete sincs, hogy hófoltok fedték a réteket, háztetőkön reggelente vastagon állt még a dér. Mára már dúsan virágoznak a gyümölcsfák, s a kökényvirágzás ideje is fagyok nélkül múlott el. Mindaz, ami a nappalokon a szemet gyönyörködteti, esténként illatfelhőként lengi be a vidéket, szerelmesen részegítve az éjszakák állatait, de olykor még a csukott ablakok tűhegynyi hézagain át is beszivárog a falusi otthonokba. Nem csak nappal, de a holdfénymentes, bársonyos estén is vibrál, ujjong az élet. Tegnap ilyenkor hullott az égi áldás. Majd nappalra kitisztult az ég, most pedig olyan makulátlan, mintha kristályok, vagy gyémántok szivárványos fényének vibrálását láthatnám az égbolton.

Milyen kár, hogy egyre kevesebb ember néz oda, felfelé. Pedig rendkívül ritka ez a látványos tisztaság. Városok felett a lebegő por és az éjszakák művi fényei jószerivel elnyomják a csillagok tündöklését. Ha a szerelmesek egy parkban összebújnak, hogy csillagot válasszanak? Meglehet, hogy a fel és leszálló repülőgépek jelzőfényeit találják a csillagképek ábráinak hűlt helyén. És lehet, hogy kapcsolatuk éppen ilyen feledhetően rövidke lesz, mint a gépek fényszóróinak látható átvonulása a szemük előtt.

Itt és most, a falusi otthonomban a felső szintről kitekintve, jórészét belátom a halványkék fényű kontúrral bíró hegyeknek, mely az erdők kibocsátott leheletétől ragyog. Ennek a kéknek mintegy tükre odafenn, minden egyes hunyorgó, kéken vibráló égi máglya. Néha a tudomány, a meteorológia ismerete elhalványítja az emberben azokat a meséket, melyek ekkor születnének meg, az áhítat pillanataiban.

Charles Simonyi számára nem volt elég sem a mese, sem a tudomány, ő tapasztalni akart.

Látni a valóságot. Úgy, ahogy egy földi ember nem képes.

Közelebb kerülni ahhoz a világhoz, mely valamennyiünket megszólít.

Valaha mindnyájan arra vágytunk, hogy kiemelkedhessünk a sárból, piszokból, hogy áttekinthető, érthető módon láthassunk mindent, hogy súlytalannak, kiterjedtebbnek és szabadabbnak érezhessük magunkat.

Egylényegűnek a káprázatos fényű csillagtestvéreinkkel, vagy a tövükben életet hajtó föld-típusú űrhajókkal.

Majd felébredtünk. Már nem emlékezünk. Józan felnőtté cseperedtünk. Vagy éppen azóta alszunk csak igazán?

Ezekkel a gondolatokkal zárva a napot, úgy éjfél felé tértem nyugovóra. Radnóti verséből a Megbocsájtás-ból, részlet villant fel:



Tejízű fehér gyermekek álmait

alszom s reggelre a szívem ragyog

mellem furcsa, csillogó táján.


Ám nem jött a reggel. De talán még az elalvás sem. Párom lélegzését még hallom, testem már könnyű, még emlékezem arra az akaratlan combizom rándításra, mely az álomba lebegés kezdetén gyakran előfordul. Még emlékezem, hogy a hálószoba ablakján keresztül az egyik fényes csillag rám kacsint. Aztán előbb gyengéden és homályosan látva, majd egyre élénkebben érzékelve, mintha egy másik ugyan ilyen életben, de nappali fényben fürdő világban találnám magam. Csak így utólag gondolva erre, szinte semmiben nem különbözött azoktól a percektől, mikor az ember napközben valamin elméláz, s időközben minden körülmény kiesik az érzékeléséből. Sokkal élénkebb, talán fontosabb történet elevenedik meg ilyenkor bennünk, mint ami épp a szükségletek szerint zajlik, ebben a földi valóságban. Néha nevünket többször kell, hogy valaki szólongassa, hogy hazakerüljünk ismét. Gyakran rá is kérdez ilyenkor társunk, hogy:„Hol jártál megint? Hiába beszélek? Süket vagy?” Persze, hogy nem vagyok az, senki sem süket a sajátos történetei alatt.

Csak mással beszélünk, e testi nyelvünk nélkül. Mást hallunk és látunk, a „más” fülünk és a szemünk által. Tapinthatóbb valósággá képes növekedni a gondolat az elménkben egy ideig, mint az autónk kereke alatt az autópálya zúgó monotonsága. E másodpercek és percekből olykor a lélek őrének közreműködésével, a lélekjelenlétnek segítségével jutnak vissza a tévelygő gazdák, a testi „idehaza” élőhelyére.

Lehet, hogy ez nevezhető megváltozott tudatállapotnak. Fantáziálásnak, gondolkodásnak, kivetítésnek, néha látomásnak, vagy jelenésnek.

Talán mindig az emberi tudat része volt. Mintha útépítőként tevékenykednénk ekkor a fejünkben a mostani én-előttünk számára, olykor kis ösvényeket építve a tudatunk által, néha látomásként tapasztalva ezeket.

Ritkán jelenéseket is tapasztalhatunk, mely mások számára is észlelhető.

S ki tudja, hogy néha a keskeny kis ösvények, ki által lesznek szélesen és végeláthatatlan hosszan lekövezve?

Orvosok szerint csak akkor kóros mindez, mikor nem képes a tapasztaló különválasztani egymástól a „már sűrű és a még képlékeny” világot.

A valóságnak hívottat és a képzeletet.

Lehet, hogy mindkettő (vagy a sok-sok) egyaránt valóságos, csupán azt hisszük, hogy a sűrű anyagi, ami fontos és az igaz? Vagy álmaink során nem éltük-e meg olyan erőteljes lelki élményt, olyan hiteles valódiságot, melytől szívünk repdesett, vagy váratlan félsz miatt, majdnem leállt?

Erről gondolkodott a taoista bölcs, hogy: - Éjjel egy pillangónak álmodtam magam. Vagy pillangó vagyok, aki embernek álmodja magát?

Már nem közelített hozzám semmi, hanem benne voltam abban a történetben, melynek talán mégiscsak köze van a valósághoz. Hogy miért gondolom ezt? Mert egységesnek, működőképesnek élem meg mindazt, miről mesélek. Később összehasonlítottam a „sűrű” világ működési elvét, a szokásos hétköznapi, logikus tudatommal, és a csillagfényes éjszaka lélekemelő történésével. Lám semmi sem változott, csupán érteni kezdtem a dolgok „miért?”-jét!



2.Valahol



Valahol voltam. Azaz élénkebbé lesz az emlékem, ha úgy jelzem többször a megtörténteket, mintha most zajlana ismét velem mindez.

Vagyok! Itt vagyok. Ugyanaz a testi önvalóm látványa fogad, a környezet emberközeli, végül is már jártam itt. Talán már tizenöt éve is. Akkor spontán meditációnak fogalmaztam magamnak az akkori élményt. Hisz elhívásom volt. Még nem is jártam túl messze, csak a Naprendszeren belül. Az Uránuszon túl.

Ma óvatosabb vagyok. Már tudom, hogy minél többet tanultam, tapasztaltam meg a különös élményekről, pszichés és kozmikus valóságok síkjairól, annál inkább felismertem, hogy az igazság folyton változik. Mert míg ember vagyok, korlátolt értelemmel képtelen vagyok befogadni a végtelent és a határtalant.

De mégis van egy paradoxon: Ha isteni kegyelemből képes vagyok átélni a végtelenség boldogító élményét, csak annak érzését, a jóérzést hozhatom haza a Földre – magamhoz. A nagybetűs Igaz, nem fér sem a szavak, sem az érzelmek keretjeibe. Csak a Valóság élményének érzése, mely akár áhítatnak is nevezhető, röpke pillanatra olykor megérinti a szívünket. Utána az is fájón éget, legbelül! A múlandó test még gyenge, hogy átengedje magán a világ lüktető szívverését. Sem az örömök, sem elméleti szavak, meg sem közelítik azt a tökéletességet, mely képes lenne csupán felvázolni a működő Élet kifogástalan rendjét. Azt, hogy a dolgok és fogalmak evilági csorbasága, miként egészül ki a nagybetűs Teljességben. Ezek után visszatérni? A test, ezután már börtön. Szűk, sötét, sűrű, esztelen, esetlen és korlátolt. A visszatérés inkább az, mely halálnak tűnik. Nem csak személyes, hanem sokak által átélt, olykor eltitkolt élményekről beszélek most, mely aligha magyarázható a logikus elmével. Ettől fogva szomjazza az ember mindazt a szépséget, mely, ha csak egy pillanatra is, de megérintette a lelkét. S ha nem talál ebben az esztelen világrendben egy boldog szögletet sem, már nem lesz rest, saját maga kész megteremteni azt, itt és most.

