KIÉ A VILÁG?
Egykor, még a történelmi idők kezdete előtt, amikor óriási lények csordái rótták a fél éves fagy által jégbezárt Európa végtelen vándorútjait, született egy kis sarki róka.
A történet róla szól.
Ebben az évben is, úgy, mint máskor, a májusi déli szél egyszerre fújta el a fagyos napok emlékeit. Az ég csordulásig megtelt a hazatérő madarak végtelen csapataival. Lázasan készültek mindannyian, a nagy Tavaszünnepre. Az összes égi és földi teremtmény, erre az alkalomra a legszebb ruháját kívánta felvenni. Káprázatos színek, fényjátékok, hangok és illatok kavalkádja árasztotta el az északi rókapár odúját. A kotorékban is jól lehetett érezni azt a remegést, melyet a visszatérő növényevő állatok izgatott, sietős csordái keltettek, az agyonázott, süppedős földön. Amerre a szem ellátott, harsogó zöldek, alacsony egynyári virágok bújtak elő. Egy talpalatnyi föld sem maradt díszítés nélkül. Hol a mocsaras területek voltak, ott salátaként terítették be a vízfelszínt, a kövesebb réteken zuzmók és mohák között előretörő arasznyi száron, kelyheket, harangokat, gombocskákat formázó, ezernyi féle illatos, színes virágok kínálták nektárjukat a rovarok felhőinek. E földnek csupán a felszíne olvadt ki minden nyáron, mert a gyorsan hűlő kora őszi esték ismét fagyokat hoztak magukkal. Ezért különösen értékes a rókaodú, mert egy kisebb magaslat sziklájának tövében, meleg, napos oldalban, a patások útvonalától kissé félreeső helyen volt a bejárata. Míg a szülők távol voltak, a kicsik a környéket derítették fel. A rókakölykök önfeledt hancúrozásait álmos, ernyedt napozások követték.
A legkisebb kölyök kissé ábrándozó volt. Míg a társai vadul rárontottak a vadlúd fészkére, majd menekültek a feldühített gúnár elől, ő inkább leült, nézelődött, figyelt. Minden érdekelte, sokáig nézte a magaslatról a legelésző állatokat. Látta, hogy legelészés közben ugyan szétszélednek, de ha valamelyik medvét jelez, összeverődnek ismét, eltakarva a ragadozó elől újszülött borjaikat. Igen csodálkozott azon, hogy a hatalmas tulkok, erőtől duzzadó bikák ugyanúgy féltek a ragadozóktól, mint ő, a kicsi, erőtlen rókafi.
Egy alkalommal, mikor egy nagy bika közel ért a kotorékhoz, feltette a kis róka neki a kérdését:
- Mond, te, ki olyan hatalmas vagy, engem úgy eltaposhatnál, hogy talán észre sem vennél, te tudod –e, hogy kié ez a világ?
- Hogyne tudnám, hát az erőseké! – mondta a vezérbika.
- Előbb láttalak, mikor egy medvebocs megzavart téged is. Tehát ő az, aki erős?
- Nem tehetünk róla! – mondta a tulok. Nekünk minden medve a medveatya gyermeke, akár kicsi, akár nagy. Mindenki tudja, hogy ha medvét látunk, menekülnünk kell! Ezen soha sem gondolkodtunk, mert ártana az emésztésünknek. Azt tesszük, amit szoktunk.
A kis róka tanácstalan volt. Egyre inkább érezte, hogy valamit meg kellene tudnia. Bárkivel találkozott, többnyire ezt a választ kapta.
Egy napon, a szikla tövében üldögélve, hosszasan figyelt egy kis pókot. Az, miután kijavította a harmat által megrongált hálóját, csendben, mozdulatlanul kuporgott a sarokban. Egy idő után úgy érezte a rókakölyök, hogy talán nem is ő figyeli a pókot, hanem az őt. Gondolta is, ha sok mindent látott, sok dolgot ez a pók is megfigyelt, ő talán eligazíthat, hogy ki a legerősebb? Kié ez a világ? Meg is kérdezte a pókocskát, aki kitérő választ adott:
- Kérdezd talán a mamutot, ő biztosan a legnagyobb, legerősebb! – mondta neki a pók. - Én nem sok mindent tudok a világról. Ha szőttem hálót és türelmes vagyok, előbb, utóbb fogok majd valamit. Csak addig terjed a világom, ameddig a hálómat vethetem.
- És hogyhogy nem féltél, mikor itt járt az óriási bika?
- Miért tenném? Ha valami nagy bogár, vagy állat eltépi a hálómat, akkor elfutok. Amikor elmegy, csinálok egy újat. Csak addig terjed a világom, ameddig a hálóm.
