Jel az égen
Ez a világ miért éktelen?
MI-kor a sötétben JEL-re vágynak
Valahol érzik, hogy ez égi nagykövet
2015. 02. 08.
A Semmi peremén táncolok
Már nem
álmodom, csak áradok
A Semmi
peremén csak táncolok
A Semmi
peremén nevetve táncolok
***
Termő
extázis az EGY násza, a láztalan láza
A Semmi peremén táncolok
Választások (b) után
Öböl
monológ, 2014. áprilisában
Ma
reggelen az Élet ölén, kissé magzat pózban ébredtem – magamra - én.
Nyújtóztam szépen, s teltek az új percek, roppantak az ujjpercek, közben
tudom tüdőm e léggel tölteni, teli.
A
Nap-testvér máris figyel. Tüzes, izzó
kohó, a fényt adó egyszemű. Mily
egyszerű! Ő is, én is egymagam
vagyok, egyszeri. Ő fent, én lent, ő lát, én nézek – talán.
Mondhatnám máshogy is, újabb, tágabb szemlélet okán: - vagyunk, ki egy-másra figyel, felfénylő égi
jel.
Kényelmes
így nálam, külön. Csendes öbölben öblítem lábam, felszín alatt villózó, fogható snecik, s nem
érdekel, hogyha túl a szirteken viharral dacoló, konok halászok nagyszájú ásza indul,
hajóját a szél ronccsá tépázza. Kint
orkán tombol, de ennek örvend a ton és a bálna.
E
földnek, csendes öbölnek csak egy partja van. Ma még fövenyben pihen a csónakom. Holnap
vízre szállok? Még nincs előttem, de ha az órám eljő, majd megtudom. Kívül sziklákat ront, bárkákat tört a tengernyi
hullám, itt belül finom permet hull rám, zuzmós, ősz hajamba rakva, de amott,
könnyű hajókat - súlyos páncéllal - túlontúl terhelik. Lassú lett így, alig
halad tovább, s kik erősen eveznek, azt korbáccsal verik.
Hogy mi van velem? Mondom,
hogy ne maradjatok hírtelen. A lelkem ismét üvegbe zártam, írok, itt „le velem”
. Palack postám ledugóztam, küldöm
széjjel hirtelen!
>> Választunk! Kiütések jönnek rajtunk! Oly ósdi, szaga van már, elég!
Miként szívnánk,
mi ként? A
pokolba!
Birkát
pedig akolba! Bizony szívtam én is,
egykor. Bírtam velük! Bírod velük. Vajon soká még? A kvártély ragad a kosztól, a koszt apad, bűzös és okádék. „Úr-bános” város mellett csúcsos
szeméthegyek, jól jár vele egy egész patkánysereg. Birka voltam – elhittem én -, s néhányszor már
tövig lenyírtak. Leléptem már – csak
jelzem -, s ha akarsz, meghallgatsz: kilépsz,
mielőtt kinyírnak! Hasad az ég - miként a beled- de körben omlik
széjjel a karám... Légy jelen! A Jel
légy! Csak úgy, magában! Mez-telen! Ha kilépsz, menten dobd el a rád szabott szőrmét! Mert Téged
is megbundáztak! A két lábon álló, az EMBER,
a délceg, a derék, ettől
lett négylábú barom, birka, disznó, marha, na, mi még?
Lihegő kutyaszajha! Alkotó kész-ujjak helyett kinőtt pata, csülök, karom. Olykor nincs folytatás, oda lett család, s a lemetszett herék.
Tenger
nagyság, s mi dolgok ” ára pálya”, nem
lent, e világon, s nem árgus szemű tőzsdén terem! Hol fentre, hol lent mozdul a víz a vonzó
Hold után, s ami könnyed, fellazul. Futó fodor egy áru-tengeren, abból
„ ár” lesz egy „égi teszt-nek” válaszul. Ha csak nézel, s nem látod, hogy miként rak
címkét a többre az elit: - Én tettem! Ez
az enyém, az érdemem! - hálád pártos,
sík és dolgokhoz kötött, nem csak a fejből, de a szívből is elvész, az aki, ami
mindenhol Örök.