Mikor azt jelzem, hogy hasonló világban, valamint emberközeli környezetben vagyok, annyit tesz, hogy megértem, hogy mi történik. Csaknem otthonos a hely, és élményteli a „bentlakókkal” való találkozásom. Azok az érzések kötik és oldják az itt ténykedők lelkét, mint a Földön élőkét. Csupán a ragaszkodások és elvárások terhe nem húz senkit innen a mélybe. Ilyen a súlytalanság.

A Fehér Testvériség bázisán vagyok. Solon ismét fogad.

Persze írhatnám, hogy miként ismerkedtünk meg, ki is ő, hogyan juttatta lényemet ide a bázisukra, miként tudják követni a megfigyelők a földi élőlények életének (is) eseményeit, az éteri vibrációnk leolvasásával. Azt is, hogy miért nem avatkoznak közvetlenül a hétköznapjaink küzdelmébe. Azt is írhatnám, hogy tevékenységük során, nem a fehérruhás szárnyaló angyalok ők, csupán ünneplőjük a fehér öltözet. Azt is írhatnám, hogy ők is sokszínűek, fajként, bőrszín és egyéniség tekintetében. Miként mi is azok vagyunk. Mi még a szükség szerint dolgozunk a földön. Ők viszont már, a lehetőségeket – teremtik! Maguknak és a testvéreknek. Azaz, nekünk.

Távol az otthonuktól, távol a mi otthonunktól, ám az ő lehetőségeikkel közelebb kerülnek hozzánk, mint ember az emberhez. A skalártér, vagy éter egyetemes jelenléte „egylélekzetűvé” és „átláthatóvá” tesz valamennyi létezőt. A további – nekünk még nem látható - 90 % -ot. Nekik már annál természetesebb az éteri mások vizsgálata, mint a földieknek a szélcsatornákban járművek modelljét bevizsgálni, melyben még a levegő nem, de az áramlása megtekinthető.

- Már vártunk! – fogadott készségesen Solon, a Testvériség egyik szóvivője, majd a városon át gyalogosan kísért a főútjukon, de ezúttal elmentünk az előadótermek mellett, ahol előzőleg én is jártam.

- Elég sokat változott itt a központ, mióta nálatok járhattam! – csodáltam meg a környezetet. De nevezhettem volna „körpontnak” is, mert a látvány szerint minden közlekedési út, park, építmények, a központi mandala szerű szimmetriát követi.

- Tudod, itt is változott a divat. Mióta kiemelten foglalkozunk veletek, számos részlet megtetszett sokunknak a földi tájakból, növényzetekből. És persze a vendégek örömére is szolgálunk.

- Ezek hihetetlenül valódiak! – ámultam el, mikor a kicsiny parkon keresztül haladva az egyik ágyás virágocskájából leszakítottam egyet, hogy megszagoljam. Otthoni illata volt. – Ááá! – kaptam el hirtelen a kezem, pedig csak meglepődtem, hisz nem is fájt. A virág egy villanást követve, a tenyerem élő anyagába hatolt, ott szívódott fel. Solon látva ezt, mosolygott rajtam.

- Mind organikus anyag, tulajdonképpen gondolatfolyam. Miként te is, én is, a bázis is. Csakhogy nem úgy folyik itt, mint a Föld gravitációjában a patak. Itt térben lesz belőle a virtuális gyurma. – Lent a Földön – folytatta a bemutatóját, közben a „lent” határozószót kiejtve, fölfelé mutatott a Föld bolygó mostani csillagászati helyzete szerint – az élet jórészt vizet önt a formákba. Vagy mégsem? Miből álnak a növények? No és te? Hány százalék sűrűség van benned? 30- 35%! És a többi? Az bizony tengervíz! Mi is a „sűrűség”? Anyag. Idestova úgy negyven éve értette meg a tudományos világotok, hogy sem anyag, sem víz nem létezik. Ám érzékelni képesek vagytok mindazt, hiszen erre a (tév-) eszmére jött létre az öt érzékszerv. Erők, energiák, hullám és rezgésjelenségek, kimerevedő állóhullámok léteznek az anyagi álruhákban. Az átalakításhoz kulcs, a gondolat. Azonos hullámok erősítik, az ellenkező előjelűek kioltják egymást. Lenni, vagy nem lenni? Minden pillanatban döntesz, tudat alatt megszokásból, vagy tudatosan minősítve, az élet forrásával együttműködve. Ez a mód az elméd erőinek megtapintható folyamata. Vagy szívesebben emlékezel a korábbi látogatásod berendezéseire?

- Ááá!- Solon! Ne hozd rám a frászt! – kiáltottam fel, mikor a környezet zártabb, siváran egyszerűsített berendezéseivel együtt rideg, fémfényű lett, mint a legelső látogatásomkor. Solon teste, miként egykor volt, szintúgy fényes, testhezálló organikus ruhát viselt, az előbbi kézzel hímzett, díszes gallérral ékesített, aranylóan sárga köpenye helyett. Amire ezt kimondtam, már tengerparti homokon sétáltam tovább a kísérőm mellett. Lám, minden változik!

- Csak a te kedvedbe kívánunk járni valamennyien! – húzta fel a vállát, majd invitált az irodájába, szép, levegős helyen, hatalmas fa árnyékában lévő faházba. – Célszerű lenne inkább azzal foglalkozni, amiért jöttél! – kínált fel Solon egy kényelmes fotelt, hogy otthonosan lepihenjek.

- Bocsi, de mintha sürgetne téged valami! - Utaltam arra, hogy előző találkozásunk során kielégítő válaszokkal látott el, sok-sok türelemmel.

- Semmi sem sürget bennünket. Csupán a ti fogalmaitokból született idő áramlik a Világegyetem nagyítójának lencséin keresztül. Mégpedig, most! – szeme és arca, de hangja is tüzesebb, ahogy megnyomja az utolsó mondatát. Majd vehemensen folytatja:

- Korszakos változás van a hazádban! Nem csak a nemzetség van átalakulásban nálatok a Kárpátok ölén! A Nemzők hatalomváltása is zajlik most! Az pedig a Magyar Gondnok időszakokhoz kötött- cseréje!

- De miért mondasz mást, mint hallhattam egy hónapja a Földön? Szerintem tényleg Magyar megbízottjától, vagy esetleg valós személye által a nemzetségem számára.

- Különböztesd meg egymástól a földrajzi helyed őrzőjét, más szóval déváját, a Föld és az ország Boldogasszonyát és a nemzetséged- mai - vezetőjét, a Magyarok Istenét, nevén Magyart. Ki maga is az EGY, az Isten képviselője, élő ága, mely egységként, időtlen idők óta világokat nemz és szül, mégpedig pólusok nélkül! Ám akik folyamatosan alakítják Őt és a veletek együtt közös (!) nemzetünket, azok Él, Úr és Van istenfiak, kik egylényegűek, bár kissé más minőségeket, arculatot mutatnak. Miként feléd most az arcomat, a testi formám elejét mutatom. Ez vagyok én? – majd hátát felém fordítva ismét megkérdezett: – Hát ez vagyok én? Vagy ez? – közben féloldalt állt, s Solon rám nézett. – Változott ezáltal a személyes mivoltom, hogy te különböző nézőpontból tekintettél meg engem?

- Nem, igazán nem! – válaszoltam neki. – Azonban van olyan feled, melyet hamarább felismerek, mert az arcodat látom, melyet jobban megfigyeltem, mint a farodat, vagy a frizurádat. Persze tudom, mindhárom mozdulatban te vagy az. Azt is értem, hogy valami ismeretlen közép körül fordul a mi naprendszerünk, mely a Tejút karján utazik körben. Belülről állandó, akkor csak a szemlélők megítélése, látásmódja változik a világkorszakok alatt?

- Él – mutatta magát oldalról, táncos léptekkel kísérve mozdulatát Solon –, Úr – fordult hátat mutatva, közben kihúzta magát. Köpenyét félkörívvel magára borítva, kezeit az ég felé, áhítatra emelve, majd lassan megfordulva, egészen közelről suttogva szól hozzám. Átható, bűvös tekintettel Solon a szemembe néz:

- Van Isten!