Telt-múlt az idő. A kis róka egyre nagyobb területet ismert meg a világból. A lassanként egyre szárazabbá váló talaj jó helyet biztosított egy kis szunyókálásra. A kis rókakölyök édesen álmodott egy kicsiny bokor árnyékában. Mélyen aludt, a környéken lévő állatok neszezése sem jelzett veszélyt, a mindig mozgó, éber rókafülnek. Azt sem vette észre, hogy a korábbi napsütés, egy pillanat alatt árnyékká változott. A hangacserje teteje felől, egy hatalmas, szőrös cső ereszkedett alá. Mielőtt a levelekhez ért volna, oldalra került, tölcsért formázva a végéből, éppen a rókakölyök bundája felett állapodott meg, rövid befelé áramló szippantás után, erőteljes és zajos kifújással ismét tapintani akart. Azonban ez a cső, a kis rókának csak a helyét találta.
A kölyök, az álmából még fel sem ébredve egészen, úgy pattant fel, mint egy acélrugó. Végképp nem volt sem ideje, sem kedve, a cső eredetét kutatni. A meglepetés azonnal működésbe léptette a túlélési programot. Előbb fuss, azután gondolkodj! Mire visszanézett, szíve még mindig erősen kalapált. A bokor apró leveleit, egy ujjban végződő, szőrös tömlő tépkedte, majd mikor eleget fogott, emelkedni kezdett. A kölyök követte a szemével, hogy messze a magasban, egy száj nyílott meg, mely magába tömte azt. A száj mellett, olyan vastag, hajlított fog fehérlett, ami vastagabb volt a rókaodú ajtajától is. Ezek egy robosztus fejhez tartoztak, melynek mérte a rókák sziklájával azonos. A környék minden magaslatát ismerte, de ez a hegy mindtől sokszor magasabb volt. Négy óriási oszlop tartotta, lobogó, dús gyapja miatt, még nagyobbat mutatva. Az alacsonyan álló nap, a mozgó hegy árnyékát egy jó futásnyi távolságra nyújtotta.
Először látott életében mamutot. Szülei elbeszéléséből nem értette, milyen is lehet a maga valóságában. Figyelmeztették is: - A képzelet nem jó tanácsadó. Olykor felnagyít, máskor lényegtelennek mutat dolgokat. A személyes élményt semmi nem képes pótolni!
Mikor elpárolgott a félelme, tüzetesen - immár egyben- figyelte meg az óriást. Így minden részlet kezdett értelmet kapni, és a maradék ijedség is elmúlt. Rájött, hogy nincs veszélyben, s a leghatalmasabb lény, békés növényevő. Megértette, hogyha közelről valami nagyon ijesztő, attól eltávolodva, egyben rálátva felismerheti azt. Végül, még kissé mulatságosnak, bizarrnak is tűnt, ahogy mozog, ahogy táplálkozik egy szőrös hegy.
Bátorságát összeszedve, megszólította őt:
- Bocsánat! Te vagy az a híres mamut? Te vagy a legerősebb? Te tényleg nem félsz semmitől? Ugye te vagy olyan okos, hogy tudd, kié a világ?
A felséges óriás lassan és meglepően halk, könnyed lépéssel a következő bokorhoz lépett. Evését változatlan komótossággal folytatva, csupán az aprócska szeme villanásával a rókára nézve ennyit mondott:
- Mit zaklatsz, ostoba! Nem elég, ha rám nézel? Láthatnád, hogy enyém a világ!
A kis róka tovább már nem is akarta zavarni a hatalmasságot. Hiszen, ha övé a világ!? Végre a gyermeki nyugtalanságával megtalálta a választ.
Bár szülei elküldték otthonról, remek nyarat mondhatott a magáénak. Bőségben volt minden rovar, egér, hullott madárfióka, elhagyott tojás. Szépen megerősödött, egy kisebb kotorékot készített még nyáron, magának. Itt tanyázott egy másik pók, mely kör alakú hálót szövögetett, két erős, magas kóró között. A reggeli harmat, és a felkelő nap, csodás, íves, rózsaszín gyöngysorral gazdagította azt. A róka gyakran beszélt a pókhoz, az azonban csak egykedvűen hallgatott.
Az ősz eleje bár meleg volt, nagy nyugtalanságot hozott, minden költöző állatnak. Táplálék még volt bőségben, azonban az évezredes bölcsesség elindította a szarvascsordákat, a tulkok és bölények gulyáit, valamint a kisebb madarak csapatait. Jobbára a lúdfélék, rágcsálók és az óriás mamut volt látható a vidéken. Reggelente a harmat helyett, a karcos dér lepte el a pók hálóját. Talán éppen az utolsó melegebb napon, azt látta a rókafi, hogy a szomszéd elhagyja a hálóját, és egyre magasabbra mászik. A szalma tetején csendesen várakozott. Mikor délben elég erősen fújt az északi szél, a pók egy laza csomót és egy erős szál hálót eresztett a szélbe.
- Mit csinálsz? – kérdezte értetlenül a róka.
- Amerre a hálóm, arra a világom! – szólt a pók, s mikor a szél, pattanásig feszítette vitorláját, azon kapaszkodva leoldotta magát a fűszálról. Pillantás alatt eltűnt, a meleg dél felé.