Majd
választunk még! De nem a hiányból! Ha
elegünk lesz az adósságból! Ez az
„adunk” ! Akkor, mikor a „van elég”
ténye lesz a tisztelt, mikor örömmel százfelé osztunk a százból. S a széjjelszéledt száz rész tudja, érzi, hogy így nemzet, a
szerelemtől
nemzett :
EGY az igaz, a való, hogy a MIND az EGÉSZ. <<
Írnák, B.
I. 2014. április 9.
********
Tótágast áll a világ
Lépdelek egy hosszú, csendes
alkonyon
S nedves avaron terítem szét
lábnyomom.
Egy munkával töltött nap után
Magamban egy tó partján tűnődöm
csupán
Miközben tengerszem engem
figyel
Szín és tér változás - ez az égi
jel.
Eggyé kezd olvadni az Ég és a
Föld
A látóhatár mély bíborba
öltözött.
Majd a dombok fölött keretté lesz
a szürkület
Benne Vénusz kacér bája gyújt
tüzet.
A fénynek szirmai a víz felszínre
hullanak
Opálos fodrok járják álmos
táncukat
A sötétség palástja bálványokat
éleszt.
Holnap vajon újra a kikelet tüze
ébreszt?
Görnyedt hátú ősfüzek lomhán
menetelnek
Lám itt, ott megállva,
tükörképpel betelnek
Múló idő korhadt ösvényét kitaposták
mára
Térdre roggyant törzsüknek is égbe tör az ága.
- Ki Vagy? –kérdik, mert
mindenkit megszólítanak
Kiáltó kilátók ők, felkínálják
ritkuló vállukat.
Jöjj! Innen, magasabbról tekints
most széjjel
Mielőtt nyíló titkod lakatra
zárja az éjjel!
Nézz a mélybe, s egy-egy hulló
levél elég
Hogy eddigi hited mind semmissé
tegyék!
Hitted, hogy a múltad vésett
köveit hordani kell
Terhük nélkül a mában nem veszel
el.
De láss csodát – innen! A sima
felszínen
Gyűrűket ont köréd az örök jelen.
Mert ami éppen a vízbe esett a
fáról
Ott marad, de középről jelet
küldött magáról.
Ha bármely hullám hátán tovább
siklanál
Hírnök lennél, de a mostnak
meghalnál.
E fényben, a tükör-világot nyeli
el a mély tó
A felszínen maradni az tud
csupán, ami méltó
Víz-választó, finom fátyol: ami súlyos alámerül.
Fölötte könnyed ábrándok foszló
köde szétterül.
Még látszik a tó, tágas világ: tótágast
áll a világ
Benne - a Rejtett- foglyul
ejtett, tőről tépett virág.
Hitted, hogy törvénybe vésve él
benned a múlt,
Arra ébredsz, mi volt, az holt.
Mára elavult.
A kör Örök, nem idős, nincs
közel, sem távol
Nem kel, vagy nyugszik, meg nem
áll magától.
Te vagy ez a fátyol, áttetszőn, mi felszínen ragyog
Csillag-erőd számtalan útja, mit
Teremtő rád hagyott.
Miként Te, úgy a múlt s jövőd
hulláma változik
Hass, s tűhegynyi jelenből
ezernyi új származik.
Ha Jó nélkül készülsz átúszni Lét-tengered
Csak háborog, öt vödör Élet-óceán
könnyed
Folytatást élsz kínban vagy
kitörő örömben
Te vagy minden hal ásza bőr
tömlöcben.
Ötven liter Élet-óceán ura vagy a
Nap alatt
Bolyongó bolygó, földje egy éhes
szárazulat
Három kiló kristály-sziget, ez
csontod tábora
Testesül, mi réges-rég kihunyt
csillagok pora.
E Por - mi benned tölti napját - életre kél
Hisz, féltőn szeret, vágyik az,
szerez, remél
Tudatára ébred egyszer valós önmagának
Testet vált ugyan, de búcsút int
a halálnak!
Alászáll ismét, újra és újra,
mint a megtérő fiú
Boldog együgyű, levedli magáról
azt, ami hiú.
A por-társ hamva visszajut oda, miből vétetett
Földanya ölén pergő homok, ismét
elégedett.
A világ, mi fordul körötted,
mostanra Széth eső
Hogy belőle szülessék az új
Rend-ből szőtt erő.