Mondja úgy, hogy minden sejtemet felborzolja. Mondja úgy, hogy nem érthetek mást, mint azt, hogy mától vége a hitre épült korszakomnak.

Van Isten.

Nem hit, hanem bizonyosság. Az átélhető tapasztalás. Van, az Isten!





3. Emelkedő hegyek, a vízválasztók



Solon elhelyezkedett, majd békésen várta, hogy kezdjem feldolgozni az előbb hallottakat.

Nocsak, nocsak! Képes még valaki felkavarni, valami újszerűt mondani nekem? Többet és ismeretlent, mint a százával elolvasott tudományos és vallásfilozófiát, történelemtudományt, ezotériát tartalmazó könyv?

A tenger kéksége e kétségeim alatt, betonszürkévé fakult.

Mi a helyzet akkor az asztrológiával? Habár, ott korszakos változást, a Vízöntő szellemiségét várják. Na és a matematika, a csillagászat, mely meggyőzően kiszámíthatónak tudja be a Világegyetemet? És a vallások sokasága, mely karmákkal, világvégékkel és kísértésekkel, büntetésekkel terhelt?

Most láttam világosan mindazt, mi korábban nem lett egységes.

Minden egyes elvet, állítást be lehet bizonyítani, ha elég türelmesen keressük ki mindazon módokat a sokaság kínálatából, mely montázsként valahogyan összeáll. Bizony a kutatók is csak hívek. A tudomány vallását követik. A vallás pedig olykor az elveihez idomítja a tudományt. Az is igaz, hogy a földi művészek is használnak montázst, melynek témája szerinti mondanivalója van. Az viszont, biológiailag nem él! Mégis, számos elméletet és ideát mutatnak be szerte a világon, mely az ismeretbővítéshez hozzájárul. Azaz, a bennünk pulzáló Életnek üzen.

Végén pedig a kőkeménnyé merevedő „izmusokat”, lassacskán felőrli az idő gépezete.

Vajon találunk-e néhány szemcsényi különös magot, melynek szívóssága, tartóssága példásabb, mint a gyémánté, mely hihetetlen kemény, de a tűzben az is ellobban? A különös Mag, az örök Tudás maga, csakis bennünk van! Miként az Élet, szintúgy! A spirituszban konzervált, boncolt patkány csak áttekintő ismeret. És élettelen.

De a mi sajátos, egyéni lelkünkben épül fel az Életről a tudás. Mely volt, van és lesz, míg világ a világ. (Lám, a létidő szava igen különleges módon szerepel nyelvünkben, a letűnt és az eljövendő időkben.

Múlt és volt, eltűnt. A jövendő, majd vendég lesz. A lét most jelen van.)

A többi történet mi is? Az csak látványos „oktatófilm”.



Az elfogadás van. Van elég. Van e hazában termőföld, van élővíz, van jó levegő, van bőséggel erőforrás a mélyben és a magasságban, van magyar géniusz, mely a legkisebb áramlás jelére már felhúzza a vitorláját, hogy sokakat előzve célba érjen.

Van hely a kiürült szívünkben, éhezünk, mert sem a túl merevvé lett vallás, vagy politikai idea nem lakatott jól az elmúlt évtizedekben.

A kvantumfizika, a csillagászat, a biológia, a matematika megannyi lángelméje eljutott a kutatásainak vége felé a felismerésekhez: - Mindennek értelme és célja van! Azaz, itt Van.

Vallásban elmélyülő emberek, valamint az ő vezetőik újból felismerték, hogy az isteni gondviselés gördülékeny és egységes rendszerrel van megáldva, ennek elkerülhetetlenül alkatrésze minden élő lélek. Hívő és hitetlen egyaránt! Ennek a felismerése inkább mélyíti a hívekben lévő csodálatot, valamint felelősségtudatot. A távkapcsolatból, hatalmi szigorral minket nevelő Isten helyén, a Fiú, a bizonyosság – Van. Mert a csalhatatlanra vágyunk, az isteni jelenlétre. Ideje, hogy legszebb, legtisztább ruhánkat öltsük magunkra!

Ez valóban a mi személyes felelősségünk!

Folyamatos korszakváltásokat él meg minden földrajzi hely, minden természeti teremtmény és minden létrejövő kultúra. Csírázás és növekedés még igényli Élt, mint személyes kapcsolatot. Mint a szülők erős karjait akkor, mikor még esendő gyermekek vagyunk.

Él korszaka, a mi kultúrkörünkben az Ószövetség kora, az Élővel, Jézussal végződött, aki bemutatta a legnagyobb hatalmat. A gondoskodó Urat – az Atyát, ki nemzője égieknek és az embernek –, és jövendölte a Lélek eljövetelét. Helyesebben magyarul, a Szent Szellem létét. Ennek ma, esélye Van!

Úrnak, az égi hatalomnak emberi mása, a valamely földi vezér kényszerít iskolapadba, sorol a munkahelyek, kolostorok, hadseregek vezetői alá, szolgálatra. Az isteni Gondviselő hatalma sokkalta messzebbre lát, ő tudja, hogy lelkünk javát mely terület szolgálja leginkább. Az Úr korszaka a szolgálat nagyszerűségét kívánta tanítani, de nem a kiszolgáltatottságot, hanem az együttműködés örömét. Csupán a boldog, áldással kísért tettek váltak ajándékká az Ő asztalán. Mikor az Úr hatalma torz emberi hatalmaskodássá vált, az isteni eszme kicsavarásából kényszeres, régi és új rabszolgaság lett. Az újra megépített „Aranyborjú” magától a természet erőitől hanyatlik napjainkban. Pusztulóban az, mely mételyként falta fel a valódi javainkat. Először az alkotást kell megtanulnunk, hogy megismerhessük erőinket. Aki Isten mása, miért csak termel, holott a teremtésre született?

Helyreigazítónak, a világ orvosának az Úr lelkéből töltekező, a Föld javát szolgáló utódnak kell megjelenni, aki szakrális királlyá lesz, hogy beharangozhassa Vant, ki maga a tisztán feltáruló lélek, az átélhető, személyes isteni tapasztalat.

Életünkben nehézség-hegyek emelkednek ki ebben a korban, hogy a ránk hulló égi áldásnak vízválasztója lehessen. Van itt és ott.



Ez idáig a földeken együtt nevelkedett, keveredett a búza és a konkoly. Eddig külön-külön dicsértük vagy szidalmaztuk a mindenkori időjárást, sajátos igényeink szerint. Ugyan azok az esőcseppek áldássá válva hullottak a szomjazó virágoskertre, míg a mellettük lévő kerti mulatozást - bosszúságot okozva -, szétverte a nyári zápor. A most születő, jelképes hegyláncok, gátak lettek kettejük közt, így térben is elkülönítik a két oldalt, két kívánalmat egymástól. Világeszmék és rendek, a diszharmóniák és szimfóniák kitisztultan megépítik sajátos országukat.

A múlandó értékek az ottani oldalra, a maradandók ide áramolnak.

Oda a vízben sodródó, nehézkes arany áramlik. Ide pedig az – arány.

Ha változás van itt, akkor ott is Van az úr. Van pénz itt-ott. Van aratás, helyi bőség, akár fölösleg. Van pozíció. Van erőfölény. Van kényelem. Van szex. Van orvoslás, van tudományos ismeret, van elvárás, van remény. Végül is minden van, csupán semmi sincs egyensúlyban a valódi értékeivel. Kevesek számára irdatlan sok, a sokaknak méltatlanul kevés ami van. Egyszer csak vastag hótakaró fedi be a túloldalt. És előtte nem volt vetés…

„Van, de mégsincs ország” lesz belőle. A kincsük, rejtve lapul. A táplálék léha, gyommal szennyes. A kiskirály sem tud kimozdulni az idő és a tér fagyos fogságából, a birodalma így nélküle marad s elapad. Az egykor ajándékként megkapott teremtő erők, az egy-más elleni áskálódásban elpazaroltakká lettek. Lelohasztó az a küzdelem, melyben a természet ereje még mindig képes legyőzni az embert. Orvoslásnak és a tudománynak ezernyi eszközére szükség van. Anélkül értéktelen. Van csalódás, kétségbeesés, elveszettség. Van kiszolgáltatottság, van megalázottság és halál. Van fény és sötét. Van ez úgy, hogy Van az úr!