Másnapra nagyon kellemetlen, esős, hideg idő köszöntött be, ami csaknem egy hétig tartott. Minden szárazföld egyetlen vizes mocsárrá változott. A ludak is csapatba tömörültek, majd hangos búcsúzgatással elhúztak délre.
A világ legnagyobbja, a hatalmas mamut, egymaga állta a sarat. Bár sokszor őneki is hasig kellett merüljön, hogy egy bőségesebb füvesebb területhez eljusson. Az elvándorolt állatok miatt, senkivel nem kellett az ételét megosztania. Még erősebb, még hatalmasabb lett, mint a nyáron. Mások mellett, sőt a társai mellett is kiemelkedő szépségű példány volt. Senki, de semmi nem állhatta az útját.
Egyszerre csapott le a korai tél, minden erejével. A jeges szél a sarkiróka szép fehér bundájához fagyasztotta s korábbi sarat. Az odú környékét ellepő hulladék néhány napig, ha szűkösen is, de biztosította a kosztot, a kotorék és a bundás rókafarok a meleget. Több napig tombolt a vihar. Helyenként vastag torlaszokat épített a frissen esett hó. A táj teljesen átalakult utána.
Amilyen hirtelen jött a szél, úgy is maradt abba. A kis róka, egyidejűleg a kinti csendre és a gyomrának korgására ébredt. Az orra valamit jelzett neki. Még itt a kotorék mélyén is, jól kivehetően, édeskésen izgató hússzag terjengett. Amikor kitekintett, a párán átderengő nap - úgy egy futamatnyira- egy magas hókupacot világított meg. A szél munkája nyomán, nem messze a rókavártól, óriási hótorlasz nyújtózkodott. Az illat minden bizonnyal innen csalogatta őt. Annál inkább, hogy a hegy tetején, a fehér hó kontrasztján, fekete hollópár üldögélt. Sokszor dolgoztak ők egymásért. Olykor a róka szimata jelzett táplálékot, olykor a holló éles látása, rárepülése mutatta meg egy elhagyott maradványt a rókának. Bár osztozni soha sem tudtak igazságosan, mégis tudták, hogy túlélésük titka éppen a különbözőségükből fakad. Az együttműködés, élet-halál kérdés, a nehéz időszakokban.
Közben a róka is a kupachoz ért. Először azt hitte, hogy csodás szaglása tréfát űz vele. Bármerről közelített, az oszló, finom hús szagát érezte mindenhonnan. Mikor a hó alá ásott, megértett mindent. A mamut óriási teteme volt előtte. A hatalmas állatot a hirtelen jött fagy a mocsárhoz ragasztotta. Az ő bundája is olyan lehetett, mint a rókának, de nem volt hol megszáradnia. Egyre nehezebben mozogva, szőre fogságába esve a jégbe belefagyott, majd lassan haldokolva, végleg jobblétre szenderült.
Testét ajándékul hagyta a hátramaradott, esélytelen, az itt telelő kisebb állatoknak.
A róka először boldog volt. Örömköröket futott a tetem körül, majd kis fehér pofácskáját a hóba dörzsölte.
- Egész télre megvan az ennivalóm! – ujjongott. De az örömébe értetlenség vegyült. Leült, majd fülét a hátsó lábával kapargatni kezdte zavarának jeléül:
- Jó, jó. De akkor most, kié is a világ?
Írnák, 2005. 08. 08.
A MÁGUS
Alig egy órája, hogy kilépett a repülőgépből, de ennyi is elég volt, hogy egykori emlékeket felidézzen magában. Miközben a taxi a belváros utcáinak gödreit kerülgette, elérte őt az otthon érzése. Az egykori zajok, illatok, kifinomult érzékszerveit elemi erővel bombázták. Pedig ott, kint, India vad, határtalan, olykor kusza városaiban, ashramjaiban szintén otthonra lelt, az elmúlt tíz esztendő alatt.
Soha sem gondolta akkor, hogy még valaha vissza fog térni a szülőföldjére, hisz úgy érezte, itt, ebben a spirituális közegben fogja a tudományát a végsőkig csiszolgatni. Csaknem tíz esztendőt töltött a Swami lábainál, egyre több tudást, szellemi ismeretet elsajátítva tőle.
Különleges képességei, a szidhik, melyet a szellem adományaként tiszteltek a csoporttársak, szívós jógaleckék egyenes ágú következményei voltak számára. Alig, néhány perces elmélyülés kellett, hogy vagy repüljön, azaz több méterrel -a talaj felett-, lebegjen, vagy ha úgy döntött, egyszerűen áttetszővé, eltűnővé vált, mintegy áthatolva a környezet anyagán. Soha sem ismert a hazájában egy olyan embert sem, akinek a tudása akárcsak megközelítette az övét. Egyre inkább erősödött benne az a gondolat, hogyha a gyakorlatok ilyen átütő változásokat képesek létrehozni egy emberben, azt meg kell osztani a hitetlenek világával. Mivel India kínálata bővelkedik az egykori és a ma is élő szentekben, nagytudású mágusokban, kézenfekvőnek tetszett, hogy hazatérve iskolát alapítson.