A vízből illan fehér holló,
tollán pergő pára
Felhővé lesz, jól eső, patakzik az
óceánba.
Hósipkás hegyekből hűs vizek
erednek
Gránit-kevély sziklákba vágott
medrek
Malmaiban az idő őre őröl, kőről-kőre
Vad sodrásban a Lét, ki hat a szenvedőre.
Partokon elnökül sasnak látszó dögmadár
Ami túlnő, s kiálló, arra menten
rátalál.
Karmában hal „Vagy-világ” fogja, csapkod
Vagy velem, vagy nélkülem! – aki
fél, kapkod.
A folyamnak oly mind-egy, tovább rohan
Édes vizét tenger issza habzón,
boldogan.
Élő sóban ázik, sejtekben lüktetni kezd az ősleves.
Mi mikro-világunk főszere, az Egy mása lesz.
E lében, e méhben Magzat úszik,
csüngve
A világ küldök-én megannyi Tudást csűr be
Értelembe, s egyaránt nemzé őt
meteor ostora
És a „légbeszállt” Meteorák kolostora.
Tudatják az Ősfák, a hírvivők: Egyszerre
vagy
Szűk és tágas, alul, felül, kicsi
vagy nagy
Együtt és egy-én, olykor mi, vagy
te-én.
Testvérré fogadnak a fák az egész
földtekén.
Testvérré lesz az éji sötét,
benne a csillagok
Ha sajgó sebeid magadon túlnőni
nem hagyod.
Víz-hangokon kiáltom, minden
ágon: Légy JELen
Tágra zárt világod ÉL, igen!
Vagy Te az Egy, magasban és mélyben
Ekkor az Alkotód – végre –
megpihen.
***
Messzire néztem e tónál – önnön
MAGamba szálltam.
Tudom, meglep. Végtelent szül
minden kezdet.
Érted ágál, benne ver s író
szívem.
Mégis
Gombostűre tűzött pillangókká
lettek
Életről rótt szavaim …
2013. december 14.
******
***********
Ne
állj ellen az elmúlásnak
Éltető,
üde virág Te! Figyelj rám! Ragyogj!
Szégyenítsd
meg a körötted szétomló fényt
Hajnali
harmatban megfürdő szirmaid
Enyhülést
kínálnak, s csókjaid
Nevetve
érintik félő ajkaim
De
csak újult szomjat adnak utánad.
Kelyhednek
méhében megannyi élet reménye
Vesztegzárban
pihen, de illat felszáll
S
hírvivője lesz kibomló szerelemnek.
Ne
tiltsd meg a zengő légynek, vagy a méhnek
Hogy
légyottra lépjen Veled
Hogy
édes nektárod ízét széjjel ne kiáltsa
S
dongó hadak körötted ne zúghassanak!
Ám
egyszer majd enyhe szellő, múló léted
Szirmát
magához öleli, vele táncra kél
Helyezi
tavak, folyók ámuló felszínére
Melyek
mindig Téged tükröznek vissza
Virágesőddel
áradjon mindőnk lába elé.
Ragyogj
még! Egy napot! Csak egy órát!
Hallgasd
hát! Szerelmed igéző Magzata
Bibéd
alatt élni kíván, dobban egy új világ.
Ne
félj, ne félj a haláltól, ami múló, mert
Mit
félszed trónra emel, csak röpke villanás
Hulló
szirmokkal terített újabb út
Hogy
az Élet ménjei rajta vágtassanak.
Mi
eloszlik belőled, attól gazdagabbá lesz
Szépül
a Föld, s tested termő ölében
Ízes
gyümölcsök pirossá érlelődnek
Duzzadtan
zárják magukba a Fényt.
Mire
ősz jön el érted, ismét lángolsz
Átváltott
formák, szívek, színek dala
Köréd
vonja kitágult jövőd dalnokait.
2014.
január 29.
Bűn-bankódó nép
Talán tél jön, talán jobb, mint volt
De lehet, hogy hosszabb.
Hideg kemény, Őr zi mankót
Ma gyártó ész közeink meg állnak
Teret adván a sajgó jósnak.
Betéliesült a nem kívánt
Fel, hajtós ága le dér
Zúz mar a fogyasztón
Melegség kiszökik az ajtón
Itt a fagy fegyelmez
Törékennyé lett jel mez.