Itteni – isteni - oldalán a vízválasztónak, kezdetben: van hit. Ám hamarosan átváltja azt, a tapasztalásból születő bizonyosság. Van annyi, ami elégséges. Van kenyér, mely áldássá válik testünkben. Van őszinte kapcsolat egymás között. Van befogadás, van tisztesség. Van szerelem. Van segítség, van ötlet, van céltudatosság. Van megengedés, van elengedés. Amire valóban figyelünk, abban megláthatjuk, hogy bennük Fény van, s megszűnik a sötét. Itt is változást élünk, melynek része az elmúlás. De mögötte van folyamatosság, mely állandó változás, és az Örök Élet, mely a mi életünk is. Van éppen úgy díszes öltözetünk, mint a mezők liliomának. És van boldog, könnyed felemelkedés, miként az ég madarainak, ez nekünk is megadatott.



Itt is csikorog a tél. Hiszen annak is ideje van. De ha kint hideg van, belül vígan lobog a tűz, áldásként árad a melegség. E tűzhelyet a szívből jövő, „ön-felett” áldozás hasábjai táplálják. Van rákészültség, van tartalékolás, van békesség, önismeret, van egyéni mód a jó közérzethez, játékos kedv a jó szórakozáshoz és alkotáshoz. Van boldog összebújás. Az időben tett, az időtlen tett. Kellő időben vetett magok nyugodtan pihennek a hótakaró alatt. Sejtjük, hogy minden egyes sejtünkben van személyes közreműködés a nagyobb egészért, ezért van Tudás, belőle van tapasztalás, van hálaadás mindazért, ami van…

Szabad Jelen-idő van, megálmodni az Anyaistent és a virágzó tavaszt.

És egyszer csak, a kiáradó melegségtől megindul a hóolvadás.

Ki odaát él, túl a vízválasztón, annak fényűző parti palotáit elsöpri az ár-adás, melyet a szenvedésük könnyeivel még tovább is táplálnak.

Ki itt él (régiesen magyarul: it-Ten! él) annak lehorgonyzott bárkái az áramláskor a víz felszínén lebegnek, míg az alattuk levő földek termékeny iszappal gazdagodnak. Így az áramlás örömöt teremt.

Velem szemben, a rám figyelő tanító bizonyára értette a bennem felbukkanó gondolatokat, mert fejemben az ő hangjának megfelelő sugallat sokszorosan megismétlődött:

- - Miként döntesz? – Múló, vagy Örökkévaló? – Oda, vagy ide? - Te, melyik oldalt választod? – Melyik oldalt választod?





4. AZ vagy Te!



- Kedves Solon! Jól felkavartál! – mondtam neki, de közben azonnal meg kellett változtatnom a szavaim által létrejövő képet, ugyanis alig láttam a hirtelen viharban felkavaródó portól. Pedig az a békés tengerpart mennyivel békésebb hely volt – s már ismét a korábbi helyen találtam magam.

- Látod, semmi mással nem tér el ez a világ és a te „lenti” világodtól, csak, mint az érzékelésed és az értelmezésed által létrejövő idő hosszától. Nem veszed észre a következményét annak, ami éppen vagy. Így próbálsz mentesülni a felelősség alól!

- Néha azért sikerül is, ugye?

- Persze, hogy néha – azt hiszed -, hogy sikerül! – mondta nevetve Solon, azzal tudatva a tévedésemet.

- Na, ne! Minden bizonnyal, kis számokban, de található olyan ember, aki elképesztően örömteli, segítőkész, szinte a jóság szobrát lehetne mintázni róla. De elkeserítő, hogy néha mifélék történnek velük, milyen nyomorúságokat és fájdalmakat kell elviselniük, holott egy legyet sem tudtak agyoncsapni az életük során!

- Ki mondta azt, hogy csak „ennek az életnek” következményével találkozol?

- Jaj, valamivel mindig megfogsz! Ne tudd meg, hogy mennyien agyaltak már a Földön ezekről a dolgokról! És persze, az egy élet, egy halál elmélet és a reinkarnációs tábor is ember milliárdokat tudhat maga mögött.

- Miként a halandóság hite és a halhatatlanság hite egyaránt!

- Várj egy kicsit! Az én közegemben, a keresztényi világban csak ideig-óráig létezik a halál, de az utolsó napon…

- Az utolsó nap már most van! Tegnap is az volt, lásd, mára már – valamilyen módon – ahhoz képest, feltámadtál! De hogy mely világba születsz bele a mai napon, azt hited által, másként fogalmazva, a teremtésed által formáltad meg magadnak! Kik vesznek körbe, milyen körülmények, milyen érzések uralkodnak feletted, azt kétkedéseid, félelmeid, vagy a mások – tömegek – által létrehozott színdaraboknak köszönheted. Hiszed, vagy nem, jószerivel semmivel sem különbözik a mindennapod a végső testelhagyástól! Csak megunsz egyszer egy szerepet, s leteszed az idejét múlt jelmezedet. Emlékezz arra, hogy minden botcsinálta színész, de még egy gyermek is átváltozik, ha felséges jelmezt kap. Mihelyst a vállára borul a királyi palást, átalakul! Méltósággá lesz! Bár nem a palásttól, vagy a díszletektől van az átlényegülés, hanem annak az üzenete ébreszti fel a lélek belső magjának meglévő erejét, amely most ahhoz segít, mit a szereptől elvárnak. – Solon ekkor, hogy érthessem, ki tudja hogyan, mivel, de nagyon különös életfilmeket pergetett le az én életemből, két vásznon, egymás mellett szinkronban. Az egyik az emlékem szerinti, a másik a lehetőségeim egyikeként, feltételezett jövőként pergett le előttem.

- Bocsáss meg, de még így is nehezen értem, mit is üzensz Solon! Ez lenne a teremtés? Sodor valami áramlat, tudatlanul és kiszolgáltatva a tömegeknek?

- Hogyne! Ez a tudat alatti teremtés. Olykor, mint a vásznakon látható filmjeidben lévő pillanatokban, a meg nem ismert gondviselés mentett ki a logikailag halálos veszélyből, a lélekjelenlét, az Őrző segítségével. De csak és kizárólag azért, mert az előző, vagy „utolsó napon” kifejezted vágyaidat a további szereplésre, így teret engedtél a tudat felettinek, hogy vigyázhasson rád. Nos, láthattad, milyen az élet a Földön veled és nélküled. Ugyanakkor csak egy dolog maradt volna ki életedből, holott, pont azért születtél az ideákból ide, át.

- Mi is lenne az? – kérdeztem, mert Solon némi szünetet tartott.

- Nos, csak emlékezz! Nincs olyan kérdés, ami benned felmerül, melyre ugyanott, azaz benned, ne lenne kész a válasz. Csak a korábbi hitrendszereddel gyakorta ütközésbe kerül a Tudás, ezért hatalmasan küzd a megszokottért az a kicsiny énecskéd.

- Talán az, hogy általában csak a tudat alatt „reflexből” teremtek, néha pedig a „jótét lélekre” vagyok utalva, a tudatfelettire?

- No, és? – kérdezett Solon, közben az előbbi filmek némely részletét visszaidézte bennem.

- A tudatosság általi teremtés lenne az? Az előre látható következmények felvállalásával? Isten képére és hasonlatosságára? De hogyan, hiszen a természetben is van élet és van halál. Megeszel valamit, hogy élj, és valami végül engem fal fel, hogy …

- Ki vagy te? Ki vagy Te valójában? Aki eszik, vagy akit megesznek? Vagy az egyik, vagy a másik, vagy … vagy az Élet, mely örömben áramlik, formából formába? – kis szünetet tartott Solon, hogy kész legyek a következő mondat befogadására. – Az vagy, melyre a figyelmedet irányítod! Se több, de nem is kevesebb! Amíg részekkel azonosulsz, merev „részek” vagy. De ha ebből kijózanodsz, akkor megboldogulsz! Halhatatlanná – kis híján azt mondtam, hogy - válsz, de ez nem igaz.
Az vagy ! Te vagy AZ! Ahogy régen, őseid rokonai ejtették ki ajkukon: Tat tvam asi !

- Ismét megdöbbentő vagy! Tehát, eleve helytelen az a kérdés, mely szerint: „Mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás?”