Sokszor kérdezte a nagytiszteletű mesterét, hogy mikor ér véget a tanulás folyamata. Ő azonban, mint az utóbbi két, három esztendőben egyre gyakrabban, kitérő választ adott:
- Ha már nem kérdezel engem, akkor a Tudás ajtaján kopogtatsz! – vagy másként: - Ha már kezded azt tudni, hogy semmit sem tudsz, akkor, már talán benyitottál a Tudás előszobájába!
Ezek a válaszok nem elégítették ki őt, mert egyre csak feljebb és feljebb törekedett. Igyekezett a különleges képességét egyre tökéletesebbé, látványosabbá fokozni.
Mikor eljött a búcsú órája, egyedül a mesterétől tudott nehezen elszakadni. Képét egy jókora medálon a szíve fölé helyezte. Most is, míg a taxi a szálláshoz ért, többször, jóleső érzéssel megsimította.
Miután berendezkedett, első telefonja a TV-nek szólt. Jó előre kitervelt minden aprócska részletet. Nem kezdheti úgy, mint sok ezoterikus tanító. Apró csoportokat tanítani, vagy csupán néhány, arra alkalmasnak halkan megsúgni a titkos mantráját, négyszemközt megajándékozni őket az igazi nevükkel…
Túl fontos az, amit már elsajátított, ahhoz, hogy évek, évtizedek alatt szivárogjon át a köztudatba :
Az anyagnak is van egyféle tudata, melyet az ember képes a saját hatalma által, egy magasabb szellemi erő segítségével, céljai számára átalakítani. Ebben rejlik minden természetfeletti jelenség nyitja. Ezt már holnap, a legnagyobb nyilvánosság előtt, egyszer és mindenkorra be fogja bizonyítani!
A TV- szerkesztőségben mindenkiben meghűlt a vér. Ilyenről a legedzettebb riporterek sem hallottak, pedig sok flúgossal, szemfényvesztővel és mágussal találkoztak már! Hogy valaki a száguldó gyorsvonat elé, alig kőhajításnyi távolságra beüljön meditálni, és jógi képességei felhasználásával meneküljön meg, egyszerűen képtelen ötletnek tartották. Ha viszont igaz? Ki az, aki kihagyná az évszázad legnagyszerűbb bulvár szenzációját?
Este, miután egyik riporter interjút készített a mágussal, aki mutatott neki néhány látványos elemet, meggyőződött a bejelentés igazáról. Másnapra külön tervet dolgoztak ki. Miután a mester aláírta a „saját felelősségemre…” dokumentumot, tetszőleges helyszínt választottak, nehogy csalás esete merüljön fel. Minden trükk kizárva!
Mindenki a maga módján készült. A stáb, a maga őrült tempójában szervezett és cselekedett. A mágus mester pedig visszavonult a tömegtől, légző gyakorlatokat és jóga ászanákat végzett, úgy, mint máskor is.
- Nagyszerű látvány lesz! –gondolta. Egy percem van, amíg a kanyarban száz km-es tempóval közelítő gyorsvonat ide elér. A mozdonyvezetőnek esélye sincs a fékezésre. Amíg a vonat elrobog – alattam, addig levitálok-, képes vagyok megtartani magam, fenn, a nézők legnagyobb megdöbbenésére.
Rengeteget gyakorolt, négy, vagy öt másodperccel előbb a levegőbe fog emelkedni. Majd ott, fenn, áttetszővé válik, és a sínek közé ereszkedve ismét meg fog jelenni. Igazán mindenkit meggyőző látványosság lesz.
Eljött a mágus ideje. Az ügyelő jelezte, hogy – Most! – ekkor indult az óra, ő a sínek közé telepedett.
A síneknek egyre erősödő sikoltása jelezte a gyors közeledtét. A kanyar külső oldalánál elsőként a porfelhő tűnt fel, melyet a szerelvény száguldása keltett, majd előbukkant a mozdony is.
A mágus rezzenéstelen nyugalommal meditált, készülvén az emelkedésre.
Az eddigi fátyolfelhős ég, naposra változott, rövid időre, aranyló fénypászmát bocsátva a résztvevőkre, mintegy külön kis fényszigetet alkotva, elválasztva őket a környezet szürkeségétől.
A mágus elméjén egy röpke gondolat suhant át:
- Előbb emelkedjek –e, vagy maradjak ülve, és váljak áttetszővé, átjárhatóvá, hogy a vonat bennem száguldjon át, majd ezután repüljek el a kamerák előtt? Ebben a fényben melyik lehetőség a szembeötlőbb?