Bejött ami nem lehet rosszabb
Jégvirágot ront jog-korszak!
Ki fűteni kezd, most rendhagyó
Elve le! Hagy mázas láz adó!
Lassulj! Apóka, lépsz is!
Igaz, szárnya árnya hallgat
A kár e nemzet, aki alvó.
Megjelent a falra festett
Az égi kárpit már fes lett.
A szél lel mi könnyed, távozzon
Nyög a hármas dombJán oson.
Hittünk, hogy átférünk a tűn
De sokunk ennél felakadt
Kaput nyitni, technikás feladat
Helyetted te ker Ék párod
De jeles szorgalma delejes
Éhes tárcáddal plázákban várod
Pénzt fakaszt, és rozsda életet.
Ma gyar matnak szülnek anyák
Egymást ütik az apák meccseken
S össze vesznek sárga csekkeken.
Magyar már több, mint borús
Átvert, szomorkás szamár
Répavággyal kél, s fekszik ágyba
Miért ék nélkül ó hajt, ő hajt tovább
Tovább kamatozzák az ő sóhaját.
Bűnnek bábja áll a szkíta előtt
Hamis mosollyal szívja ki a velőt
Vétkes, étkes nép, nem tudja mire képes!
Bort bír az igazság, de tisztán!
Mondja, ön ként fogyasztó?
Vagy erővel nyomják le a torkán!
Ettől már bank-ódik ön, s dönt
Újabb ár adást magára önt.
Bankódó attól, hogy test-vére szennyezett
Folyvást pakol, méhe pokla száradt
Meddő. Elvetélt.
Ránk rótt hiteket, hitelt, beteg elvet élt
A medence bent magzatot teremtett
Most termel, hordoz műhanyag szemetet.
A hős, a Nap Éjben fogant
Fogant a Fény, ki se tétben született.
E Kárpát-medencében, Földnek
Anyánknak lágy, termő ölében kész ült.
Maat ka rám, itt Fehér vár
Szer elem szent násza
Mindig a tavaszpontját várja
Minden mi él, beleremeg.
Magzatja szíve dobbanását Pilis hallatja
Mind szent i ma gyar ló népnek
Együtt hat ó erő, áldott haza!
Óvd hazád, földet, vizet itt lenn!
Rád vár, fent száll oda
Ahhoz rögzít köteles Ég
Nem zuhan a Lét rád
Mit kapsz, megbecsülnéd.
Ma az éjben áradj Széth
Megérint csillag valós anya-ág
Mely külön és egyben is szép.
Te, ki álmodsz, rakd össze új Magod
Szeresd, keresd érte hol Napod !
2012. 12. 07.
Írnák
Csak érzem ...
Csak érzem
De nem láttam azt, amit láttok
Kik lázadnak, ki és mi ellen
Nem szomjaztam arra, mely Néktek
Nagy nyugalmat ad, vagy éppen serény erényt
De keltem fel éber Mában
Köröttem elhalkult a Múlt
És minden kard kaszává alakult
Az aszály után meg vetés csonkig égett
Most leesett:
Gombák ízes kalapján gyönggyé lett az égi Áldás
Nekem, s értetek ragyogott a harmatba zárt Világ
Vagyok, olykor Tűzben sikoltó gyújtós
Vagyok Vízben fürdő kicsiny veréb,
Vagyok Földbe zárt ékkő-csillanás
Vagyok Levegőt szívó tüdő
De az Idő-körök
Lassú szú-percei
Múló testem mállasztják
Hogy helyembe lépjen az Örök
Semmit nem tart tok zárva itt legbelül
Vagyok néha gödör mélyén, néha felül
Mind Egy Szer vezet, meg állva is haladok
Élet ez, buzog míg új vágy kél bennem
Dolgoknak, motornak Magam itt Vagyok
Feledő emberként megidézlek: így hiányzol
Ölellek, s Tebenned létezem
Néha tőled kicsit, vagy nagyot kértem
Ettől Teljes-edtem, így átadok
Valómból, igéző Önvalódhoz
Fényedből százszor és százszor
2012. 10. 04.