- Korántsem. Olvasd, értsed újra a nyelvedet! Mi volt-unk élőbb! Pont.
A tyúk – vagy! És a tojás! És MI voltunk, vagyunk és leszünk, együtt minden, mi teremtetett és mind – ÉN, mi ezek után létre jön! Csillagporból lettél te, én, melyben ÍZ vágya a mozgató. Íz, Isa, Ízis, Ízisz, Osiris, mindegy.
Íz, Te, Én. Ím, ma Mi vagyunk!

- Huhh!

- Látom, meglepődést mutatsz! De ha visszatérsz, üss fel egy kicsiny könyvecskét, benne nagy-nagy igazságokkal. János 10,34.

- Kérlek, mintha nem kaptam volna választ arra, hogy az áldott jó embereket miért eszi a penész itt a földön?

- Talán te nem élvezed, ha madarakat etetsz, vagy egy lónak adsz egy finom falatot?

- Persze, élmény az! Az állatokkal együtt örülök! – közben felidéztem a „kivetítőre”, hogy tyúkjainknak is felfordítottam a kerti járdalapokat gyerekkoromban, hogy az ott elbújt férgekkel etethessem őket. Hamarosan, már elvárták tőlem a csemegézési lehetőségeket. Úgy látszik, most nem tudok magamban gondolkodni itt és most. Minden megjelenik és kiviláglik!

- Mi lenne, ha a „penészt” szeretnéd ilyen élménydúsan? Hagynád, hogy a lábadhoz dörgölőzzön, éhkoppon maradva csalódott tekintettel elsomfordáljon mellőled?

- Túl vicces vagy! Röhögnöm kell! – mondtam szarkasztikus hangsúlyban, kissé nyomott hangulattal Solonnak.

- Ennél tisztábban pedig nem is mondhattam volna! Lásd, mit tesz a nagybetűs Szeretet! – válaszolt a tanítóm, majd kezével a kivetítőre mutatott, hogy a szó-kép-zést igénybe véve, ismét megértessen velem valamit.

Ismét, kettős vetítés játszódott a teremben. Az egyik oldalon láttam mindazokat a történeteket, ahol a szereplők önként, akár testüket is feláldozva cselekedtek mások javaiért. Ezek a javak csak és kizárólag, az érintett lelkek érésére, emelkedésére szolgáltak. Néha, a test érzéki kívánalmai ellen cselekedve.
Bizony, közöttük ott volt Jézus is, ki boldogan táplálta a vérszívókat, a „penész-embereket”, hogy már belülről építse, szépítse, sőt, térítse azok életét. És megértettem, hogy boldogok, kik a TEN-Mag-ukból adnak, mert tudják, hogy kifogyhatatlanok!

A másikon vásznon láttam azokat, kik nem csak a fájdalmakat, hanem a szenvedést is magukra vették, értelmetlen nyomorúságnak minősítve az életüket. Láttam, hogy a jogosnak hitt indulatok vulkánként lövellték ki a haragot, gyűlöletet, irigységet! Először láttam, hogy azt a sűrű energiabombát az alsó aurális erőközpontokból táplálták. Annak nehézkes erői kapcsolatban maradtak a Földdel, miként a fel-feldobott kő, mindig leszálla. Láttam azt is, hogy tévedhetetlenül csak arra hullik rá, aki azt elhajította! Minél nagyobb ellenállással, dühvel történt mindez, annál magasabbra hatolt a kolonc az ég felé, s a visszahullásig annál hosszabb idő telt el a Földön. Így a hatás és a következmény látszólag elválasztódott egymástól. Ifjúkori alantas tett, olykor évtizedes, de akár százados késéssel, de visszakerült a feladónak. A küldő és a címzett ugyan az, csupán néha már más címre, más díszletbe költözött. Itt semmi, de semmi ítélet nem volt, csupán következmény. Ettől már másként szálnak az imák, melyek felül tudnak emelkedni, könnyedségük által, a sűrű, feltételes és múlandó világon túlra. De csak azok, melyek nem kérni, hanem adni hivatottak!
Azok a teremtő imák, melyek bekapcsolódnak a Földet körülvevő energiahálóba. Majd az ő áramlataik felhővé sűrűsödnek, és áldássá válva, édes, termékeny cseppekként hullanak a mélyben szomjazókra.

Végül láttam magamat, egy kietlen sivatagban, a semmi közepén. Mezítelen lábamat a múlandó kőből, finom szemcsékké aprózódott száraz homok kellemesen melengette. A fejem felett ragyogott a Nap, könnyed ruhámat láthatatlan szellem szele fodrozta. Itt találkoztam a Földdel és az Éggel. Egész lényemen át visszhangoztak a korábbi szavak: - Mit válasszak? Mit válasszak?

Ekkor a lentről sugárzó melegség egyre feljebb áradt a gerincemen, szinte éreztem a vér vöröset, mely fényként az Univerzumba árad, s onnan a tüzet kiegyenlítő, arany-bíborban csillogó fény a fejemtől a lábam ujjain át, folyt lefelé, bele minden egyes porszembe. Ebben a látomásban értettem meg az Ember sorsát és értékét. Hídnak született mind, egytől-egyig! Életfának, a Fény hídjának, az Ég és a Föld között.

A Mi-t választom. A MI válasszon engem!





5. Irány hazafelé



Rövid pillanatokra elveszítettem a kapcsolatot magammal. Nem találok – hova is? Különös, nehezen jegyezhető az, mikor – nem vagyok sehol!

Vagy még igazibb: Mindenhol – vagyok. Minden képben, minden valaha volt érzésben egyformán. Nincs tér, sem idő – csak valami áradás. Valami mély, tiszta és időtlen, ragyogást keltő Szó járja át a mindenséget: Szala…Szala… Szaallaa…

Valaki rám kacag. Talán már kívül van – tőlem. Azaz, már valahol, valaki vagyok!

- Hé, hé, barátocskám! – fricskázta meg gyengéden az orrom, egy tündéri bájjal bíró ifjú hölgy. Azzal ellibben mellőlem, könnyed rakott szoknyája harangként lendül rajta, áttört, míves fehér csipkeblúza vonzóan emeli ki gömbölyded nőiességét. – Azt hittem, hogy már én sem bírok veled, annyira elszálltál – magadtól. De odavagy a férfiasságodért! - rám tekintve mondja nekem, s a válla fölött hosszú, sötétbarna hajzuhataga sörényként ír az ég kékjének hátterébe egy félkörívet.

Már érzékelek. Tudom, hogy itt lehettem, valahol egy tengerparton, kissé szétesve, valami asztrális teadélután – ahá, ott -, abban a szép házikóban, valami nagy fehérség – ahá -, Solon nevű égi küldöttről is előjönnek emlékek. Alighanem igencsak beolvasok neki, de nem tudom, hogy hova is tűnhetett. Már megint az ő keze lehetett ebben a dologban! Most mi van, kihasználják itt a tudatlanságomat? Aztán felvesznek esetleg egy olyan filmre, melyet az emberi lelket tanulmányozó orvos csoportnak mutogatnak majd, elrettentő példaként? Vagy valami beugrató műsorba estem be? Vagy talán a Földön, az a test nyakalt be valami drogot?

- Nincs kedved érezni a hullámokat? – hívott az ifjú hölgy magával, majd a hosszú szoknyáját, boka magasság fölé húzva, bele – nem lép, hanem – ereszkedik a parti hullámocskák közé.

Ekkor jöttem rá, hogy nem jár, hanem – suhan. Mintha egykor, a Föld bolygón láttam volna már ezt a suhanást. Talán tudatosan a tündéri jelenségekről, emléket ébresztettek az orosz nemzeti táncot bemutató, harangszoknyás táncosnők. Sok éves gyakorlásuk eredménye, hogy a parketten suhanó lányoknak nincs csípőmozgásuk, rezdülésük. A nagyon tipegő lépteik nyomán, oly benyomást keltenek, mintha ők nem is földi lények lennének.

- El vagyok bűvölve tőled! – szóltam a jelenségnek, de mégsem figyeltem igazán rá, mert az emlékeimből próbáltam összerakosgatni magam. – Ne haragudj, de mintha találkoztunk volna! Ki vagy te? – fordultam felé, közben két lábamon haladva hozzá léptem.

- Nem valami nagy szám, ha ez a csajozós dumád! – mondta kacagva.

- Nem ez volt a célom! Tényleg: Találkoztunk volna már?