Csaknem két órát késett a gyorsvonat, mert a baleseti helyszínelőknek minden nyomot rögzíteni kellett. Miután a mozdonyt lefényképezték, a még mindig izzadó, szitkozódó mozdonyvezető nekiállt, hogy a vezérlőpultot megtisztítsa a betört szélvédő szilánkjaitól.
Ezalatt a szemtanúk, még mindig hitetlenkedve, vagy borzongással mesélik egymásnak a történeteket. Ki-ki másképp emlékszik, volt, kinek nem is volt mersze élőben odanézni, most utólag visszapörgették, mit rögzített a kamera.
Alapvetően megegyeztek abban, hogy eddig nem láttak ehhez hasonlót. A mester teste az ütközéskor részben szerterepült, más részei meg, végleg eltűntek.
Az eseményben felmerült még egy talány; miután átnézték a vágatlan anyagot, látták, hogy a talpfák közül előkerült a mágus egykori talizmánja.
Egy bőr szíjon majd’ tenyérnyi képen, egy kortalannak látszó, békés, sejtelmes mosolyú szent látható.
Ami valóban különös, hogy a tárgyon egyetlen folt, vagy csorba sem esett.
Írnák, 2005. 08. 21.
A tücsök és a hangya.
Az alapeset.
Élt egyszer egy hangya és egy tücsök. A kis hangya sokszor megfordult a réten. Kora tavasztól, késő őszig csak szorgoskodott. Hordta csak, hordta a sok harapnivalót a bolyba, hogy télire bőségesen élhessen belőle a társaival. Nehéz munkával töltötte minden idejét, hogy a telet túlélhesse.
Csodálkozott is, hogy a tücsök csak muzsikál, nem törődik a holnappal.
- Mondd csak! – szólította meg a nagyhangú zenészt. - Hogy lehet, hogy csak lopod itt a napot? Jó lenne, ha te is valami hasznosat kezdenél magaddal! Még akár nekem is segíthetnél, mert akkora hernyót találtam, hogy beleszakadok a cipelésébe! – közben nagy keservesen keresztültaszította a zsákmányát egy fűcsomón.
- Szerinted, nekem is így kellene gürcölnöm, mint neked? Én csak a zenémhez értek! Ki tudja, mit hoz a holnap, addig is jól érzem magam! – válaszolta a tücsök a felkérésre, majd hátat is fordított a hangyának, s újra cirpelni kezdett.
Még néhányszor találkoztak egymással, a tücsök boldog együgyűségében figyelembe sem vette a kis hangya intelmeit.
Ám ez a hangya, mégis csak elültette a fejében a vezérhangyát. Ahogy hosszabbodtak az éjszakák, egyre erősebb tudatalatti nyugtalanság vett rajta erőt. Nótái elmaradtak, kedvetlen lett, haszontalan embernek érezte magát.
Ám a tél, ez évben sem váratott soká magára. Még a fák lombkoronája itt-ott izzó vörös, meleg barnás volt, de már hópihéket kergetett a jeges északi szél.
A kis hangya, jól elzárta a bejáratot, majd a hatalmasan megtöltött éléskamra mellett elszundított. Azaz, csak szundított volna. A bejárat felől erőteljes kaparászás hallatszott.
- Hangya, hangyóca, engedj bee! Hahóóó! – ordította túl a szelet, a tücsök. – Fáz- zz-zom és éhes vagyok! Eng- gg-gedj beee! – kiáltotta ismét az ajtó nyílásánál a hívatlan vendég. - Tud-dd-dom, ho-hogy sok kkajá-dd van! – vacogta ismét.
- Hát már az embert pihenni sem hagyják? – zsörtölődött a hangya.
Majd lassan odacsoszogott a bejáróhoz. Mikor az egyik kicsiny résen kikandikált, a vihar egy hópihét kavart a szemébe. Az ajtó előtt a nyár dicső muzsikusa reszketett.
Kettejük mozaikszeme a nyiladéknál csaknem összeért.
- Kérr-rlek, eng-gedj be! – ismételgette a tücsök.
- Nem ettem meszet! A belem kidolgoztam a nyáron, te meg a feneketlen potrohod tömnéd az én kajámmal? A „Művészúr” ugyebár. A munka az bezzeg büdös! Most meg én zabáltassalak? Hát ezt neked! – kiáltotta ki a hangya, közben első lábának középső, hajlékony ízét kidugta a lyukon, majd fel-le mozgatta a tücsök képe előtt.
Miután így - nem túl illedelmesen - a váratlan látogatónak bemutatott, elégedetten visszabújt vackába, fél szemét a nagy halom csemegén tartva.
- Az eszem megáll! Hogy mik vannak? Hiába téptem a pofámat nyáron, az a henye dög, csak kiröhögött. Hát itt gebedjen meg! – mondta a hangya csak úgy magának, s izgalmában elmajszolt egy félig szikkadt pókcombot.
A tücsök egy darabig még kóricált, kéregetett, mind halkabban és halkabban, majd az utolsó sóhaját elvitte a süvöltő, jeges szél.