HIMNUSZ VÁLTOZAT
Hiszem, áldott a magyar
Jó kedvvel, bőséggel
Velünk Isten és angyal
Minden testvérünkkel
Hála múltért és jövőért
Vígasztaló jött hozzánk
Bűnhődésünk véget ért
Újra szabad hazánk!
B. Kontics Éva 2005. 10. 16.
HIMNUSZ 2. VÁLT.
Hiszem, áldott a magyar
Jó kedvvel, bőséggel
Velünk Isten és angyal
Minden nemzetséggel
Hála múltért és jövőért
Jézust küldted el hozzánk
Bűnhődésünk véget ért
Bennünk a mennyország!
B. Kontics Éva 2005. 10. 16
Új himnusz
Isten! Áldott a magyar
Jó kedvvel, bőséggel,
Elfogadva védő kart
Nem küzd ellenféllel.
Balsors, akit már nem tép,
Eljött, a víg esztendőnk,
Megbűnhődte már e nép
A múltat, s él szép jövendőt!
Diósjenő, 2005. 09. 18. Írnák
Kiss Dénes: Teremtés
Én most halkan kijelentem
hogy az istent megteremtem
hadd gondoljon majd el engem
tétovázót a nagy rendben
S ha kész vagyok megteremt ő
teremtőjét a teremtő
ahogy az már meg van írva
mindhalálig oda-vissza!
( Kiss Dénes: Országlás 1983.)
HETEDHÉT ORSZÁG
HETedHÉT országban HÉT az EGYség
Takarja előled HATalmas hEGYség
Ködös a hEGY, nem látod előre,
Veszélyes omlás, vagy zöld és
Üde fennsík vár az érkezőkre.
Legmagasabb a HAT halom
FeljutHATsz, ha vágysz nagyon
Ott fenn a csúcson, ahol magáért
HAT – HAT, így lett mindenHAT. Ó!
Végtelen létben már nem szórakoztató
Szellem szárnyal magas égbe’
Lelked vágyik HETedHÉTbe.
Ország neve, a HETed HÉT
HÉT HETedből lett az EGYség
Itt élsz meg EGY újabb mesét
EGY nap csupán a munkaHÉT
EGYnek törtje tör előre
Időd telik HÉTről HÉTre
Könnyű légy, bár vár terád a HÉTpróba
TeHETséget sose ne válts be apróra
Sikert, bőséget itt bizton’ elérHETed
HÉT világnak minden álma, segít neked.
HÉT Nap a fényét csak terád ontja
HÉTforrásnak hűvös íze szomjadat eloltja.
HÉT út van előtted, bármelyiket járod,
Elébed szökken HÉTfejű sárkányod
Akkor nagy erőkkel életedre támad,
Amikor azt tőle legkevésbé várod.
Várj és figyeld! Ki van ellened,
MindEGYik fejének adj külön nevet
A szörnyből így lett legyőzött erő
Álarcát levéve, barátként lép elő .
HÉTvezér átadja életed jutalmát
Kezedre adva HÉTlábú táltosát
Pattanj rá! Vágtass! Irány a magas ég!
Ujjongva szórd széjjel hálád, s a HÉT
Szentség között -a neved-, szenteltessék.
Táltosod patkói rúgják a csillagot
Tomboló erejét ekédbe fogva
Megművelsz vele jókora darabot.
Előtted HÉT Hold mezői, s HÉT
Földnek földjét felszántHATod
Eltörölsz kórót, Földedbe HÉT
Dicső magad beleszórod.
Húzódj csak beljebb, be középre
Szívedet hangold a világzenére
HÉT kürtös—hallgasd!—csak EGYre fújja
Rombol és felépít, újra és újra!
Kozmikus énektől zeng a magas ég
Dicsőség az Úrnak , dicsőség!
E perctől új számtant adok neked:
6 HETed + Te HETed=1, elérHETed!
TeHETségből állíts új EGYenletet!
Életed próbáit, ha mind kiállod
TeHETséged Istennek ajánlod
Bármit szeretve nézhetsz, benne
Tenmagad , a Teremtődet látod.
A kör, az EGY; HÉT köréből
Ismét magába zár, majd felépül
Általad, s belőled HÉTormú
Sziklákon a HÉT tornyú VÁR!
2005. 02. 15. Írnák
MAGYAR TÁNC.