- Nevezhetsz Solomének! Na, nem piszkállak tovább! Inkább tisztelem a benned megnyilvánult férfit. Akár köszöntésként is fordíthatod a nevem jelentését, mely szerteágazott a világon égi hírként. Solima, Szelim, Salom, Szalomként, női és férfinévként, de még Sólyomként, a Fény Fiának egyik neveként is alapjában egy és ugyan az! A Nagy Szala. A legfelsőbb lelkek összeborulása, hol a Szellem köszönti a Szellemet. Tartalma az Isteni Üdvözlet.

- Különös, de most ötlött fel bennem az a hang, mely még visszacseng bennem. Mintha az előbb hallottam volna valahol a neved. Vagy várjál csak! Á, csak hasonló! Szaalla, vagy Szala, netán Szálla…

- Még mindig hiszel a véletlenben? – közben tündéri kis lábával rúgva egy kis vizet rám loccsantott.

- Igenis, meg nem is! – vágom rá azonnal, nem túl meggyőzően. Persze néha tapasztaltam azt, hogy a többszöri ismétlődése valami mintának, eseménynek, névnek, nem volt véletlen, mert üzenete van neki.

- Nem lehet, hogy akár egy jelnek is van, csak nem állhatsz mindig géniuszként helyt az életedben? – kérdezett engem Solome, hangjából inkább mély megértés, szinte szánalom érződött. Talán már tudta, hogy „nehéz a bányászok élete”, az emberi ismeretekből való megélés. – Tudod már, hogy miért én fogadtalak? Solon már feladta, hogy visszahívjon téged. Tényleg, kicsit elszálltál! Nem igazán talált semmit, amiért vissza tudott volna gyömöszölni az elhagyott „palackodba”. Ha nincsenek kötődések, vágyak, úgy széjjelsugárzódsz, mint a napfénytől oszló kicsiny felhőpamacs. Na, de azért a szoknyasuhogás csak bejött! – két kezével Solome, tündéri pajkosan libbentett a szoknyáján.

- Bocsi, de nem értem még mindig. Te csalogattál vissza a testembe, valamit akarsz tőlem? Vagy én lennék az, akinek vonzó egy ilyen nő? – közben a víz fodrát figyelve azon tűnődtem, hogy Solon, a korábbi tanítóm már említette, hogy a gondolat ezen az asztrális síkon egyből megtestesül.

- Rád lennék moccanva? – kérdeztem meglepve Solomét.

- Ki tudhatja már a mai világban? – kérdi élccel a hangjában Solome.

De mit, élccel? Érccel! Ahogy a szemébe néztem, folyamatosan átváltozott! Előbb az arcvonások, majd röviddé lett a haja, csipkés blúzocskában férfias karok és mellkas jelent meg, néhány pillanatban még transzvesztita kinézettel ált elém SOLON, majd Solome ruhája is Solon hosszú, fehér, aranyszegélyű köntösévé válva, ott állt a tanítóm.

- Csukd be a szád, mert belerepülnek a legyek! – szól Solon.

- Nem tudtam mást tenni, hisz tényleg szökésben voltál! Becsaptalak volna? Rá se ránts! Mindkét forma az, aki vagyok. Sőt, végtelen sok lehetek – de mindig választok valamit, mégpedig okkal!

Én továbbra is csak bambulok, hiszen ez nem olyan, mint egy bukfenc. Vagy mégis, mint a mesékben? Háromszor átbucskázott a csúf szereplő, s olyan meseszép fiú, vagy lány lett belőle, hogy azt még Solon is megemlegeti!

- Okkal vagyok magas férfi, ha téged tanítalak, mert te, ott a Földön ezt fogadtad el eszményképnek, a középkorú, magas férfi tanítót. Mit gondolsz? Ha farsangi fánknak jelenek meg neked, fahéj illattal, szíved, elméd, vagy a nyáladat indítom meg, ha megszólítalak? Akkor is így figyelsz?

- Huhh! Lassan már jól utánozom a baglyokat – miattad! – pirítok a Tanítóra. – De miért is kellett ma „riszálnod”?

- Mert még szereted a férfiasságodat. De másként, mint amikor kisfiú voltál, vagy nagykamasz. Mára már sokkal érettebben tekintesz a nőkre. Gyerekként a fiúktól érettebb játszópajtásaid voltak a lányok, majd ők, anya és nagymamaként a tégedet tenyerükön hordozó nevelők, Erosztól fölfűtve vágyaid tárgyai, később múzsáid, mígnem egy naptó kezdve megláttad bennük a tündért, koruktól és külső jegyeiktől függően. Majd egy másik, fennköltebb napon, először is a nőkben láttad meg – Istent. Az Életteremtőt, a világszülőt, az ős-gondozót.
Míg a Fény, a Nap nemz és növel, az Anya, An, Eme, Mama szül, táplál és nevel.
A választott nevednek megfelelően a nő, „sorsországban”, saját királyságod trónjára helyez. Az apáknak tanulni kell a felelősséget és a gondozást, de a Nagyboldogasszony, az Ős-ősanyának sokadik ágú utódja, természete szerint – éli és áramoltatja – a Szeret őserejét!
Szeretetet világra hozni csak a Nő képes, akár úgy is, hogy a férfi személyben feléled, az Örök Nő energiája... Lám, a férfi, de még Isten is a NŐ-vel együtt teljes!

- Míg női testben parádéztál előttem, Solomeként, mintha a férfiasságomra utaltál volna. A női testedért jöttem vissza?

- Játék az egész élet! – folytatja Solon. – Játszottam a nőt, hogy a még be nem teljesített, meg nem unt férfiszerepet visszavedd. Hiszen mai személyiséged egyik fontos része. Előbb ember, majd férfi vagy. Neved, foglalkozásod, mind eltörpülnek ezek mellett. De még, ami igen-igen fontos, hogy Magyar vagy! Itt, a hazádban vissza fogjátok hamarosan tenni a legfelsőbb irányítást a Nő részére, mert a férfielvű világrend elveszítette a kapcsolatát az Anyával, a Teremtővel. A végtelen zsákutcákkal tarkított anyagelvű, „atyaúristenes” szigorral bíró országunkat a Szeretők mentik meg. Részint az arra kész férfiak lelkén át belülről megjelenve, anyagelv helyett a gondozó „anya – elvből” kiindulva, ujjá építve a keblüket. Továbbá a Kozmosz rendjére ráhangolódva, beavatott nő a Szent Korona várományosa. Mert az Ősforrásból, Világszülő Ősanyából ez az impulzus áramlik, a minden betűjével nagyban közlendő: SZERE TETT már most is lett! Abból a szeplőtelenségből teremtődik a Világ, de a Korona és a Nő házassága ismét elhozza e Földre a Megújítót, ki már Van Isten egyszülötte.

Majd látva a tanítóm az ismételt gondolkodásomat, baráti gesztussal megérintette a vállam. Értetlenül álltam, majd tisztázni kívántam valamit.

- De Solon! Ha erről valahol szót ejtek, minimum kiröhögnek. Ha meg valaki hinne is, az meg attól félne, hogy egy „nagy nemzeti herélés” kora jön el, az amazonok országa!

- Az akarnok elveket, az egyénre szakadás téveszméjét kell herélni magatokban! Akár úgy is, ahogy anyátok tanította, az anyanyelv segítségével is. Olvass, és legyen füled, hogy halld! Legyél „fülozófus”!
Egyén, egyéniség. 1- én. Megegyezik. Egyesül.
Mert még az egyén élete is azon múlik, hogy a test és a lélek, illetve annak vezérszála – Szala – egységben van-e! A sejt is egység, de szolgálja a nagy egységet, ami a SZER-vezet. Szala, mint a Szellem írja az írmagot, a gént, melyet a lélek és a test kiolvas. – Solon elrévült, lángoló tekintetét figyeltem.

- A Magyar Írmag üzenete, mit átadok!
Férfitestek, női testben harcos férfilelkek, nyissátok meg szíveteket, a feltétel nélküli szeretetnek, mert az nem csak a nemzet, de a Földanyánk élő szférájának megmentéséért, így az egész emberiségért újat, megújuló Földet teremtetek!
Az OK-talan odaadás, az elvárás-nélküliség kiéget bennetek minden salakot! Lehet, hogy fájni fog! Ne takard el a szégyenedet! Szemfényvesztők így nem tudnak gyógyulni, sem az ő erejükből gyógyítani. Fekélyes sebeket halmozók, régebben csonkítva lettek. De ne féljetek, a világ mindig változik. Mára már létezik a gyógyító Fény! Képletesen és valóságosan egyaránt.
Ha magányosan is, de mindenképpen lélekben mezítelenné kell válnotok, hogy a gyógyító sugár elérhessen! Ahogy szerét ejted, hogy felkutasd a Nőt, akkor anya-elvű növekedést fogsz tapasztalni, nem csak a belső, hanem a külső világban is. A szeretet a szerves világot újjá szervezi, a Szarvasnép csodáját nagy örömmel veszi majd a világ!