A tücsök és a hangya
Az első változat
Élt egyszer egy hangya és egy tücsök. A kis hangya sokszor megfordult a réten. Kora tavasztól, késő őszig csak szorgoskodott. Hordta csak, hordta a sok harapnivalót a bolyba, hogy télire bőségesen élhessen belőle a társaival. Nehéz munkával töltötte minden idejét, hogy a telet túlélhesse.
Csodálkozott is, hogy a tücsök csak muzsikál, nem törődik a holnappal.
Látta is, tisztelte is szorgalmáért a hangyát ez a tücsök. Mikor arra járt a kis jövevény, mindig a legvidámabb dalocskáját húzta neki. Ám amaz csak tüsténkedett, hogy szakadt róla az izzadság.
- Már ne haragudj, hogy megszólítalak, de nem kéne néha lazítanod egy kicsit? – kérdezé a tücsök a hangyától.
- Hogy tehetném, hisz vár a munka? Zenélni meg nem tudok! – válaszolta a hangya.
- Gyere, ülj ide mellém egy kicsit! Nézd, így a legjobb sütkérezni a napon. Meg így ni! – mutatott egy-két relaxációs figurát a tücsök a hangyának. Mondd csak! Mi a kedvenc nótád? – próbált szóba elegyedni a hangyával.
- Hogy a penész egye a csápodat! Van elég gondom nélküled is, nem látod, hogy a járatomat benövi a fű? Bármit cipelek a hátamon, minden vacakba beleakad! – dühöngött a hangya. Azzal faképnél hagyta a megszeppent muzsikust.
A tücsöknek rosszul esett az elutasítás. Azon gondolkodott, hogy háromnegyed évig melózik a kis szerencsétlen hangya, hogy télen bőségben élhessen. Pedig ilyenkor alig pislákol bennük az élet. – Akárhogy számolom, sokkal többet kaját hord be magának a hangya, mind amennyit el tudnának együtt pusztítani. – morfondírozott magában.
Valójában jól számolt, de nem sok fogalma volt arról, hogy a bolyban nem csak dolgozók élnek egy fedél alatt. A szaporulat pedig a táplálékbőség függvénye. Mert ott a királynő a boly feje és irányítója. Ő a jövő záloga. Na, és ott vannak a számtalan herék, kik nem tesznek semmit a jólétükért, egyedüli dolguk a széptevés a királynő számára.
Telt-múlt az idő. Alig haladt át a nap a nyári csúcspontján, mikor a tücsök ismét látta az ismerős hangyát. Az a rengeteg munkába valósággal beleroppant. Kicsiny morzsákat vitt csak rágóiban, de még így is állandóan zihált, gyakran megállt pihenni. Ízületei annyira kikoptak, hogy az érzékeny hallású tücsök már jó messziről hallotta a nyikorgást, pontosan tudva, melyik úton bandukol a kis nyomorult.
Egy árny villant a tücsök szeme előtt. Előbb menekült a biztonságos otthonába, majd hallgatózott. Egy madár - egy hosszúfarkú, falánk halálosztó - egy földiszarka keresgélt a gyepen. A hangya ízületeinek nyikorgása kissé felgyorsult egy rövidke ideig, de nem volt esélye. Azután csend lett. Majd a madár távolodó csicsergése hallatszott, egy kis kiugró magasságából.
- Látod komám, így járhatunk bármikor. Ezért volt érdemes annyira hajtani? Beleszakadni a melóba? Élvezet meg semmi? – vette tudomásul a hangya halálát kissé közönyösen a tücsök.
Mire eljött az ősz, előrelátóan kimélyítette az odúját. A szobájába belógó gyökerekből néhányat elrágicsált, majd a reggeli fagyok eljöttével, fejében a tavasz szerelmes melódiájával, téli álomra szenderült.
A hangya és a tücsök
A modern változat
Élt egyszer egy hangya és egy tücsök. A kis hangya sokszor megfordult a réten. Kora tavasztól, késő őszig csak szorgoskodott. Hordta csak, hordta a sok harapnivalót a bolyba, hogy télire bőségesen élhessen belőle a társaival. Nehéz munkával töltötte minden idejét, hogy a telet túlélhesse.
Gyakran hallotta a rét nagyhangú üdvöskéjét, a tücsköt. Éjjel-nappal hegedült. Csodálták, rajongtak is érte a kabócák, a szöcskék, nem kevésbé csípték a gólyák is a muzsikáját. Bár arról a hangya nem tudhatott, az utóbbiak rajongásának oka inkább a tücskök ízének volt betudható.
Nagy csajozós hírében állt, a tücsökkoma. Addig-addig kedveskedett a „szíve hölgyének” mígnem egy óvatlan pillanatban mögé került. Hopp, és megvolt. Már csapta is a szelet, a következő kiválasztottjának. Aki behódolt neki, az már tovább nem is érdekelte. A gyerekről pedig gondoskodjon az asszony. Ha már ilyen vigyázatlan volt!