Hol ma élek, múló, testi létem töltöm
ropják –e majd e szent esőszagú földön
tündértáncuk, fonott hajú ifjú lányok
libben –e még virágmintás bő szoknyájuk
a körtánc közben, mint kecses pillangók
piros topánjukban, a körből szerte illanók
mint a mezőn a pacsirta, kedvesen dalolva
olvadó íz, mézes, édes magyar mosoly
mi minden legénynek szívéig hatol.
Legények hetyke kalapján billeg –e még
az árvalányhaj bokra, s a szénaszagú nyár
kalpagjukról egymásnak meddig szalutál?
Tánccal játszzák természetnek himnuszát,
duhaj táncuk pergő, élettel telt ritmusát,
fényes bőrcsizmákon vajon meddig mérik?
Gyermekeink azt a napot még megérik?
Kihal e az ősi szellem, végleg belőlünk
Hasztalan vágyaknak ismét bedőlünk?
Éltet –e még, vagy elhal az ősi gyökér,
ez a büszke, vigaszságra termett nemzet
tízezer éves léte ma, vagy holnap, véget ér?
Hol csendült a nóta, s a barázdák
fodrai szántották át a végtelen rónát
hol kopasznyakú kakas kapirgált
ma kietlen, sivár, hasztalan pusztaság.
Hol egykor apáink dolgos kezétől
omlott a göröngy, zöldült ki a vetés
Az, ma nyűg! Fölös.
A parasztnak szenvedés.
Telkek, tervek, autóutak,
a föld, mára csak befektetés.
Csak áru lett e Föld. Adják és veszik.
Brókerek, ügyvédek a gazdákat rászedik,
maradnak-e gazdák, kik elvből kitartanak?
Pályák és plázák sorban, gombamód hajtanak.
Legyalult földek, hitek, kiszolgált múltak
büszke népből, fogyasztóvá egybegyúrtak.
Szabadokból –lopva-, szolgák lettünk
de reánk száll majd, bármit tettünk.
Hát kufárok lettünk –e mind
eladva apránként szülőhazánkat!?
Bolhák vagyunk Földanyánk testén,
kik felosztjuk egymás közt a kutyákat!
A Föld az Élet! Arany helyett homok,
ha lábad alól, mind, betonra cseréled.
Miért küzdött értünk, sok-sok ősapánk
hogy Európa szívében lehessen a hazánk,
hogy e föld gazdag, szelíd jussa helyett,
torz világ alól, majdan kicsúszik a szőnyeg
számok, szerződés, értéktelen papírhegyek
jutnak csak asztalodra kenyérként neked.
Bereknek nádasa már másnak neszel
Pár év, csak egyszerre hontalan leszel.
Ma úgy érzed szabad vagy, s a világ
a pénzedért tárt karokkal vár, imád.
Meddig kísért a régmúlt, az emlék
A boldog, magyar hársillatú határ?
dicső utunk, amit elmosott –nemrég-
a hamis tudás, s eltörli a globális feledés.
A haza több, mint őseink kusza álma
kényelmes ágy és jól tömött párna.
Pipacsok, rezedák, lengő búzakalász
végtelen rónák, kék ég, csalóka délibáb
juharfák, gesztenyék, a gyalogló buckák
fehéren álló vályogházikók, nádas tetők
sötétlő árnyak lidércek, mesék, lápos mezők
kart-karba öltve járnak mindig együtt
test a testben, mint hűséges szeretők.
Kemencékben sülő kenyér izgató illata
Fonott kosár, gémeskút, rétek erdők
ez, s mi még’, mind a magyar haza!
Van –e még mi tényleg csak a miénk?
amire együtt büszkék is lehetnénk?
a Géniusz, mit Istentől bőviben kaptunk
most is éber, e perctől is, segíthet rajtunk.
Hol van a külföld, s mettől a haza?
Fülünkbe tolong, idegen szavak hada
sokszor sértőn, az észnek sem értőn
harsogva nyomja el lelkünk szavát.
Figyelj, érezz, ki az, ki kezet nyújt.
Ő, szintén ad és kap, mint egy jó barát
vagy, hamis, ideák álarca mögé bújt.
Életünk mára, mély álomban tengeténk.
Lantunkat, mi, költők is, pénzért pengeténk
.Már lovunk sem, honunk sem magyar!