- Röpke évek se teljenek addig fölöslegesen, erősítsétek az ételt, mi a testetekbe jut. Mégpedig az Élettel, melynek adóállomása a hazátokban van. Neve, a Szent Korona. Alá helyezzétek a tönkölyt, hogy egy holdhónapig áldásából részesüljön, de ez alatt természetes napfény is érje az Élet Oltárát. Ezt osszátok fel a nemzettségnek, a megújulás vetőmagjaként.
Ápoljátok, miként Apolló fénye ma is ápol benneteket! Anu szent kertészetét, Anu jelein nevelt növényeket Életre felébresztve, kössétek egybe a biogazdasággal. Ettől gyarapodik az ország és éled bennetek is az Írmag! Mi már megtettük, egy korszakkal korábban. Most rajtatok a sor, hamarosan belakjátok a magasabb síkú világotok is, hogy - onnan kilépve – a világűrben Úr-ként utazva, ápoljátok az érő Életfákat. Építitek Van helyét, magyar „A VALÓ KITES VARA-t”.

- Anu vérei, Magyarok! A Világ Köldökéből jöttök, a Nemestől származók, Életfátok, a mayák, nagák, a Ma-Garok, mágusok fája most nő fel az egekbe. De tisztán kell azt tartanotok, mert kártevők oda nem juthatnak fel, mert kiirtódik miattuk minden, amiért a sokaság megszenvedett. Még féltek, mert csak lefelé néztek, szédültök és kétségbeejtően távolodónak látjátok a korábbi erőtöket, javaitokat.
Tudd, hogy Nemzőknek és Szemzőknek szült az Anu, hamarosan kijárjátok az osztályt a Világegyetemen!

Mikor Solon befejezte a monológját, már együtt lebegtem vele a világűr végtelenségében. Már nem a tanítóm ált mellettem az óraadáson. A korábbi jelenetek víziója, vagy valóságai jelentek meg elmémben. A forma csaknem teljesen feloszlott, mi emberszerű volt. Szemek és szemek… Szemek, melynek fekete szembogarában univerzumok tükröződnek. Egyikben elnyeletnek, míg egy másikban a Teremtő álmai áradnak a világok felé. Ist-állót építünk a csillagoknak és Ist-ápoló helyeket, Földeket, a világ megfáradt utazóinak.

Magunk vagyunk, de nem egyedül. Halljuk Anu hangját a forrásból, a boldogság vidám, világteremtő hangját:

-IAO! Iaaooként visszhangzik, mintha a Jó születne.

Egy szem néz mélyen a szemembe, Solon szeme, a Van Isten szeme, régi nevén a Való, az Asszony szeme, melyben tükröződöm, de akkor…



Akkor megcsördül valami, mely minden izmom összerándítja:

- Istim, csörgött az óra! – majd egy Nő keze simítja meg szeretettel az arcom. – Fel kellene kelni! Hallod?

Hallom, és azt is, hogy valami visszacseng: - Mit választok? Mit választok? Tényleg fel kell már ébredni!



Írnák, 2009. 06. 02.

Királyság az égből…

    Hol volt, holnem volt, oly régen, tán igazság sem volt.

Királyság az égből, alászállt a Földre – mesélik az ősöregek.

    Fent az égben volt egy királyi nemzet – mondják ők.

E nemzetnek minden fia király volt, minden lánya fenséges királyné. Ők oly gyönyörűek voltak, hogy az országukban a nap sem sütött, mert az ő fényik – bizony - elhomályosította volna azt.

    A fiatündérek lángot mintázó, csúcsos sövegekben voltak, a leángyalok pedig magát a Teljutat tették hajuk köré pártának, melyen csak úgy sziporkáztak a csillagok. Tátos lovaik magik is oly szépen voltak, hogy ember azt le nem írhatja. Nemesek, tüzesek, értelmes szemükön látszott, hogy csakis a gazdáik szolgálatáért élnek. Kantárik, nyergeik, ezüsttel, arannyal voltak díszesek.

Úgy tartják a mai népek, hogy e királyok, Magnapról jövének, Magnépnek hívattak maguk között.

Hajuk, akár az élő arany. Kinek, mint a tüzes, forró színaranyé, kinek, mint az érő gabona. Ruházatuk arannyal mívesen díszített, légiesen könnyű selyem, testhez simuló nadrág, puha, díszes, hosszú szárú csizmával. No és a felsőrész, tele volt írva a Világ Világosságának történetével, amit a hímzett mintáikból is el lehetett olvasni.

Mintha már otthon érezték volna a küldetésük veszélyeit, magikra írták fel a visszatalálás térképeit. Ha elveszették volna meseszép úti köntösüket, hát hímzéseik ott ékeskedtek ruháikon, sövegjükön, pártáikon. Ha amazt is el kellett volna hagyniuk földi útjukon, megegyeztek, hogy egymásnak szemibe nézve, abból is kiolvassák majd a visszajutás útját.

    Dolguk az volt, hogy eljussanak a Földanya szívéhez, s ott erősséget hozassanak létre. Ez az erősség célja az volt, hogy az égiek támogatása segítségével kitisztítsák az életnedűt elszivárogtató barlangokat, helyreállítsák ama szívnek ősi formáját, melynek égi másával együtt kell lüktetnie.

Mivel ama helyre minden alsó és felső rendeknek tilos volt az égből leszállani, az ide összefutó ereik mentén juthattak volt oda. Nem zavarhatták meg kintről az Anyácska szívdobbanását.

Így hát fellelték a Szent Szelet, a ma már Szent-György ösvénynek hívatott utakat, melyek elvezettek volt a Dobogó Szívig. Sietniük kellett, mert az életerő csak egyre gyengült a Földön. A mélység démonjai olykor-olykor felszöktek a felszínre, hogy szétzilálják a földi világot. Sok volt a torz, magtalan növény, az állatok teje, életkedve elapadt, az emberek asszonyai halott gyermekeket szültek. A nyugtalanság éhínséghez, háborúkhoz vezetett.

    Az istenfiak így értek el a keleti bejárat szűk völgyét, mely sötét, erdős bércek között húzódott meg. Itt az éji sötétben is biztonságban haladtak, mivel ők magik a fényhozók. De csak egyesével juthattak át némely szoroson. Nem tudták, hogy e föld mi varázslatot, meglepetést tartogat számukra.

    Az egyik kanyar után, az első utazó fénye egy függőleges, sima sziklafalra vetült. Az meg - mint egy tükör - visszaverte az istenfia fényét. Pontosan úgy tetszett, mintha a hegy megnyílott volna, s kilépne belőle egy világító lény. Úgy ám! Szemben állt, szembe szállt az első mágussal. Az égi jövevény soha sem tapasztalt éjszakát, soha nem látta saját képmását. Azért, mert ahonnan jöttek volt, minden fényből volt megalkotva. Úgy hitte, hogy a hegy szelleme állta útját. Ha ki akart térni előle jobb felől, amaz útját állta, ha meg amúgy, a másik is úgy! Vette volna elő fegyverét, de amaz is fenyegette őt. Égi buzogányt pedig nem használhatott, hiszen a szent helynek kapujában, az életnek ösvényén járt. Mit volt mit tenni, a lába alól szedett fel egy marék sarat, majd a saját képmására hajította. Amaz szintén így tett, de nem találta el az utazót. Minden egyes sárgolyótól kisebb lett a tükör fénye, majd végleg el is tűnt a falról.

A bátor istenfi így jutott túl az első kihíváson. A harc közben viszont elvesztette égi koronáját, mely egyetlen, hatalmas, csillogó karbunkulus kő volt. Míg viselték, az ég zenéje szólott belőle. Tündérnek, istenfinak kellett lenni annak, aki azt meg is érthette. Kereste is a lába alatt, de a nemes ékszer a sárban elveszítette a fényét, s ott maradt, letaposva. Sietni kellett tovább, hogy a küldetés ne szenvedjen csorbát.