Rengeteg pletyka keringett a népszerű tücsökről. Állítólag „plébekel”. Többen mondták, hogy nem lehet, hogy ilyen nyalka, kifent, meg zenei tehetség is legyen egyszerre!
Arról is suttognak, hogy füvezik. Ettől van olyan „nagy természete”. Ha meg valóban ő zenél, ilyen állapotban szerzi a slágereket.
Míg mások meg vannak győződve, hogy a sok nőügy csak álca. Kitaláció. Valójában őkelme „más”. Látni vélték többen, hogy reggelente, egy szárnyatlan, árva lárva szokott kisurranni a lukjából. Éjjel meg milyen viháncolással vannak!
A „jólértesültek” pedig tudják, hogy számtalan odúja van a tücsökúrnak. Hogy elhitesse a nézőkkel, hogy ez az ő egyedüli otthona, az ajtóba teszi a kinőtt, levedlett páncélját.
Az pedig egészen bizonyos, hogy titkos szövetségre léptek vele minden mezei zenebogarak. Amikor vészhelyzet adódik, leadják egymásnak a drótot. Így kicsi a lebukás veszélye. A többit meg ott egye meg a fene! A sündisznó, vagy a gyalogbéka!
A kis hangya pedig irigyen hallgatta a sok értelmetlen mendemondát. Mi tagadás, sokfelől hallotta, ő pedig „benyelte” valamennyi álhírt. Minden lépéssel egyre keserűbb, egyre elégedetlenebb lett.
- Elegem volt már úgyis a sok hajtásból! Ahogy a nap kél, irány a rét! Csak dolgozz! Dolgozz! Mások pedig élik a világukat! Egy kis etyepetye, táncolgatni kicsit a királynővel. Ebből elég! Az én kosztomból esznek! Herék! Hogyha hazaérek, úgy kivágom őket! Na, meg a bölcsődések. Egy kis pempőcske ide, oda, ki sem kell tenniük a lábukat a bolyon kívül! Állandóan én viszem a legnagyobb terheket. Ráadásul sokan vadásznak épp hangyákra! A vérnyomásom már úgyis ezerrel ketyeg! Kimondottan sovány vagyok. Kellene egy kis „koksz”, hogy látványosabb legyen a combizmom. Mint a tücsöknek! Potrohom sem ártana feltöltetni – nézett vissza farára a hangya, miközben megemelte a nevezett testrészét.
Eközben végre hazaért. A boly ígéretesen domborodott, jelezve, hogy egészség és jólét uralja azt. Az itthoni dolgozók csinosítgatták, kihozva minden haszontalant a fészekből, ügyesen befoltozva a két napja beomlott kamrákat, mikor egy őz lépett a vár szélére. A katonák járőröztek a bejáratok körül, hogy akár az életük árán is elűzzék az esetleges bábrablásra szakosodott hangyacsapatokat. A bölcsődések etetgették és tisztogatták a boly jövőjét adó lárvákat. A királynő illatüzenetét megértve, annyi és olyan nemű és feladatú lényt neveltek, amennyi éppen szükséges. Időnként, szaporodó egyedeket hoztak létre, hogy a rajzás, a faj terjedése létre jöhessen. Ezt mind, a táp adagolásával érték el. E csodásan együttműködő közösségben mindenkinek meg volt a maga tökéletes helye, melyre teste tökéletesen alkalmas volt.
A kis dolgozó viszont most semmit sem érzékelt ebből a nagyszerűségből. Ledobta terhét, csak úgy, az útban. Az utána jövők azonnal keresztül is estek rajta. De pillanatok alatt már valaki felkapta azt s vitte be a friss élelmiszerek közé.
Dúlt-fúlt, mert élt benne a vágy, hogy megcsinálhassa a saját szerencséjét. Mint a tücsök, a réten.
Elsőként a nevelőkamrákkal találkozott. Rögtön az első ápolót kizavarta a helyéről, ő állt be helyette. Ciróka-maróka, simogatás, totojázás. Roppant könnyű – gondolta.
Amikor a lárvák enni kértek, nem értette az üzenetüket. - Ezek még beszélni sem tudnak! – állapította meg. Adott a saját falatjából, de a lárva nyugtalan lett. Nem akart enni. A nedves földön az élősködő gombák csak arra vártak, hogy a finom fehérjéhez hozzájussanak. Ehhez csak néhány órás forgatás nélküli fekvés kellett. A mondvacsinált ápoló erről nem tudott. A kamra valamennyi lakója máris haldoklott.
Mivel elég unalmas volt, gondolt egyet, bement a királynő termébe. Többen ápolgatták őt, hordták el alóla az újszülött petéket. Olykor megszakította az utódok tojását, hogy egy-két hímmel flörtöljön. A herék tánca pedig nászra ingerelte őt.
Mikor véget ért a nász, a kis dolgozónk a sötét sarokban egyesével végzett a hímekkel. Elégedettséget érzett. – Ezek sem habzsolják a kaját fölöslegesen! – gondolta. Na, a násztánc meg nem nagy ügy! Most én fogom a dolgozóktól az etetést elfogadni!
Így is tett. Kicsit noszogatni kellett az értetlen fajtájukat, de azért csak sikerült. És milyen minőségi kosztot adnak itt!
Ám eljött ismét a nász ideje. A kis hangya járta a táncot, de a királynő értetlenül figyelte. Nem azaz illat, nem azaz érzés. A tánc csúcspontján, a mögékerülés.
Csak ez ne lett volna! A kis dolgozó mégis úgy csinált, mint a „nagyok”.
- Bejössz nekem bébi! – kurjantotta, mint ahogy a herék tették. Rámászott a vezérre és … és a saját homlokára csapott, s fennhangon elszólta magát:
- Atya ég! Most jövök rá, hogy…hogy eredetileg NŐ vagyok! – kapcsolt a han-gyagya agya nagy keservesen.
Nem csak a szégyen űzte ki a bolyból. Riadóztatva lettek az őrök, hogy dobják ki a betolakodót. A betegség jórészt elvitte a gondozásba vett lárvákat. Bomló szagukat a futás közben is érezte. Arról pedig fogalma sem volt, hogy meddő petéket rak a királynő mindaddig, míg ismét nem nevelnek hímeket.
A félelmének szaga, vele szemben ellenségessé tette a katonákat a bejáratnál.
- Ezek a senkiházi naplopók! – zsörtölődött. Nem én hordtam nektek a rét legfinomabb falatjait? Most már nem is ismertek? Bunkók! Talpnyalók! – méltatlankodott a hangya.
Bánatában világgá ment. Egyszer csak ott találta magát a tücsök odúja előtt.
- Te szemét, sehonnai muzsikus! Azt hiszed, hogy hagyom, hogy tönkre tedd mindenki életét? Léhaságra buzdítod a világot? Ki foglak nyírni! – adta elő magát harcos hangyaként a kis dolgozó.
Furán nézett rá először a tücsök. Mivel sem mérete, sem erős rágói, sem sűrű hangyasava nem volt a támadónak. Vajon mi lelte szegényt? Mikor utoljára láttam, még tök normális volt! – morfondírozott, majd kissé felemelkedett, hogy a rohamozó hangya átcsússzon a lábai alatt. Egy laza hátsó lábas rúgás, s a hangyánk már is mérhetetlen messzire repült tőle.
- Mitől lettem közellenség? – kérdezte magától a tücsök. – Talán megint valamit felfújt a média?
Az eszement hangya pedig épp az ellenséges törzs nyomvonalára zuhant. Csak rövid ideig gondolkodott, merre szaladjon. Vissza nem mehet. Míg tanakodott, az első pár rágók keményen rákulcsolódtak a hátsó lábára. Majd elölről is egy. Majd még egy. Már négy dolgozó szorította, mikor odaért az idegenek katonája. Az egy mozdulattal lefejezte, így befejezte a többiek dolgát.
A megtévedt hangya tetemét az idegen boly etetéséhez, már szállította is az egyik szorgos dolgozó.
Az egyik a sok hasonlatos közül, aki tudja, hol van a rátermettségének igazi helye.
A tücsök és a hangya
A Valóság édes. Ezoterikus változat.
Élt egyszer egy hangya és egy tücsök. A kis hangya sokszor megfordult a réten. Kora tavasztól, késő őszig csak szorgoskodott. Hordta csak, hordta a sok harapnivalót a bolyba, hogy télire bőségesen élhessen belőle a társaival. Örömteli, felelőséggel teljes munkával töltötte minden idejét, hogy a telet a gondjaira bízott népesség túlélhesse. Mikor nagy terhet talált, elújságolta rögtön a társainak, majd közös erővel hordották el az otthonukba.
Időnként meg-megállt, hogy gyönyörködhessen abban az adományban, melyet zenének hívnak. Ha alkalmasint találkozott a muzsikussal, a tücsökkel, hálálkodott, és csodálatát fejezte ki. Így valójában emlékeztette a zenészt a tehetségére, a saját boldogságára.
Ám a tücsök nemkülönben. Ő meg mélységesen tisztelte a hangya szorgalmát, hogy milyen fáradhatatlanul és milyen örömben szolgál másokat. Mikor legelni támadt kedve, ott harapta elsőként a fűszálakat tövig, ahol „a kis hangyal” gyakrabban eljárt. Ha tudta volna a hangyácskáról, hogy „csak gyenge nő”, bizonyára elkeresztelte volna őt „Te Rézanyunak”, jóságáért. A hangya a dicsérettől és a neki ajánlott hegedűszótól csaknem szárnyakat kapott.
A hangya, mindig hangya akart lenni.
A tücsök nemkülönben, önmaga.
Tanácsot pedig végképp nem akartak adni egymásnak.
Így élték életüket boldogan, Isten békés ege alatt, mit sem tudva az emberekről és a mesemondókról.
Írnák 2008. 04. 17.