Bérem sem az, mi csekély és fanyar
s ha költeném, leginkább az zavar,
idegen szemfedőm, mi holtomban eltakar.
Jogász, menedzser, bankár, ügynök legyen
vagy pártos, az, ki élni- ma-, jól akar.
A nemzetünk büszke szelleme
körúton jár, északon vagy délen
vagy épp búcsút int, s a Kárpátok
opálos ködbe vesző csúcsain honol.
Lassankint e népnek minden fénye
új istenét követve, nyugatra vándorol.
Egyet, -Hazám-, Neked ígérhetek:
Én, az egy – de nem az első-,
szívben-szóban, mindig benne leszek.
Nem mások ellen, vagy valamiért,
önös számítón, csak hálámból, mert -
Te drága otthon-, végre felriadtam,
itt engem, - óvó öledben -, valami ért!
Elért az üzenet, mely az ősi rögtől-
Öröktől-, Hozzád is szól a Teremtő!
Érted is mindig újraéled, a mag, s terem tő!
Ős-Ten-ből sarjadó szilárd törzs, újrahajtó
szívekben burjánzó bokra, benne rejtekajtó.
Ha együtt éljük, már nem féljük röpke létünk
Turulmadár, Szent Agyalunk a reményünk.
Nékem nem kívül épül az újabb otthon!
Csupasz falakra új fészkemet hordom.
A régit végleg, porig lebontom.
Tőrül hasadt, ágrólszakadt,
kicsiny nemzet, dicső zászlónk
áramlással szembe halad,
elvész az ki kívül maradt.
Úgy döntöttem,
-végleg-
Míg élek
itt maradok,
sorsunk közös
kibújni nem tudok.
Szülőm e Föd, s a Hon
millió fiának lelkén át-hatok!
A szívek, kik –magukhoz- hívek
a ritmusra, mind táncra kélnek
feléled bennük, újra gerjed
a test-vér, a dob-banás.
Egy-szer – egy-et
mi-kor, a sor
rám ke-rül,
em-ber-ül
én ad-
o k!
Írnák 2005. 07. 12.
Hol ma élek, múló, testi létem töltöm
ropják –e majd e szent esőszagú földön
tündértáncuk, fonott hajú ifjú lányok
libben –e még virágmintás bő szoknyájuk
a körtánc közben, mint kecses pillangók
piros topánjukban, a körből szerte illanók
mint a mezőn a pacsirta, kedvesen dalolva
olvadó íz, mézes, édes magyar mosoly
mi minden legénynek szívéig hatol.
Legények hetyke kalapján billeg –e még
az árvalányhaj bokra, s a szénaszagú nyár
kalpagjukról egymásnak meddig szalutál?
Tánccal játszzák természetnek himnuszát,
duhaj táncuk pergő, élettel telt ritmusát,
fényes bőrcsizmákon vajon meddig mérik?
Gyermekeink azt a napot még megérik?
Kihal e az ősi szellem, végleg belőlünk
Hasztalan vágyaknak ismét bedőlünk?
Éltet –e még, vagy elhal az ősi gyökér,
ez a büszke, vigaszságra termett nemzet
tízezer éves léte ma, vagy holnap, véget ér?
Hol csendült a nóta, s a barázdák
fodrai szántották át a végtelen rónát
hol kopasznyakú kakas kapirgált
ma kietlen, sivár, hasztalan pusztaság.
Hol egykor apáink dolgos kezétől
omlott a göröngy, zöldült ki a vetés
Az, ma nyűg! Fölös.
A parasztnak szenvedés.
Telkek, tervek, autóutak,
a föld, mára csak befektetés.
Csak áru lett e Föld. Adják és veszik.
Brókerek, ügyvédek a gazdákat rászedik,
maradnak-e gazdák, kik elvből kitartanak?
Pályák és plázák sorban, gombamód hajtanak.
Legyalult földek, hitek, kiszolgált múltak
büszke népből, fogyasztóvá egybegyúrtak.
Szabadokból –lopva-, szolgák lettünk
de reánk száll majd, bármit tettünk.
Hát kufárok lettünk –e mind
eladva apránként szülőhazánkat!?
Bolhák vagyunk Földanyánk testén,
kik felosztjuk egymás közt a kutyákat!