    Miközben az első úttörő, kényes köpönyegét szaggató bozótosban haladt tovább, mögötte lévők sorra elvesztették ezen az ösvényen koronáikat. Ki úgy, hogy hasonlóan járt, ki meg úgy, hogy ágak, kiálló sziklák verték le az égi koronát róluk. Odafent soha sem találkoztak olyan akadállyal, mi előtt meg kellett volna hajolniuk. S nem találkoztak saját tükörképeikkel, amitől megrettentek volna.

    A völgy, mire elvonult a csapat, gyémántokkal lett lekövezve. Úgy tartják, hogy aki megleli az isteni ősök útját, annak lába a csillagok zenéjére, bölcsességére hág majd, s kedvére válogathat az elhagyott koronáik között.

    Csak egyetlen-egy istenfi, Szikorka lépett ki úgy az Anyaölbe, hogy megőrizte fején az égi kincsét. Valamennyi között ő volt a legkevésbé felkészült, nem vette annyira komoran, komolyan küldetését, mint ama mások. A többiek szerint egy kerékkel többje lehetett neki.

Végig hahotázta az utat. Olyan sok dolog más volt, mint odahaza. Mindent meg akart érinteni, szagolni, el-elmaradozott, hogy a mohákat megsimítsa, vagy meghallgasson egy harangvirágot, mikor a széltündér meglibbenti azt. Áhítatában sokszor letérdelt a földre, hogy figyeljen a mókás apróságokra. Szerencséjére, pont így kerülte el a fejmagasságú sziklatüskéket, ágcsonkokat.

Mikor az ő fényétől is visszacsillant a völgy kristálya, a tükörképe elé állt és rámosolygott. Majd tett néhány játékos billegést a tükörképe előtt, amaz szintúgy. Majd, barátsága jeléül tenyerével a másik tenyerébe csapott. Mindketten olyan jól szórakoztak, annyi vidám percet töltöttek együtt a hegy szellemével, hogy nehéz volt tőle az elválás.

Ráadásul látta Szikorka, az istenfiú, hogy ez a társa semmivel nem alacsonyabb rangú őtőle, hiszen viseli az égiek koronáját. A sok nevetéstől oly melege lett, hogy köpenyét összehajtva a hóna alatt vitte tovább. Őt is érték a tövisek, de neki a bőrét is megszaggatták. De amire kiért a völgyből, sebei már be is gyógyultak.

    Az Egeket a Földdel összekötő fényoszlopot kellett volt, hogy a Fény Fiai erősítsék. Az élet patakjának szívébe kellett volna letenni koronájuk, de már csak Szikorka fején maradt meg egyedül. Nagy is lett az ő dicsősége a többiek között.

    Tiszteletük jeléül Szikraur, Szikur néven hívták őt ezután.

A királyi karbunkulust menten a szent liget közepibe elásták, majd elébb a hegyébe egy Fényőrt, azaz fenyőt ültettek. Később, az itt maradó gondozók feladata az volt, hogy a fenyő helyébe - beszélő kőből- Szegurat faragjanak. A Szeg Úr oszlopát tulajdonsága miatt Messzibot-ként is emlegették. Mondják, ki megérinti azt, a csillagokból jövő üzenetet is képes meghallani.

A lángyalok kettős körbe állva, egymással szemben áramolva énekeltek és táncoltak. Lábik alatt alig hajlottak meg a fűszálak. Mikor hangjuk lesiklott a környező völgyekbe, az elszáradt források csilingelve felbuzogtak.

A fiak a 24 irányú sugár különleges metszéspontjaihoz táboroztak. Hét nap és hét éjjen át dolgoztak, isteni eszközeikkel megerősítették a Földanya szívének külső védhálóját.

Hegyet vágtak, völgyet temettek, barlangokat mélyítettek, míg elkészült a Szer, a központ, melyet nyelvükön csak Emberszéknek hívtak.

Minden kőmíves csapat egy-egy istenidéző-jelet, egy Szent Betűt rótt ezen kiemelt pontok köveire. Aki elindult valamerre a világba, olvasta az állomás jelét, majd a következő pont rovásával kapta meg az Irány Szent Nevét.  Éjjelente különleges, hideg tüzű lámpásaik szórták a fényt, csúcstól-csúcsig.

Tátos asszonyok súgták meg az itteni embereknek az ősi jelek hangjait, adták az Anyanyelvet. 

    Később ezt az Emberszéket, Földanya Szívét – mesélik ükapáink, Szik Ambriának nevezték el, a félistenek földje a Pilis Ten közepén.

    Az istenfiak küldetése lejárt. A Földanya ismét lüktető, termékeny életet kezdett élni.  A gabonák újabb sorokat fialtak. A gyümőcsök édesebbek lettek, mint a méz.  Az ég madarai ismét énekeltek. A tehenkék ikerborjaknak adtak életet. Az emberek közé eljutó tudós űri emberek sokakat kioktattak a magik tudományából. Akik elvégezték a tudás oskoláját, Magos-nak neveztettek.

Damást - az istenfik közül - az emberek és az állatok is elfogadták a királyuknak.

Az emberek háborúzás helyett otthonokat építettek, s a földmívelést tanulták.

Szikra, a vidám, bolondságról híres istenfi lett a szív központjának őre. Rengeteg rejtvényt, huncutságot rejtett el a környező erdőkben és hegyekben, hogy a kései idelátogatókat is szórakoztassa.

A földi asszonyok az isteni lányoktól istápolást, füvek és fák szellemének megismerését, szövést, fonást, étel és áldásadást tanulhatták meg.

    Bizony, olyan régen volt már, hogy idejöttek volt, hogy az istenfiak elfeledték az utat hazafelé. Össze is gyűltek, hogy megtanácskozzák, miként juthatnak haza. Megbeszélték, hogy megtették a dolgukat, kitanították, tudásukkal megáldották az emberiséget. A Pilis új őrzői, a földiek legkiválóbb tudósai, a Filis Tenek, a hit, szeretet és a nyelv őrei a Tennők, már a helyükön voltak.

Mindnyájan más részletre emlékeztek. A Föld tompa fénye elhomályosította a biztos tudást.

-         Egyet se búsuljatok! – mondta nevetve Szikur, a király. Hisz elhoztuk a térképet a ruháinkon! Rajta a csillagos ég minden titka!

    Igen ám, de a királyi palást kivételével mind elveszítették, vagy elhagyták azt.

Rájöttek, hogy a földi világban a törtető akarat az, mely nehezíti a hazatalálást. Erővel, indulattal törtettek az eléjük kerülő akadályokon keresztül a megérkezésük alkalmából.

Szikur úgy döntött, hogy az egyetlen megmaradt palástot a földre helyezi, s azt körbeállva, valamennyien emlékeznek majd a visszaútra.

Igen ám, de rájöttek, hogy elvesztették a koronájukat is, melytől fenséggé lettek, ami segítségével megérthették a világ valamennyi lényének a gondolatját. És ennek az utolsó darabja a Szeg alatt, a Földanya Szívében pihen.

Rájöttek az istenfiak és lányok, hogy mikor nem hajtottak idejében térdet az elibéjük kerülő akadályok előtt, leverődött az isteni koronájuk a földre. Mások pedig akkor veszítették el azt, amikor még nem tudták, hogy elvarázsolt világ a Föld. Félelmük támadt, harcolni kezdtek és sárral dobálták saját tükörképeiket.

Bizony először sírni, búslakodni támadt kedvük, hogyan is lelhetnék meg a sárba rekedt kincsüket.

-         Gyertek, és megtudjátok az utat! – szólította valamennyi társát Szikur. – Nincs veszve semmi! Álljunk körbe, fogjuk meg társunk kezét, nézzünk mélyen a szemébe és táncoljunk. Csak bízzatok!

    Így is lett. Mindenki az ő isteni kedvesével táncolt, a palást körül. Szemeik oly mélyre láttak, hogy eljutottak egymás szívéig. A szemük színes bogárában rejlik az a középpont, ahová visszajutni igyekeztek. Addig és olyan szeretettel nézték egymást, mígnem meglátták a társuk valódi fényét, fején a koronával. Az a pár, aki szeretetben így egyesült, menten visszakerült a Földanya Szívének csatornáján, az Ég Szívébe.

Hamarosan nem maradt utánuk más, mint a tisztáson hagyott Égi Palást.

    Az emberek kiválóságai pedig e mintákat bevésték kőbe, fába, hímezték, vetették, oktatták iskolákban. Tudták, hogy az ember egyszer eljut addig, hogy a másikában is felismeri majd saját isteni mását, a jelek, az ősök útján, az istenfiak otthonába is eltalálhat.

Írnák,  2008. 03. 13.