A Föld az Élet! Arany helyett homok,
ha lábad alól, mind, betonra cseréled.
Miért küzdött értünk, sok-sok ősapánk
hogy Európa szívében lehessen a hazánk,
hogy e föld gazdag, szelíd jussa helyett,
torz világ alól, majdan kicsúszik a szőnyeg
számok, szerződés, értéktelen papírhegyek
jutnak csak asztalodra kenyérként neked.
Bereknek nádasa már másnak neszel
Pár év, csak egyszerre hontalan leszel.
Ma úgy érzed szabad vagy, s a világ
a pénzedért tárt karokkal vár, imád.
Meddig kísért a régmúlt, az emlék
A boldog, magyar hársillatú határ?
dicső utunk, amit elmosott –nemrég-
a hamis tudás, s eltörli a globális feledés.
A haza több, mint őseink kusza álma
kényelmes ágy és jól tömött párna.
Pipacsok, rezedák, lengő búzakalász
végtelen rónák, kék ég, csalóka délibáb
juharfák, gesztenyék, a gyalogló buckák
fehéren álló vályogházikók, nádas tetők
sötétlő árnyak lidércek, mesék, lápos mezők
kart-karba öltve járnak mindig együtt
test a testben, mint hűséges szeretők.
Kemencékben sülő kenyér izgató illata
Fonott kosár, gémeskút, rétek erdők
ez, s mi még’, mind a magyar haza!
Van –e még mi tényleg csak a miénk?
amire együtt büszkék is lehetnénk?
a Géniusz, mit Istentől bőviben kaptunk
most is éber, e perctől is, segíthet rajtunk.
Hol van a külföld, s mettől a haza?
Fülünkbe tolong, idegen szavak hada
sokszor sértőn, az észnek sem értőn
harsogva nyomja el lelkünk szavát.
Figyelj, érezz, ki az, ki kezet nyújt.
Ő, szintén ad és kap, mint egy jó barát
vagy, hamis, ideák álarca mögé bújt.
Életünk mára, mély álomban tengeténk.
Lantunkat, mi, költők is, pénzért pengeténk
.Már lovunk sem, honunk sem magyar!
Bérem sem az, mi csekély és fanyar
s ha költeném, leginkább az zavar,
idegen szemfedőm, mi holtomban eltakar.
Jogász, menedzser, bankár, ügynök legyen
vagy pártos, az, ki élni- ma-, jól akar.
A nemzetünk büszke szelleme
körúton jár, északon vagy délen
vagy épp búcsút int, s a Kárpátok
opálos ködbe vesző csúcsain honol.
Lassankint e népnek minden fénye
új istenét követve, nyugatra vándorol.
Egyet, -Hazám-, Neked ígérhetek:
Én, az egy – de nem az első-,
szívben-szóban, mindig benne leszek.
Nem mások ellen, vagy valamiért,
önös számítón, csak hálámból, mert -
Te drága otthon-, végre felriadtam,
itt engem, - óvó öledben -, valami ért!
Elért az üzenet, mely az ősi rögtől-
Öröktől-, Hozzád is szól a Teremtő!
Érted is mindig újraéled, a mag, s terem tő!
Ős-Ten-ből sarjadó szilárd törzs, újrahajtó
szívekben burjánzó bokra, benne rejtekajtó.
Ha együtt éljük, már nem féljük röpke létünk
Turulmadár, Szent Agyalunk a reményünk.
Nékem nem kívül épül az újabb otthon!
Csupasz falakra új fészkemet hordom.
A régit végleg, porig lebontom.
Tőrül hasadt, ágrólszakadt,
kicsiny nemzet, dicső zászlónk
áramlással szembe halad,
elvész az ki kívül maradt.
Úgy döntöttem,
-végleg-
Míg élek
itt maradok,
sorsunk közös
kibújni nem tudok.
Szülőm e Föd, s a Hon
millió fiának lelkén át-hatok!
A szívek, kik –magukhoz- hívek
a ritmusra, mind táncra kélnek
feléled bennük, újra gerjed
a test-vér, a dob-banás.
Egy-szer – egy-et
mi-kor, a sor
rám ke-rül,
em-ber-ül
én ad-
o k!
Írnák 2005. 07. 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése