Szőlőfürtök (1-6.)
Mielőtt ide érkeztem volna, alaposan körülnéztem. Pajtásaimmal becsavarogtuk mind a négy látható világunkat, újabb és újabb kalandokat keresve. Egészen elbűvölt, hogy milyen csodás dolgokat vagyunk képesek alkotni ebből a lágy, élő felhőszerű képződményekből. Mire valamit összegyúrtunk, a forma életre kelt és tovább alkotta magát. Mert minden parányi részében a teremtő fény munkálkodott.
Figyelmünket felkeltette az egyik sűrűbb világban egy tölcsér, melynek közepén egy fa formájú szál ágaskodott, teteje áttörte a felsőbb világok búráját, a gyökere pedig valami gömbszerű alakzathoz kapcsolódott. Ez a „fa”, mintha gyökerével, vagy karmaival valósággal megragadta volna a kékes-barnás színű csomót, hogy az végleg ne szakadjon le az égi világból. Így ezen a fénylő szálon csüngött le a mélybe. Ami a leginkább különleges, ága-boga tele volt fürtökkel. Ahogy emelkedtünk és süllyedtünk a világ emeletei közt, felülről lefelé mind több és több szemcse kapcsolódott hozzá, míg az alsó szinten már fürtökben lógtak rajta a micsodák is? Jobban meg kellett néznem a fürtöt alkotó gömböket! Alig tudtam kihámozni a több, makacsul ellenálló héj alól a társaim egyikét.
- No lám! Mit csinálsz te idebenn? – kérdeztem. Társaim is körénk álltak, hogy megvizsgálják a szokatlan anyagot.
- Hamarosan ott fogok felébredni. Az alvást gyakoroltam. Nagyon érdekes. Mintha valahogy mássá válnék közben.
- Mire ez a különleges burok? Nem is a mi játszóterünkről való! Még belenézni is alig tudtam, formázni pedig egyáltalán! Honnan való ez?
- Látod a tölcsér peremén álló alakokat? – pillantott az örvény pereme felé álmosan pislogó szemmel, lélekpajtásom.
- Azokra gondolsz ott? – mindannyian a figyelmünket a külső sötétebb perem felé irányítottuk, de megfordulnunk nem kellett. Csupán az érzékelésünk, ami utazott a térben.
Akkor észleltük először, hogy finom selymes szálak érkeznek a fehér alakok
felől. Mintha ők maguk bocsátanák azt ki magukból. Csodálatos látvány volt.
Alig hasonlítottak hozzánk. Mi nagy örömmel és játékból állandóan alakot váltottunk, és a világainkat is éppen ilyen örömmel formáztuk át.
De ők valamiféle fennkölt nemességben álltak ott, a lefelé sugárzó világ peremén. Ahogy közelebb libbentünk feléjük, megéreztük, hogy ami belőlük száll, az nem más, mint a Rend. Akkor még nem tudtam, hogy milyen különleges lehet ez a feladat. De az érzés, az a lobogó, alkotó láng, ami felőlük sugárzott, olyan békés, örömteli, fenséges volt, hogy többedmagammal elhatároztam, „rendet fogunk teremteni” mi is.
Láttam, hogy az a pajtásom, akivel előbb beszéltem, levált a fáról, majd nagyot rántott a Rend selymes szálján és alázuhant. Érdekes volt, hogy amikor leesett, a szem, a burok elrepedt ott, ahol az imént megbolygattam. Nagyon mókás volt, ahogy egy pillanat múlva ismét itt volt közöttünk, a szál visszarántotta őt az eredeti otthonába.
- Na milyen volt? – kérdeztem.
- Egészen elképesztő! Hiába próbáltam ki mindent itt fenn, a zuhanás a hőérzés, a ponttá váló fények elmondhatatlanok voltak! Annyira izgalmas, ahogy lehet, ismét megpróbálom! Valakik ott lent - akik azt hiszik, hogy nem tagjai a Rendnek - arra várnak, hogy vigyem nekik az örömhírt! Meg akarom mutatni nekik, hol van a saját száluk! Hihetetlen, de ott lenn egy pillanatra elfeledtem én is, hogy ki vagyok én! De azt hiszem, túl nagy lendületet vettem, túl erőteljesen érkeztem, a védőgúnyám kettéhasadt.
- Bocsánat, hogy előzőleg piszkáltam a gubódat! De egész eddig egyikünk sem látott még ilyesmit! – mentegetőztem.
- Ne is törődj vele, ez benne volt a tervben. Még többször is próbálkozom, hogy szokjam a változásokat odalenn.
Közben a Rend teremtői sok-sok szálat rántottak meg egyszerre, tömegével érkeztek vissza közénk a társaink. Csoportosan érkezőket már izgatottan vártuk, hogy beszámoltassuk őket az élményeikről. Az iménti pajtásom már is elfogadta őrétől a következő ugrásra való ruháját, majd visszatért a fához.
- Mi történt, hogy ilyen sokan jöttök vissza, lefelé meg kevesen haladnak? – kérdezgettük őket.
- Hagyjatok, álmos vagyok! – hajtogatta közülük a legtöbb. - Pihennem kell! – azzal egymás mellett sodródva, lassan távolodtak a Fényőrfa felé.
- Háború van a Földön! Járvány, éhínség. – mondták azok, akik jókedvűen, felszabadultan beszélték meg az „életüket” a Rend őreivel. Ki-ki a sajátjával.
Hihetetlen lelkesek voltak azok, akik éberen tértek haza! Élményüktől izzott a környék. Az Őrzők pedig boldogan szorították őket magukhoz.
Olyan csodálatos volt! Valóságos hiányérzést keltett bennem! Pedig azt hittem eddig, hogy mindenem megvan!
Beszélnek hidegről, melegről, fájdalomról, szerelemről, felejtés miatti bizonytalanságról, önfeláldozásról - és közben mindnyájan ragyognak! Oly annyira, hogy csaknem azonossá válnak az Őrzővel!
Nekem meg oly üres, olyan tartalom nélküli az, amiről köztük szó esik! Én is ilyen élményeket, ilyen felszabadultságot akarok!
Mikor az egyik Őrző már felszabadult, mellésiklottam.
- Mondd, Te gyönyörűséges Lény! Hogyan léphetek be közétek? Bármikor megformázhatlak, ebben a csodálatos fénylő alakban megteremtelek magamnak. Csakhogy nem érzem azt az elégedettséget, átszellemült fenséget, mit a Te közeledben most is tapasztalok! – szólítottam meg az egyiket.
- Nem is fogod továbbra sem. – szólt hozzám oly szelíden, hogy szeretetében, figyelmében szinte fölolvadtam.
- De hiszen át is éreztem azt a csodát, ahogy gondoskodsz pajtásaimról, és azt, amikor a lentről visszatérő Lélek az élményeiről beszámolt neked!
- Amíg énrám figyelsz, vagy a másik ugyan ilyen Én-re, addig az enyémből részesülsz. De önállóan nem vagy rá kész, mert belül üres vagy!
- Ha nem vagyok veled, akkor ez az élmény egyszerűen eltűnik? – kérdeztem, hiszen nem vagyok ahhoz szokva, hogy ne létezzen tovább az, amit teremtettem.
- Ó, te kis bohóc Lélek! Csak játék az életed. De talán éppen azért érdeklődsz tőlem, mert most kezded érezni, hogy valami hiányzik.
- Szerinted mi az, mond Te, fényességes Őrző!
- Te szerinted mi az? Mit kívánsz, hogy mi legyen? Döntsd el, úgy lesz!
- Eddig annyira boldog voltam. Látod akikkel vagyok? Ők a játszótársaim időtlen idők óta! Mindent, de mindent kipróbáltunk már. Egyedül ez idáig a felsőbb egekbe nem sikerült behatolni, csak a zenéjüket hallom. Mióta megpillantottalak benneteket, vágyom ezekre az új érzésekre.
- Nem tarthatod meg ezeket az élményeket magadnak, mert még nem a tiéd! – válaszolta az Őrző. - Ha valóban arra vágysz, aki vagyok, azt csak akkor éled meg, ha eltávolodsz tőlem. Mégpedig úgy, hogy neked is el kell merülnöd – mutatta a Fényőr a mélységet nekem – oda, ahol nevet szerzel. Onnan pedig feljutsz oda – mutatta az egeket átfúró fának csúcsát kezével – ahol nevedet ismét levetheted. Akkor te állhatsz itt mellettem, mint test-vér. Tartalommal töltöd meg szívedet. A tapasztalat birtokában örökkön benned marad az, amit most elindulsz megkeresni!
- Mondd, hogyan nevezik azt a csodát, amit most érzek? – kérdeztem az Őrzőt.
- Élet! Így hívják szerteszét mindazon világokban, ahol a Szeretet a Fény.
- Akkor már tudom, mit döntök. Élni akarok! Küldj le engem is oda, arra a Földre, hogy megízleljem az életet!
- Soha senki nem fog téged küldeni. Csak Te választhatsz tapasztalatodnak teret! Így senki sem felelős azért, ahogyan és amit megélsz. Így is akarod?
- Mindennél jobban, leszállok hát, hogy nevem és életem lehessen!
2008. 03. 21. Írnák
Szőlőfürtök 2.
Nagy örömmel töltött el, hogy az Őrző felvilágosított, hogy mi módon végezhetem azt a feladatot, amelyek a neve Élet. Siettem is pajtásaimhoz, hogy megoszthassam velük az iménti felfedezéseimet. Sokan fellelkesültek, és azon nyomban társultak velem a nagy kalandra.
Mások pedig inkább úgy döntöttek, hogy majd néha innen fentről megnéznek minket. Megbeszéltük, hogy a visszatérés után nekik mesélünk először, a Földön megtörtént élményeinkről.
Az a nagy csoport, aki korábban visszatért, már tovább is állt innen. Pedig jó lett volna még egy kicsit beszélgetni velük. Lélek, a társam elmondta, hogy kikerültek a szemünk elől, valahová fel, ahol még nem is játszottunk eddig.
Így valamennyien, akik a Földre vágytunk, odalibbentünk az Őrzőkhöz, hogy mi is kaphassunk abból a különleges anyagú burából egyet-egyet.
Már nem is tudom, hogy a csodás, fehéren világító Őrző közül kivel beszéltem az imént. Egyiket megszólítottam, az viszont maga mögé mutatott. Ott egy vibráló, fényes sáv húzódott, nem messze a Földnek nevezett kicsiny golyócskától.
Ott tudtok meg mindent, ami az utazáshoz feltétlenül szükséges lesz! A Könyvtár már vár rátok, kedves kicsiny Lelkek.
A „Könyvtár”. Megint olyan dolog, amelyet még egyikünk sem épített magától. Igazán érdekesnek bizonyult.
De hogy jutunk be abba, hol találjuk meg azt? – néztünk egymásra, miközben érzékeinkkel kutattuk át az alsó szintű világot.
Ahogy erre figyeltünk, egy magunkhoz kissé hasonló Lényt láttunk meg a fénygyűrű mentén. Annyiból volt más, hogy nem volt ilyen csacsogó, vibráló mint mi. Egyenletes fényárból állott. Olykor halványlilás csillogást vettem észre a kristályosan aranyló felszínén. Mikor azt hittem, hogy közelítek hozzá, már benne is voltam. Nem volt határozott széle alakjának, de fejéből csillagkorona ágazott ki, testi formájának mérete a kicsi és a végtelen közt volt valahol. Így, közelről láttam meg azt, hogy minden csillogás, fény, forma nem más, mint rokonaim, testvéreim teste, egy nagyobb egésszé kapcsolódva. Az összes Lélek, velem együtt ismét elámult.
- Mi ez, ki ez, akivel most találkoztunk? – kérdezgettük tanácstalanul egymást.
- Hogy mi, azt meg tudjátok érteni! – szólalt meg körülöttünk „valaki”.
Mi, azaz a bennem kapcsolódott Lelkek vagyunk. Így együtt Én vagyok a Szervezet. Az Én felettesem a Rend. Együtt a Rend, a Szer, az Én a Tudás vagyok. Az Aranyszarvas. A Könyvtár. A Van. Ha a dolgom miatt nevezem meg magam, Okos vagyok.
Miközben ez a nagyszerű Könyvtárlény bemutatkozott, máris részesei lettünk egy különös vetítésnek. A kicsinyke Földet körülölelő gyűrű sokban hasonlított a mi játszótereinkre. Formákká teljesült gondolatok mérhetetlen sokasága zajlott ott egyszerre. Ha belemerültem, megragadtam belőle egy-egy érdekességet, magamhoz vonzottam azt, láttam, hogy minden egymáshoz kapcsolódott.
Ahogy végig siklottam felette, megmozduló, mozgásba jövő események sorjáztak elő a Rend törvényei szerint.
- Látom, kezdők vagytok. Tudjátok, nehezen értitek addig, míg nem szálltok le oda, ahol az időt teremtitek. Az idő a ti kezetekben fog megszületni. Az idő segítségével el tudtok különülni egymástól, megteremtitek az emlékezést és a tervezést. Olyan felemelő és tanulságos élmény, hogy sokan bele is feledkeznek. Így szerezhettek nevet és egyéniséget.
Újra és újra megteremtik azt, így hasonlóan tudjátok formázni a lenti világot, mint az éterit. Csupán az idő - az a megtévesztő hatalom, amit Ti adtok neki – választ el a valóságtól.
Most merítsetek egyet, valamely életfonalból – szólított meg ismét Okos, a Könyvtárlény. - Mindenki szabadon dönthet. Ez a sáv, az emberi létezés folyója. Míg mások egyéb életformáké, ott, a Földön. Az, az áttetsző, a megfigyelők pályája.
A fonalon lévő kapszulák a jövendő emlékeitek. A burokban vár az, amit majd érezni fogtok, mint élőlények. Ez választ el majd saját magaddá és külső világgá benneteket. Emlékekkel fogtok születni, fajotok lesz, nemetek lesz, születéskor rátok húzzák a nevetek fátylát, s amikor közeledtek egymáshoz, e burokban megrezdül valami, amely nyilvánvaló emlékezés nélkül, ösztönösen visszacseng - belül. Barátság, szerelem, gyűlölet. Az életjáték hangszerének húrjai. Meg fogjátok érteni, hogy mik ezek az érzelmek. Velük és a magasabb rendű világból való érzésekkel kell formázni a lenti világotokat.
Segítségül a hajlandóság és a képesség lesz nektek.
A Szeretet, a Világ legnagyobb építő ereje. Szeretet, vagy félelem.
Csak ez a két alapvető, isteni érzés az, melyet ezekből a felsőbb világból útravalóként magatokkal vihettek.
Az előbbi épít, az utóbbi lebont. Emlékeitek pedig sorra kioldódnak, felszabadulnak, ahogy az idő folyamatát élitek. Úgy fogjátok hinni, hogy ott és a múlandó személyetektől jött minden élmény létre.
De lásd meg itt, hogy minden készen van!
Ha éltek a veletek születő képességgel, Tamasz, más néven Karizma lesz a társatok. Ő önálló felsőbb lény, az Életfa koronájából táplálja a mélyben meghúzódó gyökereket.
Minden döntésetek – odalent – csak átjáró az egyik csomóponttól, a másikig. Az is valóság. Csupán a figyelmetek iránya, mely választ.
Dönthetsz, hogy magad ismeretéből teremtesz, vagy felismersz engem, mint a nagyobb, átfogóbb Tudást. Választhatsz, hogy sejtként, vagy Szervezetként létezel. Amíg csak sejtesz engem, küzdened kell az energiáért.
Most figyelmeztetlek benneteket, hogy az egyik legsötétebb fátyol, mely a Földet takarja, a Hiány. A kitaszítottság és a különválás illúziója teremti ezt meg. Ez az, ami a Bőségtől elválasztja a gondolkodó lényeket.
- Azt mondod, hogy nem leszünk képesek játszani ott lent? Azt mondod, hogy képességeinkkel semmire sem megyünk, mert valami egészen új dolgot kell tapasztalnunk az érzéseink sokfélesége által? – lepődtünk meg valamennyien.
Közben rengeteg életet játszottunk le magunkban. Mondhatni felpróbáltunk belőlük annyit, mennyi csak tetszett. Számtalan leszületést, szerelmet, hősiességet, árulást, családot, teremtéseket, halálokat. Különböző korok, élethelyzetek, életidők adódtak belőlük. Egészen hihetetlen, hogy mindegyik változat merőben egyéni élet volt. Mi, az égi világainkban ezekről az érzésekről, mely odalent születik, eddig semmit sem tudtunk! Új, felkavaró élményeket, szédülést, megrendültséget éreztem.
Néhányan már meg is köszönték, de ebből nem fognak kérni. Mások úgy döntöttek, kicsit beülnek az első sorokba, a „megfigyelők” közé. Onnan jól látható az alsó és még érezhető a valódi világ is.
Kevesen bár, de azok határozottan tudták, elfogadják az új, roppant korlátozó játékszabályokat. Én is közéjük tartoztam. Folyamatosan égett az a vágy bennem, hogy Őrző lehessek. Ehhez nem tűnt áldozatnak egy kis kaland. Ami végtére is, már nem az ismeretlenben zajlik.
Megértettem, a szabad akarat nem más, mint döntés. Mindenkor. Mindenhol.
Megértettem itt, a Könyvtárban, hogy odalent minden elszalasztott, szabad pillanat Sorsot teremt. A „mások” választása szerinti életet. Az ember így a csillagait követi.
Megértettem itt, a Könyvtárban, hogy minden Szeretetből fakadó gondolat, tett egyre közelebb visz a mostani önvalómhoz. Szabadságot teremt. A Szabadság elfogadást, az elfogadás felismerést, az pedig elvezet a Tudáshoz.
A Tudás pedig irányítja a csillagokat.
A Föld nyelvén ezt a folyamatot Megváltásnak hívják.
És láttam, hogy a csillogó, vibráló övből, mely körülvette a Földgolyót, időről-időre fénylően teljes, virágforma Tavaszlények éledtek, majd felemelkedtek a felsőbb, még általam sem ismert Világokba.
Ekkor értettem meg azt, hogy mi volt az égi örömeink hajtómotorja, forrása. Minden ilyen esemény fénye, kirobbanó érzése keresztülszáguldott a világok sokaságán. Bevilágította az erőtlen, sötét zugok sarkait, éteri formákká szelídítette a Káosz zilált, mohón acsarkodó cafrangjait.
Eddig csak ok nélküli boldogságnak gondoltam, mely játékkedvünk táplálója volt. Most, hogy ezen Lényekre figyeltem, az Őrzőkre, Okosra, a Tavaszlényekre, még inkább vágyok az Ő élményeikre!
Ahogy erősödött bennem a Vágy, burok telepedett körém, elhatárolva engem lélektársaimtól. Belül pedig megnyilvánult egy emberi életterv, melynek magjából számtalan, lehetséges választási útvonal sugárzott a búrára. Az egész aszerint rendeződik, hogy a magasabb rendű Lét érzéseit legjobban közvetíthesse.
A burok köré újabb fény tapadt, majd egy sűrűbb szemcse felette lebegett. Benne voltak az emberi emlékeim. Sok-sok életből. Mint megtudtam, ezek segítenek az energiám beillesztéséhez a Földön, ez az emberi életjáték szabálykönyve. Minden döntés, egy lépés. Alapszabály, hogy új utakat, lehetőségeket tárjon fel minden játékos, a már meglévő ismeretekből. Olyat is, melyet az Alkotó még nem álmodott meg.
Most valami új, szokatlan vibráció remegtette meg gömbömet: az én vágyam az Életre, és a lent élő társaim vágya, hogy Életet hívjon magához, alighanem így találkozik egymással. Fény és erő vette célba burkomat. Elváltam a fától. A Saslényem a Nap bűvkörébe lendült.
Alig hittem, hogy elférhetek azon a piciny golyóbison, az óriási formámban, de ahogy közelítettem, úgy lettem mérhetetlen apró, s nőtt előttem a Föld.
Magam keltette vágy buzgott két csodálatos lélekben, amit itt szerelemnek hívnak. Az eljövendő életem alkotói, mint fénylő napok közeledtek egymáshoz térben és időben. Bizony, még kissé igazítanom is kellett életük pályáin, hogy végül ők találkozhassanak egymással.
Körülöttem néhány másik lélektárs áramlott, keresve a lehetőségeket egy születésre. Voltak, akik erőszakosan tolakodni próbáltak, de menten kivetette őket a befogadó anyatest. Nem voltak azonos frekvencián.
Mire nagy nehezen lecsökkent az én vibrációm, egyik szerelmes együttlét során megnyílt nekem egy kapu.
Beléptem. Szűk, sötét, de mégis otthonos volt, amit anyaméhnek hívnak az emberek. Az, ami kissé feledtette velem égi világom hiányát, a befelé irányuló, gondoskodó, óvó anyai szeretet volt. A Gaia Anya, más nevén Boldogasszony egy törékeny, múlandó ember-anyai lényében éli meg a teremtés felülmúlhatatlan csodáját. A halandó, aki a szeretete által, halhatatlant nemz.
Úgy döntöttem, maradok.
Pedig milyen halovány árnya volt ez az emberi érzés annak, amit hazámban az Őrzők árasztanak! És az is csak színtelenül másolt rajza annak, amilyent a Megváltott Lény bocsát szét a világokba!
Felkészülésemkor olvastam az égben születő könyvekből, most felidéztem magamban az Angyalok egyik üzenetét:
„Ki lát meg egy virágot egy réten. De ti nem a virág vagytok, hanem a Tavasz ! És az Ő kertjében a Tavasz is csak egy virág!”
Amíg lényem kis része fejlődés néven átömlött az anyagba, tudatommal kívülről figyeltem a környezetemet. Egyrészt, hogy ismerkedjek, másrészt, hogy úgy rendezzek el mindent, hogy azt az érzést sugározza, melyet elterveztem magamnak. Különös számomra, hogy szülő lényeim milyen hihetetlenül korlátozzák saját képességeiket. Úgy kellett néhány lehetőséget rájuk erőltetnem, hogy az alapvető szükségleteim – mert mostantól ezek is vannak – képesek legyenek kielégíteni! Ahogy velük sétáltam, én még a Földanya végtelen bőségét láttam.
Amikor a szabadban tartózkodtak, felfedeztem, hogy az egyik Tavaszlény nem hagyta el a lenti világot, szeretetét Fény és Életáram képében, Naplényként árasztja ki magából. Minden növekedésben Ő van ott. füvekben, fákban, csikóban, gyerekben, de valamennyi élő lélekben is, Ő a Növekedés nemzőatyja.
Ahogy a figyelmem befelé irányult, ízeket éreztem. Minden érzés az anyában, a méh vízében, más-más ízeket keltett. Az ízeknek hangja, formája, színe volt, míg a méhben tartózkodtam. Édes, sós, savanyú, keserű, csípős.
Megértettem, hogy ez az egyik játékszabály. Az embereknek abból a néhány fűszerből, ízből új ételt kell készíteni. Egy ideig, a mások főztjét eszi, majd nekiáll a sajátjának. Ez lesz a felnőtt kor. Minden ízt használ az, aki a teljesség felé törekszik. Minden érzést, egyformán szeret.
Az élettervemben az alap a tenger-vér sóssága, anyatej-méz édese, a gyümölcs-csók savanyúsága, a bors-erő csípősségének megélése, ezen sorrend szerint. A felnőtt koromban legfőbb feladatom a keserűség elfogadással-megédesítése a magam és mások főztjében egyaránt.
Hamarosan a külvilág küllőszerű életáramlatai azon irányba fordulnak, mely a burkomban lévő tervvel, lehetőségekkel egyező irányt kapnak. Ezzel a sugárzással érkezik felénk a Szusz, a Saslélek, hogy hamarosan átjárhassa testemet. Eddig a vérrel az anyai eszmék tápláltak, belém oltva leendő nyelvem, világlátásom, egészségem alapjait.
Az Énlélek elindított bennem egy nyugtalanságot, mely anyámra hatva változásokat okozott a vérében, idegrendszerében. Ő úgy éli meg, hogy közelít a koraszülés.
- Anyám! Ne félj! Bízz bennem, minden a legnagyobb rendben van! Valami új, ismert, de soha meg nem élt tapasztalat vár mind a kettőnkre. Én is izgatottan várom. Még nem láttalak az anyagi szememmel. De ahogy eddig megismertelek, szép vagy. Teljes és elfogadott. Áldott vagy az asszonyok között. Szeretlek. Szeretlek!
2008.04.02. Írnák
Szőlőfürtök 3.
Érdeklődve és egyben nyugtalanul vártam, milyen is a születés.
Az igazi Önvalóm viszont rezzenéstelen biztonságot érez, mert szükség nélküli.
Először éltem meg, milyen érzés a nyugtalanság. Talán a vérrel került be a testbe, talán már fogantatástól kezdve, az élet megjelenésének velejárója.
Az emberek nagy jelentőséget tulajdonítanak a megszületésnek, mert elfelejtették azt, hogy - lényük szerint – örökkévalók! Ezért aztán az utódban a vérük folytonosságát látják, talán ezért is kívánják saját képükre és hasonlatosságukra teremteni a kis jövevényt. Emlékezem a tanultakra: mind külső, mind belső formában a szülői elvárás szerint kell majd „rejteznem”.
Láttam, hogy anyám lélekteste köré simulnak más anyák ember alakú érzőlelkei, akik szívükben gyermeket várnak, azok, kik elveszítették azt és azok is, kik felszabadult, élő örömben már felnevelték csemetéiket.
Ahogy anyám gondolatai a kétségek felé csapódtak, megnyitotta magában a félelem ajtaját, így csak azok közelíthették meg őt sugallataikkal, akik rossz és fájdalmas tapasztalat áramoltatói voltak. Talán először éreztem ijedséget.
Szíve felett egyszer csak meleg, lágy, szeretet teli fény éledt, a „semmiből”. A fény egyre nőtt, hátra szorított mindent, amely fájdalomból és félelemből fakadt. Az Anya feje köré az aurából egy párta alakult, majd egy csodás, selymesen meleg fényből az Ős Anya, a Boldogasszony szellemképe jelent meg, szeretetet, biztonságot árasztva magából.
Az Anya erőlködő testén, idegrendszerének hálózatán, eufória élménye suhant át. Elsöpörve kételyt, fájdalmat, az Új teremtésének felülmúlhatatlan, kozmikus életáramába kapcsolva a Nőt.
Erre az élményre nem voltam felkészülve, mert férfi szerepben kívántam leszületni. Amit tapasztaltam, csak az anyák érthetik meg igazán, akik az Élet gondozói e bolygón.
A szülés folyamatának végére az Égi Lény, enyhe érintéssel átkötött egy fényszálat az én aurámból anyám szívébe, majd eltávolodott tőlünk. Ez az a láthatatlan csatorna, mellyel minden anya összeköttetésben marad a magzatával, távolságtól függetlenül, míg szívük dobban.
Ahogy az alagúton kinyomódott testem, még véreink kapcsolatban álltak egymással. Majd örömmel ismertem fel - magunk felett lebegve - lelkem nagyobb felét, aki arra várt, hogy a légzéssel belém hatoljon.
Mikor az emberi segítők elvágták a „küldök-zsinórt”, hálával fogadtam be a „Lélek-zetet”.
De jaj! Annyira nyom, feszít, éget, annyival több, mint amit e kicsiny test képes elviselni, olyan korlátolt lettem! Csupán egy kicsiny töredék csusszant belém a Szusz-lélekből, de máris gyorsan ki kellett köpni, ha élni akarok! – Oáá!
De már ismét hiányzik, mert nélküle nincs Élet!
- Oáá, ooáá-áá! - szakadt fel bennem az ijedség, a törekvés, hogy élhessek.
Így kezdtem el lélegezni! Kezdtem érezni, hogy az „életjáték” nem kis feladat.
Érdekes volt az, ahogy az új, ismeretlen érzékeimet kezdtem használni. Még legtisztábban, legjobban az ízeket értettem. Anyám méhében ízekre szedtem a világot. Az ízekhez hangulatok, fények, hangok tartoztak. Ahogyan érezte magát anyám, az meg is jelent a magzatvízben.
Most csápjaimat dugtam ki a világba, begyűjtve minden illatozó és ízlelhető molekulát, számba vettem a környezetemet. De mindentől fontosabb volt anyám tejíze, hisz emlékeztetett a nyugodt magzati létemre. Keblén éreztem még a Boldogasszony illatát is, mely megnyugtatóan hatott rám.
Beszédemet alig értették, emiatt gyakran bömböltem. Hallásomat sértette a felerősödött zaj, ettől meg úgy megijedtem, hogy sírni kezdtem.
Minden érzéki kapu közt, a szemem volt a legfurcsább. Ahogy testi szemeim nyitogattam, sűrű, sötét, ismeretlen színű világot mutattak nekem. A formák nem világítottak. De még az élőlények is alig pislákoltak valamicskét. Minden csak valami halovány visszaverődés volt, az égi otthonhoz képest.
A legnagyobb furcsaság az volt, ahogy figyeltem az embereket, ahogy a lábukkal zsonglőrködtek. Jól megtámasztották a vállukat és a fejüket az Ég éteri energiájába, majd lábbal taszítgatták a Földet. Az meg – hozzájuk képest – elfordult, ide-oda. Ezt hívják járásnak.
Ahogy figyeltem őket, rájöttem, hogy mindnyájan egy azonos szabálynak hódolva játszanak. Mindannyian megtanulták, hogy össze kell tartaniuk. Kapcsolódni kell egymáshoz; kövek, növények, állatok, emberek képében, de még a lelkük kiterjedt egészének, a lég-léleknek is vonzódni kell a Föld szellemi magjához.
Mind-mind az egykori társaim közül kerültek ki, mint ásványok, vizek, élők, élettelenek. A vonzódás-játék, a gravitáció.
Én még a valódi módon láttam a világot, miszerint az Éghez „vonzódom”, így nekem az égi a „lent”, a földi a „fent”. De a nálam bölcsebb Szusz tanácsára, én is megpróbálom a fordított világképet elfogadni. Gyengék, kiszolgáltatottak lettünk, egy földgolyóhoz tapadva keringtünk a végtelen űrön át.
Velem egykorúakkal zártak egy szobába, míg anyáink pihentek. Sokan nem értették azt, amit sugalltam nekik, mely szerint fogadjuk el mi is az új szabályt.
Újból és újból próbálták alsó csápjaikkal való felállást - az égbe. De bizony, a Föld a nyakukban maradt, rettentő súlyként. Emlékeztettek engem az égi Könyvtárban olvasott Atlasz nevű titánra. Csakhogy, nekünk kisebb test jutott.
Volt azonban olyan is, aki nem adta fel. Az erőlködés miatt, azonban elfelejtett levegőt venni, a saját Saslelke elillant, előrement, hogy a megfáradt, kicsiny lélekkel egyesülve, visszatérhessen az égi otthonába.
Láttam, hogy a testét adó anyának csaknem megszakadt a szíve bánatában.
Láttam még azon csoportlelkeket, kik a névadás során kerültek vonzáskörünkbe, vezetőinkké, hajlamaink, képességeink irányítóivá válva, életünk során.
Minden vezetéknév, összekapcsol a család életfeladatával. Az ősapák nevét és jelét vettem magamra, mely elsődleges feladataimat az ő irányításuk szerint végzem. E feladat test és lélek szerint való. Belőlük, tőlük érkezik a sok, magyarságra oly jellemző, világformáló ötlet, áldott tehetség.
Minden keresztnév, még a vallási szentelés előtt, már döntött életünk irányáról, hiszen mi választottuk azt. Keresztnév csoportjának vezetői azok, kik meg tudták valósítani a saját szellemi felemelkedésüket. A választott vallásom szerint ők a védőszentek. Keresztnévben lelki-szellemi útmutatásom van.
István. Ki szent meggyőződéséért, életét adó vértanú. És István, ki országot formáló látnok, ki szent meggyőződése által, akár életeket is vett el azoktól, akik nem formálták vele együtt az új országot.
És a Nagy Lélek, a szellemi óriás, aki kijelenti Ist-Van. Isten Van!
Azzal, hogy leszületés előtt élettervet, életfeladatot, tehetséget készítettünk - mint szabad lelkek - meghatároztuk csillagjaink, szüleink, neveink.
Meghatároztuk - együtt az égiekkel - hogy milyen szimbolikus jeleket hordunk auránkon és a bőrünkön, főként a bal lapockánk felett. Ezek segítenek beazonosítani a hasonló életérzést kibocsátó lényeket, közös „osztályba” rendelve minket. Ez a szellemi családunk.
A csecsemőosztálynak nevezett teremben egy hasonló jelzésű társam volt csak. Ahogy előrefutottam a jövő lehetséges változataiban, kis eséllyel fogunk találkozni egymással. Ő is azok között volt az Égben, kivel nagyon sokat játszottunk együtt. Mielőtt anyja elvitte volna őt mellőlem, beszéltük, hogy az egyik leginkább utált személy képében fog megjelenni az életemben.
Persze, ha addigra a gyűlölet képességét nem alakítom át elfogadássá, bírálat nélküli életté.
Számomra is meglepő volt, amit lélektársam közölt velem. Mintha az „életfilmemben” elkerülte volna a figyelmem a következő:
- A legnagyobb, megmagyarázhatatlan vonzalmat, (és-vagy) gyűlöletet azok iránt vagyunk képesek érezni, akikkel leginkább feladataink vannak! Ők pedig a legközelebbi szellemi testvéreink!
Láttam, még a Könyvtárban, hogy a felnövő testi-ember, olykor egészen más vibrációt adó ruházattal, ékszerrel és tetoválással megzavarhatja az égiek sugallatainak vételét. Szakíthat hagyományaival, gyökereivel, szellemi kihívásaival. Ha nem lel újabb támaszt, elsodorja őt a tömegtudat. Olykor part nélküli folyóvá válik e nagyszerű lelkek élete, a múló hóbort kedvéért. A céltalanság pedig zülleszt, rombol. Mérhetetlen hiányérzés keríti hatalmába azt, aki nem a tervezett útjai egyikén jár. Csak ideig-óráig képes csillapítani e szomjat a kábítószer, az alkohol, testi élvezetek. Vagy ami legalább ily rombolóan hat, az a személyben rejlő ajándék elvetése. Belesimulni arctalanul valamely sátánista szektába, politikának nevezett vallásba, társadalmi vagy tudományos agymosásba, feladva a valódi célt. Az pedig nem más, mind a személyiségen, a személyes tehetségen keresztül kifejezni - a Világalkotót.
Személyes életpályám sok-sok kanyarulatot tartalmaz. Minden szeglete újabb lehetőség, hogy kiegyenesíthessem azt. Előbb a test-vér szerinti családért, majd lelki rokonságaimért, majd nevem szerint, hogy hetedíziglen feloldozást nyerjek.
Ha már megtettem, túléltem a 42. évemet, mely lehetőség a hazaútra, új élettervet élhetek; felismerhetem a Tudást, figyelmem a Szellem Bölcsességére fordíthatom. Elhagyhatom csillagaim, nevem, új jeleket írhatok az egekre.
Végül, ha valódi erőimhez jutok, megismerhetem az Igézőt, a nagybetűs Szeretetet.
Az emberek azt hiszik, hogy babaként sokat alszom. Furcsállom, de tudom, hogy előbb-utóbb elfeledik azt a fajta éberséget, mellyel kutatom a lehetséges életeimet, az álomnak titulált kirándulásaimban. Egyenesen ettől függ az életem! Figyelni és ápolni kell jövendő járművem, a testem. Ha nem „alszom” eleget, felkészületlenül érnek az élet kihívásai. Valójában nagyon tapasztalatlan vagyok. Találkozni szoktam itt élők asztrális vetületeivel, akik nagyszerű tanácsadók, a mindennapok zavaros ügyeiben. Mélyebb álom esetén utazom a kollektív múltba, jövőimbe, de akár az Őrző színe elé is lebegek. Rövid ideig vagyok képes csak megtartani a kapcsolatot vele, mert elnehezedtem.
Ekkor vagyok képes leginkább kapcsolatba lépni befogadóimmal, azaz a szüleimmel. Olykor bele kell piszkálnom a sorsukba is, ha elkanyarodtak a választott életérzéseiktől. Azután, ha kellő irányt vett az életem, lazábbra veszem az irányításukat.
Amíg testben fiatal vagyok, szükségleteket teremtek, nekik kell azt ellátni. Amint látom, nem csak ösztönből teszik a dolgukat. Szerencsémre, olyan életet választottam, amelyben elégedettek szüleim testi mivoltommal. Egészséges vagyok. Az eredendő boldogságom, belső fényem, még nem hunyt ki belőlem, bőségesen árasztom is erre a szürke kis világra.
Nem mondom, szokatlan érzés az éhség, szomjúság, magány. De még nekem is megdöbbentő, hogy az emésztés milyen nehézségekkel és szagokkal jár itt a földön.
Korlátozott lény lettem. Nem is beszélve, a helyhez kötöttség kényelmetlenségéről! Egyedül az nyújt némi vigaszt, ha látó szemeimmel messzebbre tekintek. Térben és időben. Ami ma gyermeki átélésemben természetes, mire beszélhetnék róla, lassanként csak álmaimban lesz elérhető.
A Földhajó – magunk közt szólva – jól ki van találva. Gyönyörű és sebes sodrású keringőt táncol a Naplény körül. Közben látom, hogy termékeny teste magába fogadja a Fény – önmagára éledő - magvait.
Magához vonz az Életjáték. Sokat kell kacagnom rajta.
Ahogy egyre jobban kiismerem, többet és többet tartózkodom testemben. Próbálgatom, alakítom, bábozok vele. Az idő fonalát megragadva, már nem egyszerre vagyok jelen világaimban.
Látásomat átállítottam földközpontúvá, ez segít lábra állni. Lassan, de biztosan, a megfigyelő helyett, szereplővé válok az élő-adásban.
A Valaki-ből egyszer csak „én” lettem. Kisiklik belőlem a Tudás, hogy átadja a helyét a nyiladozó értelemnek.
Még értem, még látom, minden a legtökéletesebb, így ahogy van. Nem azért vagyok, hogy ezt cáfoljam. Hanem, hogy szeressem. A színét és visszáját.
Most. Majd és egykor.
Az Élet, áldás. Az áldás áldozásból születik. Az áldozás nem más, mint hála. A hála a haladás, mozgás. Az Örökévaló hullámzása, az Élet önmaga.
Benne elválik - ki mind- egy.
Én vagyok. Az Anya, ő is maga. Maga.
- Mamm-ma, Ma-ma!
Írnák. 2008. 04. 17.
Szőlőfürtök 4.
Gyermekké cseperedtem a csecsemőből. Tettem a dolgomat, mint sok más, hasonló korú fiúcska. Szerepeket másoltam. Ahogy tetszett, átírtam őket. Egyszerre két helyen voltam.
Testben, melyet egyre inkább azonosnak éreztem magammal.
Lélekben, ahová kiterjesztettem a játékaim térfelét.
Mert a látható világ mögött, ott épül a saját, színes, erőktől duzzadó valóságom. A kezemben lévő kisautó oly naggyá növekszik, hogy anyát, apát is be tudom ültetni magam mellé.
A katonáim legyőzhetetlenek. Ha lelövik őket, egy kicsit fekszenek, majd újra hadba állanak. Lovaimnak szerte e világon nincs párja. Egyszer csak hopp, máris repülnek. S ha megharagudnak, földöntik az autókat, tankokat, a várakat is.
Kicsit magamnak való gyerek voltam. Szerettem elbóklászni idegen helyeken, felfedezni annak minden izgalmas zegzugát. Anyám nem kis nyugtalanságára. Szívesen másztam fel elképzelhetetlen magas jegenyékre, hintáztam folyondárokon. Bújtam be ismeretlen barlangszárnyakba, ahová csak kúszva juthattam el. Olykor, csak néztem a világ és a természet működését, mely látszólag nélkülem is teljes történeteket írt a felhők formáiba, a hangyák ösvényeibe, a madarak röptébe.
Igazából egyetlen valódi barátom volt, kivel sokszor együtt rosszalkodtunk. Bár nem voltam elhúzódó az iskolatársaimtól, inkább idősebb és komolyabb lányokkal barátkoztam. Az öregeket, nagyszülő korú idegeneket pedig különösen szerettem. Egész kiskoromtól kezdve kölcsönösen kényeztettük egymást. Saját nagymamimmal is, aki velünk lakott, de az utcabéli és az átmenő forgalomban lévő idősekkel megállapodás nélküli, titkos szövetségre léptem.
Én segítettem a bevásárlásban, csomagcipelésben - olykor a ház körül, csak úgy jelképesen – majd megajándékoztam őket a figyelmemmel. Hallgattam az életüket. Sőt, magam előtt láttam fiatalságukat, örömeiket, átéltem fájdalmaikat. Akkor még nem fogalmaztam meg magamnak, de valósággal több életet éltem. Velük voltam háborúkban, temetések és születések pillanataiban egyaránt.
Ők pedig hálából a hallgatóságomért, süteménnyel, cukorkával, könyvekkel kedveskedtek viszont.
Hogy érhető legyen az életem néhány mozzanata, egyfajta időrendet kell, hogy tartsak a mesém kapcsán. Az a nehéz és a furcsa, hogy egyes események akár húsz, vagy negyven évvel később érdemesek későbbi figyelemre. Hogy miért is? Mert valóságos mozaikdarabkákban éltem. Mikor helyére került egy-egy kocka, akkor ismertem fel – végül – a kirakott, kész képet. Így az események jelentősége új ismeretekkel bővült.
Volt úgy, hogy negyvenen túl borzongtam bele abba a szóba, hogy „angyalhaj”. Ugyanis, akkor olvastam egy cikket, valami megmagyarázhatatlan jelenségről. Abban az állt, hogy néhányszor égi lények látogatását követően furcsa, illékony vattaszerű anyag volt egy ideig a földön látható.
Nocsak! Döbbentem meg. Mintha már hallottam volna ezt a szót, mely valóban emlékeztet az árvalányhaj nevű fűfélére, de a felidézett történet nem ezt támasztja alá.
Lehettem, úgy öt éves, mikor egyik nyári reggel, a kertünkben, be főként az utcánk árkában – mai mértékkel mérve – mintegy kisebb zsákra való fehér, szálas anyagra lettem figyelmes. Kissé hasonlatos volt a később megismert üveggyapothoz, de tulajdonságai mások voltak! Könnyebb és puhább volt, mint a vatta. A napfényben pedig igen erősen csillogott. Össze nem tudtam tapasztani a kis, laza csomókat. Majd a szemem láttára, fogyni kezdek. Csodálkozva nézegettem, mikor egy magas, jól öltözött idegen férfi haladt el mellettem. Nem emlékszem, honnan jött és meddig láttam őt. Csupán a mosoly gesztusa és egy szó maradt bennem meg, mely válasznak tűnt, a némán kiejtett kérdésemre.
„Angyalhaj”- mondta, majd továbbállt. Arcát nem tudom felidézni. De sem előtte, sem az eset után már nem láttam többé. Mire nagymamámat kicsalogattam, csak nyomokban volt látható a szokatlan „vattacukorból”.
Mindez az emlék jelentőségtelen, feledhető szinten lappangott mindaddig, míg nem jött az újabb kapcsolat, az eltűnő emlékkel.
Nem voltak látomásaim, sem előtte, sem később a felnőtt koromig. Még álmaimra sem emlékeztem, talán egyszer sem. Egészen húsz éves korig.
Ez időben sokat motoroztam. Igazából, nem vadul. Egyszer, műszaki hiba miatt, igen nagyot estem, mikor kedvesemhez igyekeztem. Túléltem, de minden logikus magyarázatot nélkülöző megmeneküléssel.
Nem arra felé csúsztam, mint amerre elzuhantam. Mintha valami láthatatlan erő oldalra taszított volna akkor, amikor az aszfalton hasalva becéloztam a szemben közlekedő teherautó kerekeit. Eltérültem, majd kicsúsztam a füves részre, ahol ismét párhuzamosan siklottam az út tengelyével. Így az utánam érkező személykocsi sem gázolt el.
Mikor felkeltem, életem leginkább összeszedett, nyugodt perceit élem meg. Sem félelem, sem düh nem volt bennem. – Hát ez nem jött össze! – ennyi volt a megjegyzésem. A törött motort pedig betoltam az esés helyétől ötven lépésre lévő tanyához. Érdekes, hogy ezekkel az emberekkel legközelebb vagy tizenöt évvel később találkoztam. Az egykori volt kedvesemből feleségem lett, gazdálkodásra alkalmas földet kerestem. A régi ismerősök telekszomszédok lettek.
Még egy hasonló bukásom volt, talán két-három hónapra az előző után. Közel nyolcvanas tempóban motoroztam éjjel, mikor egy nádas foltból, az út mellől egy felnőtt őz ugrott elém az útra. Talán tíz méternyire, ha lehetett, teljes szélességében megállva előttem. Bizonyos, hogy nem kellett egy másodperc, hogy belécsapódjak. A biztos végzet felé száguldottam.
Ekkor olyan dolog történt, ami meglehetősen megzavarta a logikus, tudományos világrendben való hitemet. Gyermekkoromtól kezdve faltam a tudományos munkák közérthető kivonatait a természettudomány minden ágából az atomkutatástól kezdve a biológiai és a csillagászati ismeretekig.
Soha nem olvastam a pszichológiai időről. Illetve később, tizenöt évvel. Nem hiszem az állítólagos adrenalin hatást sem. Az utóbbit azért tüntetem fel állítólagos hatásként, hiszen a reakcióidő hiánya miatt nem élhettem meg a „túlélőhormon” áldásait.
Eltűnt az idő! Vele együtt az emlékek, melyek személyemet alkotják, szerteszét úsztak az időtlen térben, minden emberi logikát nélkülözve!
Mégis, valami rendszer felismerhető volt az egészben. Mégpedig az, hogy számot vetettem az életem érzéseivel. E szerint csoportosult húsz év története. A cselekvéseim mozgatóit ismerhettem fel ezekben az érzéscsomagokban. Mindenhol, minden időmben jelen pillanatban, egyszerre voltam. Mégpedig azzal a „léleklátással”, mely az egész történetet befogadja. A fizikai szem és az agy csupán töredékét képes felismerni annak, mit a látó lélek rögzít. Így láttam az eseményeket, testi önvalómat a szerepeimben emberi emlékezetem szerint, de kívülről, felülről, oldalról egyaránt. Ami a leginkább különleges, hogy ahol részt vettem, ott minden mellékszereplő szemszögéből, azaz rajtuk keresztül is láttam, sőt éreztem magam. A más résztvevők fájdalmait, bosszúságait, örömeit, valamint a sajátjaimat egyaránt igen élénken éreztem. Sőt, valójában itt, ebben az állapotban tudtam csak érezni igazán!
Egyetlen tanulságként, ha ma összefoglalnám, talán annyi, hogy azt tedd másokkal, amit magadnak is szívesen tennél. Mert bizony volt, amire nem voltam büszke. Olykor, megbántottam másokat. Ha szándékosan, ha tudatlanságból, most nekem fájt.
Bizony, nem a földi törvények szerint ítéltem meg magam! Mert végtére is törvény ültem életem felett. Egyetlen pillanatom sem maradt rejtve! Szörnyű és csodás volt egyszerre.
Meglepő, hogy olyan események, amelyek nekem már rég elfeledett gyermeki csínynek tűnnek, itt és most a legtisztább valóságként élnek. Egyetlen elcsent barack. Nagyobb és súlyosabb teherként jelent meg, mint sok általam gondolt, vagy szülők által mondott „bűn”.
Már nem emlékeztem felnőttként, hogy hat évesen úgy tettem, ahogy más gyerekektől láttam: ha egy gyümölcs a kerítésen belül rád mosolyog, vedd el! Szakadt kerítés, kutyák által kijárt út. Mellettem a barátom, akinek fel akartam vágni a bátorságommal. Ő kint maradt, én beszaladtam. Talán ez volt az első alkalom, mikor tudtam, hogy rosszban sántikálok. Ahogy beléptem más kertjébe, már bűntudatom támadt. De erővel elnyomtam magamban. Letéptem a barackot, miközben a gazda már figyelt elbújva. Szerencsémre, el tudtam szaladni előle a zsákmányommal. Öreg volt és kiszolgáltatott.
Nem az egy szem gyümölcs fájt neki. Most már tudom.
Ha embernek látom őt, kérek tőle, akár kosárral is adott volna - ingyen! Átéltem az érzéseit. A szegénységét, mert nem tudta megépíteni a kerítését, az öregséget, a testi fájdalmait, mely miatt keserveses küzdelemben termelte a kertjében a betevőt, kiszolgáltatott és elhagyatott volt, mert neki kellene egyedül megvédeni a birtokát a sokadikként érkező tolvajtól.
Ez voltam én. És az a kis tolvaj, hogy szívébe még egy kést forgasson, mikor elfutott, felemelte zsákmányát és arcával grimaszolva, csípőjét szemtelenül megbillegtetve kigúnyolta őt. S ez a megfáradt ember úgy érezte ekkor, hogy már nem is érdemes tovább élnie ebben a világban. Már egy taknyos gyerek is lábtörlőnek használja.
Valódi lényem központja csak ontotta az eseményeket. Szerepeimet. Olykor tapsra, olykor kifütyülésre érdemeseket egyaránt. Természetesen eljutottam az előző motorbaleset szemléléséhez. Mint egy edző, mikor a felvételről elemzi a tanítványa motoros rutinját, felülről, kívülről néztem, hogy az a valaki, akit most eljátszom, hatalmasat esik. Halálosat. Ám minden logikát nélkülözve egészen jól megúszta. Aztán jöttek az elkövetkezőben várható pillanatok és a múlt hibájának elemzése.
Olykor jó a lazaság, de most, a következő pillanatban, csak az erő segít. Talán több is, mint a hétköznapi fizikai erő. Az őz sorsa megpecsételtetett. Az enyém nem. Láttam – előre magamat –, hogy miként fogok cselekedni. Mert még dolgom van itt a földön.
Az ütközés elemi erővel történt. Az esemény pillanatában, már a valósnak hitt világomban voltam jelen. A motoron félig álltam, karjaim a kormánynak, lábaim a lábtartónak kimerevítve, egyenesen nekifeszítve. A becsapódás ereje alatt a testem így négy erős támasztékot kapott.
Görbült a kormány, a teleszkóp, kissé deformálódott az első kerék, a lábtartó vasak. Fejem, nyakam, mintha ki akarták volna húzni a törzsemből. Órákkal később erőteljes izomláz jelentkezett egész testemben. Az őz teste a motorblokk alá került, mintegy harmadik kerék, gördült alattam, míg sikerült megállni.
El sem dőltem!
Ami akkor – talán véglegesen – megdőlt, az a felnőttkori hitem. Bár születésem előtti pillanatok nem merültek fel bennem a baleset időtlen másodpercében, s nem láttam a jövőmbe sem, még nem lebbent fel a következő fátyol, mégis valami megváltozott.
Talán nem arról szól igazából az életünk, amit általánosságban gondolunk felőle. Enni, dolgozni, gyűjteni, szaporodni. Aztán az ismeretlenbe eltűnni.
Közben hol vagyok – én? Ki az, aki vagyok? Ki érez – általam? Valóban csak kétféle – szeretet és félelem – alapvető érzés működteti életemet? Ha érzéseink átszövik társaink életét, befolyásolják a kisebb és a nagyobb közösségünket, akkor meddig terjed egy-egy ember lénye? Az érzések szülik-e a gondolatokat, melyek azután lelkünkben érzelmeket keltenek? Mi az agy és mi a megfoghatatlan lélek szerepe a cselekvéseink irányításában? Van-e saját terem és saját időm? Vajon helytállóak-e a társadalmi és erkölcsi szabályok, vagy csak halvány utánzatai a változatlan és időtlen világeszméknek?
Ismerjük –e egyáltalán önmagunk?
Vagy „csak” egy édes-savanyú szemként élünk együtt, egy dús szőlőfürtön?
Írnák. 2008. 04. 26.
Szőlőfürtök 5.
Felnőtt férfiként szemléltem a világot. Lassan kezdtek elmaradozni a kérdéseim, melyeket idegesítően sokáig és sokszor tesz fel egy gyermek a szülőinek. Mikor az már kevéssé tud válaszokat adni, jönnek a könyvek, okos emberek jól ismert kutatásai, és persze a több ezer éves bölcseletek.
Azután ezek a válaszok egyre kevéssé fontosak. Jön a család, élelem kell, és fedél a fejük fölé.
Na, meg úgyis mindenre már tudják valakik, valahol a választ. Teljességgel lehetetlennek tűnik, hogy az emberiség, aki kijutott a világűrbe, tudatlan legyen testi és lelki működéséről. Hiszen mára a genetikai kódot is el tudják olvasni. Ezek szerint, az emberen már bármit meg lehet „szerelni”. A valóságos örökélet küszöbére lépett a fajunk.
Elektronikus szemeink a világűr végtelen távlatait fürkészik. Legalább tizenöt milliárd év messzeségig, ezzel együtt a múltunkig láthatunk. Rádiójelek millióit elemezzük, de ez idáig egyetlen értelmes jelet sem fogtunk. Állítólag. Már minden fel van fedezve. Kézben tartjuk a dolgainkat. Látjuk, hogyan működik a világ. Azt, hogy miért, nem kutatjuk. Görcsöljenek rajta a filozófusok!
De ne nézz szét, ember!
Én, a Társadalom és én, a Tudomány és én, a Vallás tökéletesen kielégítem minden igényedet! Megmondom, hogy mit tegyél, mit gondolj, és miként higgy! Ha mégis, valami nyugtalanítót, vagy oda nem illőt lelsz, csak bonts fel egy konzervet, melyet ilyen esetre találtunk ki. Fogyaszd, már régen elkészítettük neked, mindenki megeszi, neked is szeretned – kell!
Éltem is szépen, langyosan a saját világomban. A vagyonunk és a gyermekünk egyaránt cseperedett. Azonban ez alatt, valami időtlen, nem tárgyiasult nyugtalanság, valami parttalan vágy is egyaránt növekedett bennünk, párommal. Főként neki okozott nehézséget az, amit lelkében érzett. Nem sokban függött a külső körülményeitől az, hogy szorongás, nyugtalanság árnyékolta be a napjait.
Persze a jótékony tudomány feltalálta a fájdalom elleni pirulákat, így aztán meg kellett nyugodni abban, hogy orvosi segítségre van szükség. Nyugtalanság elleni pirula, álompirula, örömpirula.
Hogy ez nem hoz látványos javulást? Akkor sem a rendszerben van a hiba. Hisz mindent tudunk!
Hogy a kvantumfizika megdöbbentő felfedezéseket tesz, már vagy negyven éve? Akit ez zavar, pirulát neki! Az idő és a tér, így a fénysebesség sem betonbiztos állandó? Hogy az anyagokra hat az emberi akarat? Hogy az emberi akaratra, gondolkodásra hatnak a kozmikus jelenségek, hogy némelyek halálközeli élményekről fantáziálnak, mások holtakkal beszélgetnek, vagy élőnek, ma is válaszolni képes, testetlen bölcsességnek hiszik Istent: - Pirulát, pirulát nekik! Ha nem elég, jön a gumiszoba! Vagy ami még rosszabb, a megszégyenítés tudóstársaktól, kiközösítés a családtagoktól, hogy aki elszenvedi azt, saját maga zárja börtönbe lényét és bensőséges ismereteit.
Kettőnk életében eljött az a pillanat, melyet ma már leginkább eszmélésnek mondanék. Fényre, kérdésekre és válaszokra vágytunk. Hit és tartás nélkül az ember gerince megroppan, lelke pedig szomjazik. Ismét feltettük azokat a kérdéseket, melyeket sem mi, sem szüleink nem tudtak megválaszolni megnyugtatóan.
- Mi értelme van az életünknek? Miért, mi célból élek? Hogy teremjünk gyümölcsöt, ha még a gyökereinket sem ismerjük? És merre van az a Fény, amerre fordulnunk kell? Ki vagyok én?
Olyan világban éltünk, ahol a test az Isten. A lélek csak valami megtűrt, kellemetlen sallang. A szellem pedig nem létezik. Illúzió. Izmos, vaskos munkásférfiak és nők szobrait imádtuk bálványként. Olyan világban nevelkedtünk, hol elvették a Nemzet Közös Istenét, helyette rozsdás bádogdobozból előkerült barnás, ízetlen maszlagot adtak táplálékul. Pedig állítólag vörösnek készült, csak megromlott. Így már semmi hasonlatosság nem volt a mindenünket és mindegyikőnket átjáró vérrel. Kik vallásuk, hitük szerint kívántak élni, eleinte „kivonták őket a forgalomból”. Később „csak” idiótáknak bélyegezték azokat, kik nem kívántak élni a „Fényes Szelek” adta életérzésekkel.
Az eszméléshez az indító erőt olykor a nyugtalanság, félelem, fájdalom adhat. Mert az ember több, mint test. Több, mint lélek.
Él bennünk valami fenséges, méltó és elpusztíthatatlan.
Belőle ragyognak fel azon eszmék, melyeket évezredek nem koptatnak. Életünk, erkölcsünk, művészeteink minden ága. Zene nélkül minden kultúra meghal. Belőle táplálkozik az élet színháza.
Sehol sem voltak tetten érhetően jelen emlékeink, a valódi lényünkről a Határtalan Lélekről. Parttalan, valódi cél és értelem nélkül éltünk. Ha ímmel-ámmal elfogadtuk a társadalmi életcélokat, ha el is értük azt, rövidke öröm után, valami hűs üresség tátongott bennünk a lelkünk mélyén. Hiába „ment jól a szekér”. Két ház, autó, telek, egészséges gyermek, házastársi szeretet. Már rég elfelejtettük, kik vagyunk igazán. Főként azt, hogy lélekben fejlődni kívánunk, meg akarjuk ismerni, átélni, árasztani a Szeretetet. Őrzővé, Könyvtárlénnyé, Fényhozóvá kívántunk válni, melyhez fontos, sőt elengedhetetlen tapasztalás a testi életünk. Egyetlen szőlőszemként, mások mellett, a dús fürtön. De itt, a Földön, nem csak a Tudástól zártuk el magunkat, hanem lassanként elfelejtettünk kérdezni is.
Egyszer csak úgy döntöttünk, fokról-fokra meg akarjuk ismerni önmagunk. Úgy, ahogy senki más nem képes. Látni részleteiben és egészében helyünket, sorsunkat, szerepünket, s ha úgy alakul, még a rendezői szerepbe is beülhessünk néha. Ehhez segítségül egy népszerű önismereti tanfolyam segített hozzá.
Célja, hogy megszabadulhassunk a kiszolgáltatottságtól. Javíthassunk magunk és embertársaink közérzetén, olyan természetes eszközökkel, amit amúgy millió évek óta használ az ember, csak a közelmúlt ideológiája mosta el bennünk ezt az ismeretet.
Befelé tekintés. Alighanem a módszer egyik legfontosabb kulcsa. Megdöbbentett valamennyiünket, mennyi múltbéli sérelmet hizlalunk mindennapi kenyerünkből, holott ugyanazt a jelenünk jobbítására is használhatnánk! Az elme oly kicsiny részét értjük. Csak néhány százalékot tesz ki a hétköznapi szükséglet ellátása. Maradék kilenctized felesleges? Holott a biológia számos alkalommal bizonyított, hogy minden élőlény arányosan, szüksége szerint építi fel a testét. Csak az ember lenne ebben kivétel? Ott ketyeg a koponyájában valami haszontalan sokaság alapjáraton, hogy az összes energia ötödét, harmadát felzabálja?
Megtapasztaltuk, hogy elménk lehetőségei a végtelen felé tartanak. Térben és időben mozgó testtudatú embernek, valódi materialistának, melynek mondhattam magam, meglepő fordulatokat hozott a gyakorlás. Ismeretlen emberekről tudtam meg bizonyíthatóan hiteles dolgokat, behunyt szemmel, mégis látva. Az egyik társam olyan feladványt, beteg ember szervezetének vizsgálatát adta, mely ismét billentett az ingataggá váló régi meggyőződésemen. Elmémben megjelenő idős asszony, a kérdező édesanyja – volt. Utóbb említette, hogy két éve meghalt. Abban a betegségben, melynek nyomai még „láthatóak” voltak a képzeletemben. Lábai ugyan megvoltak, de tenyérnyi hézaggal elválasztva a testétől. Érszűkületben, amputáció után hunyt el.
Kezemmel derítettem fel elsősorban a magam elé elképzelt fantomtestet. Bármilyen furcsa, azonos érzést adott az élő test aurája, az elhunyté, vagy az élő, de távol levőé egyaránt. Tenyerem, mintegy kamera pásztázott, de méretet, fókuszt az elmém adott. Akár sejtszintig. Itt, a felidézésben segítség volt a biológiai ismeretem. A csoporttársak olykor mókás, nem valódi képek alapján, mégis hasonló meggyőződésre jutottak a vizsgálat és az azt követő elmebéli gyógyítás során.
Kedvesem, Vica, szárnyakat kapott, olyan felszabadulttá vált! Bár nem voltak azonosak „látásaink”, mégis rá jött, hogy felelős saját életéért, gondolataiért, cselekedeteiért. Nem eszünk meg ezentúl minden dumát válogatás nélkül. A saját békességünk ezt kívánja.
Jómagam tovább képeztem magam, hogy újabb és újabb kérdéseim választ kaphassanak. Ez alatt már elkezdtem a gyógyítói tevékenységemet, mely nagy örömömre szolgált. Nehéz sorsú emberek kerestek fel, hogy megoldást keressünk számukra. Bemutatkozásuk után öt-tíz perc múlva én soroltam el ismert és még nem tudott betegségeiket, melyet elmémben láttam. Ez nagyban segítette hitüket, hogy jó helyen járnak. Az aurájuk nyitott könyv volt nekem. Többségüknek vagy teljes, vagy részleges gyógyulás jelentkezett néhány találkozást követően. Volt egy huszonegy éves fiú, áttétes rákkal. Ő viszont nem maradt életben. Hogy nem éltem meg kudarcnak, azt a lelkében történt változás miatt volt. Elfogadta sorsát. Nem félt a várható haláltól. Készült rá, mintegy száz éves matuzsálem. Fájdalom helyett csak gyengeség mutatkozott nála. Békével távozott.
Olyan „eszköz” van valamennyiünk birtokában, mely többet ér, mint a gyógyszerek többsége, életet fial, s mentől többet adunk belőle, annál bővebben buzog. De vajon ki az, aki megnyitja és zárja bennünk ezt a titkos kincsestárat?
Hogy nem én, a személy vagyok az, aki működteti azt, több alkalommal is megtapasztaltam. Olykor a szimpatikus, nyitott embereknek nem voltam képes egy jottányit sem segíteni – legalábbis a fizikai szintjükön nem -, míg más fürdött az energiában. Érintésem nélkül reccsenve álltak helyre ízületek, szakadtak fel görcsös sírás kíséretében évtizedes érzelmi gátak.
Egyszer apámra vártam. Bár mennyire szerettem őt és más családtagom, velük vajmi kevés sikerem volt. Beteg volt a szíve. A mellettem váróban egy huszonéves asszony ült. Magamban megjelent az élete, konfliktusai, elsősorban apjával és a férjjel. Félelmei, önértékelésének hiánya, betegségtudatba való menekülése. Magam előtt láttam az orvosának szemén keresztül őt, leleteit, valamint, hogy rettegve bár, de készül a közelgő halálra. Ereket kellett volna a szívén tágítani. – közben kissé kínosan feszengve ültem mellette, idegenként, aki „kihallgatta” más segélykiáltásait. Éreztem, hogy az arcpír elborít az izgalomtól. Nem tudtam, mit is mondjak. De szerencsémre, tudta AZ, aki felfedte a titkot.
- Ne haragudjon, hogy ismeretlenül megszólítom! Tudja, végeztem egy tanfolyamot, azóta érzékenyebb vagyok más emberek problémáira. Úgy gondolom, még talán műtétre sem lenne szüksége, ha rendezné az életében a férjével való viszonyát. Az okozza az ön szívének panaszait. – mondtam, nem említve a látomást.
A hölgy, kissé meglepve, de beszélgetésbe elegyedett, megerősítve az ismereteimet, melyről – bölcsen - nem szóltam. Említettem neki a tanfolyamot és könyvet, mellyel talán segíthetne önmagán.
– Ó, már megkaptam valakitől, de még nem olvastam! - szakadt ki belőle a válasz.
Majd néhány perc múltán esett le neki a tantusz. Ki ez, mit akar, honnan tud rólam ennyi mindent, hiszen még nem is találkozhattunk eddig… - ilyen gondolatokat éreztem, mikor felpattant a székéről, s járkálni kezdett. Mikor a késői izgalom alábbhagyott, visszafelé indult hozzám. Ekkor ruházata - a szemem elől - eltűnt egy jól kivehető, hosszú, friss műtéti heg felett.
- Hogy segítsek Önnek dönteni, tudom, hogy nemrégiben, nagy hasi műtétje volt! – említettem neki most már én is lazábban, nyugodtan.
- Honnan tudja? Tényleg, alig egy hónapja jöttem ki a kórházból, igen súlyos epeműtéten vagyok túl! – válaszolta a hölgy, szerencsére nem firtatta a részleteket.
Ha mindazt elmesélem neki, amit tudok, látok, érzek felőle, bizonyára sikoltozva szalad ki a rendelőből, szent meggyőződéssel, hogy Könyves Kálmán ide, vagy oda, de boszorkányok pedig igenis vannak! De így talán ennyi is elég volt, hogy kezébe vehesse saját sorsát.
Vica, a feleségem minden módon értékelte és gyakorolta a kézimunkát, hímzett, szőtt, horgolt, rischelt, de a tanfolyam után úgy gondolta, ideje festeni. Nem is akárhogy! Vászonra, olajjal. Kezdettől fogva nem volt olyan kép, amely ne lett volna dekoratív. Később ugyan eljárt tanulni festőkhöz, de ott is inkább a színkeverés és az eredetiről való másolás volt a feladat. Azaz, honnan-honnan nem, tudott festeni! Jó fél év múltán kész volt az első kiállításra.
Olvastuk, hogy egyes festők (szobrászok, más iparművész-mesteremberek ) munkái különös hatással bírnak. A látványos, ikon-csodáktól kezdve térhatású képeken át a rejtélyes aurájú, sugárzó festményekig sokféle különlegesség létezik. A tárgyak – lelkesülnek! Vica hangosan kimondott óhaja, mintha teljesülni látszottak volna: - Ó, ha én is ilyen képeket festhetnék! – mondta, egy kiállításról szóló beszámoló után. Nem gondoltuk akkor, hogy már teljesült is ez az óhaj.
Észre vettem, hogy alkotás közben, valahogy egészen más aura veszi körbe páromat, melyben senki másnak, de még nekem sem ajánlatos tartózkodni. Forró, szorító érzés ért, mikor úgy három méternyire közel kerültem hozzá. És valami megmagyarázhatatlan, különös aura maradt a festményeken, olyan tapintású sugárzással, amit eddig csak élőlényeknél éreztem. Folyamatos, lüktető, lassan kifelé spirálozó erőteret találtam. Ezzel egy ideig egyedül voltam, mert az alkotó immúnis volt ezekre a rezgőterekre. Majd oktatóim is igazolták méréseimet. Egy kiállításon pedig úgy alakult, hogy Vicához odalépett egy idegen ember, az utcáról. Miután megtekintette a kiállított műveket, halkan megkérdezte: - Tudja, hogy ezekkel a festményekkel gyógyítani is lehet? – majd sorban elmutogatta, hogy külső témáitól, színeitől függetlenül melyik, mire való.
Jött egy meghívás egy természetgyógyászati kongresszusra is, melyben kiállíthatott az energiát adó festőnő, másik három, szintén ezotérikus festővel együtt. Egy „véletlenszerű” választással különdíjnak került egyik kép a zsűrihez, kik az elhangzott előadásokat bírálta el. Különdíjas, a nézői szavazatok alapján György volt, aki a mikroszkópikus méretű, testtől független lélekről tartott előadást. Mi voltunk legjobban meglepve, mikor az egy mikronnyi lélekmagot megfigyelő kutatók rajzait összevetettük az egyik elvont ábrát mutató képpel: - Vonaltól-vonalig azonosnak látszottak.
A „véletlenek összjátéka” szerint, a különdíjként pont ezt a képet zsebelte be az előadó. Meglepetésében ő is magasra emelte a képet a pódiumon, mondván, hogy: - Erről beszéltem, látják?
Majd rádióriport volt, egy ezotérikus műsor számára. Később gépi energiamérést is igénybe vettünk, mely a reiki erőhöz hasonlatos, jótékony változásokat mutatott. A meglepő az volt, hogy nem látta a vizsgált páciens, hol és mikor közelít felé a festmény, ő úgy reagált, mintha kézzel, gyógyító erőt kapott volna.
Volt egy vásárlónk, kinek szíve, keringése, légzése szélsőségesen rossz volt. Kedve és hite, nemkülönben. Mikor megérintette az egyik kép keretét, az szabályosan megrázta! Legalábbis, ezt tapasztalta. Vastag ruhába göngyölve vitte el magával. Mikor egy jó hónap múltán náluk jártam, javuló tendenciát mutatott. Ami még csodásabb, a beteg lelkében olyan változások történtek, melyek további fejlődést sejttettek. Feleségével, valamint az elüldözött lányával rendezte kapcsolatait, kölcsönösen megbocsátottak egymásnak. Ezt követően légzése felszabadult lett, erőnléte lépcsőzéssel számolhatóan, jól mérhetően javult. Békét és hitet talált, mely legalább oly fontos, mint a gyógyulás.
Éltük és élveztük a csodákat. Most már nem az volt a nehézség, hogy nem volt kérdésünk, hanem már túl sok is kerekedett. Amely választ nem kaptunk meg éber állapotban, azok eljöttek hozzánk álmainkban, meditációban, vagy szinkron eseményként, szimbolikus formában jelent meg életünkben.
Valami nagyobb, kiterjedtebb erő emelt karjaiba minket. Megtapasztaltuk az együvé tartozás élményét valamennyi létezővel, megismertük a felelősséget, mely egylényegűnek láttat minket a világ „jó és rossz” oldalával egyaránt. Ez segített a személyes megbocsátáshoz, valamint az ítélet nélküli élethez.
Ha nem is gyorsan, de hitelesen görbítettem kanalakat. Jelzésként elegendő volt. Azonban nyilvánvalóvá tette azt, hogy nem ez az én sajátos karizmám. Mikor kedvem támadt, festettem, rajzoltam, szobrászkodtam. Magam voltam meglepve leginkább, hogy milyen remek alkotások kerülnek ki a kezem alól, játszi könnyedséggel. Egyszerűen már a kezdet kezdetén tudtam, hogy képes vagyok rá! Talán erre születtem?
Majd írni kezdtem, egyszer csak könyvnyi anyag kész volt, mely a világ valódi természetét hivatott feltárni. Néhány évig pihent a fiókomban, majd kissé tudományosabban kiegészítve, megszépülve megjelent. Más magyar írótól, igen nagy sikerrel.
Hiszem azt, hogy az „égi rádióadást” sokan hallgathatjuk. Amire kell, hogy fény derüljön, az elkerülhetetlenül meg fog nyilvánulni. Általam, vagy mások által. Így a pszichológiai, lelki elemzésre alkalmas rajzteszt is megjelent, négyötöd részben azonos, az általam is alkalmazott szimbólumokkal. Megjelentek azok a hiteles, tudományos kutatásoknak a kivonatai, melyek alapjaikban rendítik meg a Nagy Bumm nevű kozmológiát. Megjelent a jobb és a bal agyféltekére szerkesztett könyv, egy könyvben két könyvet közölve, kreatív és racionális elménknek táplálékul. Megjelennek könyvek a magyar nyelv és eszme tízezer évnyi ősiségéről, melyet magam is kutatok évek óta. A bennem váratlanul felbukkanó Tudás egy-két éves késéssel mindig igazolásra lelt, más kutatók és gondolkodók munkásságai által. Eleinte olykor zavart, hiszen ismertséget, anyagi és erkölcsi megbecsülést adott volna minden szokatlan ajándékom. Aztán beláttam, hogy az olvasók minden bizonnyal jobban jártak a másik íróval, mint velem. Lehet, hogy az irodalom szélesebb közönséghez képes szólni, mint a tudomány. „A kis herceg” szerte e világban, minden nap magával emel valakit a rózsakertjébe.
Talán nem is az elsődleges, hogy így, vagy ezt az ismeretet én hozzam a köz javára, hanem hogy befogadó lehessek a magasabb rendű erőre, s higgyek abban, hogy a Tudás olykor köszönő viszonyban sincs az ismerettel. A médiumok szereplése mindenképpen erre utal. Olykor, az eredeti polgári foglalkozáshoz mérten, messze eltérő ismeretről tesznek tanúságot médiumi transzukban. Ha viszont valamely új feladat nagy örömet okoz, az ember földi ismerettel is kiegészítheti, színesítheti az ajándékba kapott Tudást.
Még számos ötlet vár a tarsolyomban, hogy világra szülessen. Általam, vagy mások által. De mindenképpen örvendetes, hogy a Magyar Géniusz él, sőt, elevenebb, mint valaha. Csak az ismerős köreimből számos ember szakít a hagyományos gondolkodással, kutat a zsenialitásig egyszerű, a közeljövőben megvalósítható energiatermelő, gyógyító, oktatást segítő, közlekedést korszerűsítő módszereket. Az eredményesség pedig – elkerülhetetlen!
A változásra viszont egyénenként és kollektívaként egyaránt fel kell készülni! Az elosztás és a megosztás forradalma készülőben van a világban. Elegendő lehet azt megosztani, melyet ingyen kapunk. A napfény, a levegő, a víz, föld mellett, univerzális elven működő, teremtő gondolatokat. Amikor az utóbbiak egybe kapcsolódhatnak, nemcsak előre, de felfelé is viszik az emberiség jövőjét.
A jövő pedig mindig e perctől kezdődik.
Írnák, 2008. 07. 11.
Szőlőfürtök 6.
Olykor áldott, olykor talán teher, hogy e világ öt érzéki kapuján kitekintve testemből nem látom a valóságomat. Így láthatatlanná váltak mindazok a szálak, melyek összekötik az okot a tapasztalattal.
Elfeledem azt, hogy életre hívott a bennem lévő vágy, hogy szőlőszem lehessek sokadmagammal olyan világban, ahol alig tudunk valamit a vesszőnkről, sőt még kevesebbet a gazdánkról. S ha befogadtuk a Föld tápláló erejét, feltöltekeztünk a Fénnyel, amit itt a Nap áraszt felénk, ellenálltunk a romlásnak, édes-mézes zamatú gyümölccsé válunk.
Elfeledtük, hogy sokan közölünk gyümölcsként, saját életükből ismét életet adnak, táplálékot, zamatot, illatot ajándékoznak az embereknek.
Elfeledtük, hogy a többség arra hivatott, hogy átalakuljon. A jó gazda, a figyelmes szőlőműves végül betakarít, és a legkülönösebb átváltozást hozza létre a lé-nyünk nedvéből. A tápláló, élő Föld vizeiből, az Ég fényéből, a Gazda teremtő gondosságából belőlünk a Bor, a testet gyógyító nedű, felszabadító örömmámor születik. Bor, mely az embernek – felszentelten – felemelő Lélek, hálával, mértékkel fogyasztva gyógyszer, túlzással iszogatva méreg.
Áldott az a feledésem, mely így élménnyé íródott. Egykor, gyermekként sikoltva száguldottam a társaimmal a hullámvasúton a riasztó mélységekbe. Tudván, hogy elkerülhetetlen az újbóli felemelkedés, majd ismét a száguldó sebességű utazás a szakadékba, és végül mindannyian visszatérünk az indulási helyünkre. Hogy felnőtté váltam, a bennem élő gyermek már ritkán ujjong, mikor hív a mélység. Lehet, hogy elfeledtem már az emelkedés bekövetkezését? Vagy nem csupán a látszatvilág hullámvasútjára vágyom? Talán éppen most indul bennem a gondolat, hogy a szokásos járat csak ugyanoda, a földre visz vissza, s az Ég csupán sejtelem marad? Talán van egy állapot, amely a nyugalom és a békesség fényköréből kiindulva, sajátságos, egyéni ösvényén a végtelenig emel? S lehet, ez az állapot, melyre valamennyiünk lelke öröktől fogva éhezik? Lüktet bennem az Élet értelme, vágy az átváltozásra, mikor az egykori szőlőszem borként a Gazda testében áramolva a Valódi Vérré, az Életté lényegül, egyszerre utazva fent és lent, belülre és akár kívülre. Akár úgy, mint szívdobbanás, vagy jókedvet teremtő művészet, dal, vagy összekapcsoló egységélmény, a világokra sugárzó szeretet!
Olykor áldott, olykor súlyos teher az élet. De a málhák csak addig rakódnak, mígnem örömmé válik azt hordozni. Talán eljön azaz idő, hogy már kevésbé minősül nehéznek a saját rakományom. Akkor a régi pajtások, a Fájdalom és a Szenvedés egymásnak végső búcsút mondanak. Miként a Test és a Lélek, úgy a Múlandó és az Örökkévaló elválása miatt, már nem egy lényegű bennem az Élet. Mikor elköszön az én a mag-amtól, egy balesetnél.
A romlatlan Valóság meglátásának ajándéka, hogy a halandósággal, kiszolgáltatottsággal való találkozás alkalmával kell rájönnöm, kivel vagyok azonos.
Mikor egy közepes létráról munkám közben, ájultan az alattam lévő betonra zuhantam, a koponyám is eltört. Az első napról, melyen az intenzív osztályon ápoltak a kórházban, nincs emlék. Sem a mentőről, sem a feleségem, barátaim, munkaadóim kétségbeeséséről sincs emlék. Nem éledtem fel halálközeli tapasztalatra. Mintha nélkülem zajlott volna valami változás az első napokban. Amire emlékezem, az nem Én voltam, hanem a kicsi én, aki csak a testével azonos. Annak ténylegesen voltak panaszai. Sőt, ijesztően elveszett volt, szinte eldobott, gusztustalan, újságpapírba csomagolt, szagló, harmadnapos szendvicsnek érezte magát. A testben lévő zavarodott erők úgy forgatták fel a gyógyulásra szánt időt, mint a vásott diákok a tanár nélküli lyukasórát. A fájdalom változékony arccal tekintett a fejembe, szívembe, keresve az egyéni lelket, hogy a szenvedéssel találkozhasson.
Az azonban nem volt otthon! Elhagyott azonnal, mikor véremben feküdtem. Hogy az én, vagy az Én döntésem volt, ma még nem tudom. Vagy azoké, akik lélekben hozzám hajoltak? Kik érezték a test veszélyét, látták és tudták, hogy a mi gondolatunk szerint az élet és a halál vékony mezsgyéjén voltam.
Bár tudom, hogy a múló testi élet és a sérthetetlen létezés között libegtem akkor. Alulról segítve és szorgos, hozzáértő kezükkel támogatva egybeszabták azt, mit általában magamnak hiszek. Ők voltak azok, akik a test kitanult szobrászai, az ápolók és orvosok. Míg – utólag tudtam meg – felülről számos ismerős és ismeretlen ember adott támaszt, hívott az életre újra és újra.
Az ő dolguk pedig az ima volt. Az ő kérésükre ma, én vagyok a válasz. Élek. Még itt élek.
Mire a lelkem sajátos, személyes része az ágyon fekvő testemre talált, a Fájdalom már kifulladt. Erőtlenné vált, így nem találkozott a Szenvedéssel. Helyébe a humor, önirónia érkezett, széles mosolyra derítve a testet, kótyagosságának alkalmából. E pillanattól kezdve éreztem azonos embernek magam azzal, aki a traumatológián fekvő test volt ez idáig.
Visszatért a hála, a vidámság és a követelésektől mentes remény. Értelmet és élményt adott minden egyes nap, még az a kivételes és ritka kettő is, mikor valójában elesettnek éreztem magam. Hamar sikerült a torz tükör elől oldalra lépni, mintha a gondviselés nyúlt volna mentő szándékkal, könnyedén a hónom alá. Mintha a megromlott látásomat, hallásomat valami precíz irányzék élesítette volna – befelé. Bemutatva azt, hogy ami Valódi, fontos, az belül és mögötte található e világnak. Sokféle néven ismeri azt az ember. Ige, igazság, szépség, idea, ok, való, csönd…Ez mind Egy.
S ha valami kívülről az emberben elcsendesül, az belülről megismerheti a lényeget.
Gondolatokban, mintha beszéltem volna Valakivel. Semmiképpen nem „valami”, hiszen forma nélküli, de mégis személyesebb, felemelőbb, sőt meglepőbb mint bármelyik emberrel való kapcsolat.
Életem eddigi lehetőségeimet és korábbi és mostani folyamatos választási pontjaimat tekintve kezdtem érezni és látni a hibátlant a számtalan döntésem mögött. Nem is „átértékelés” zajlott le bennem, hanem valódi „értékelés”. Hiszen minden út elvezet valahová. Minden hely ugyan abban a világban van. Minden érzelem, legyen keserű, vagy édes, valódi Élmény.
De más néven is hívható: Tapasztalat, Tanulság, Élet, Teljesség…
Egy képzeletbeli erdőben lobogóan sérült szárnyú pillangóként csapongok, mámorító nektárú virágokat termékenyé csókolva, kiszolgáltatva töviseknek és az éhes ragadozóknak. Vagy éppen ilyen személyes érzéssel villantom fel magam a legtökéletesebb épségem és szépségem birtokában – szintén pillangóként – emberek ezreinek, egy múzeum vitrinjében, gombostűre szúrva, száz éveken keresztül.
Vajon mi értékesebb a választásaim közül? Az-e, mikor bennem buzog a lehetőség, hogy társa lehessek a teremtő erőnek? Azért, hogy a virágok magvakkal szórhassák a Földet. Ugyanakkor már azelőtt reggelije is lehetek egy szitakötőnek, vagy csaphat sziklákhoz a viharos szél, hogy megismerhettem volna a szerelmet. Vagy értékesebb-e azaz állapot, hogy a falánk kártevőből bábosodott lényként a test halálára ébredjek egy rovargyűjtő gázos üvegében? Hiszen így tudom megmutatni azt a tökéletességemet, milyen, mikor még nem érint meg a világ. Azt, milyennek álmodtam meg magamat. És az emberek gyönyörködhetnek az álmaim szépségében. De csak akkor, ha be is mutatnak őnekik.
Más alkalommal pedig a képzeletemben, az életem munkájával elkészítettem a világ legszebb hegedűjének a mását. Én, hogy előbb végezzek, tömör fából készítettem utánzatot. Csillogó szépségű lett, végül fel is húroztam azt. Ám amikor valaki az enyém mellett lévő eredetit megszólaltatta, az enyém nem rezonált együtt vele. A vonóval próbálkoztam, a hangja élettelen és tompa volt, csak úgy borzolta a kedélyemet. Ahogy tanácstalanul szemléltem a hibás hegedűm, a másik zenész megkocogtatta mindkettőt. Az övé sokáig zengően koppant, az enyém tompán puffant. E pillanatban értettem meg az üzenetét. A valódi hangzáshoz nem a külsőség a fontos, hanem az, hogy belül üres legyen! Tudtam, hogy csak makettet csináltam, s ha a valódira vágyom, a rontottat nem tudom felhasználni. Útra kell kelnem, mint Stradivari tette, kiválasztani a lábon álló fák közül azt, amelyben már benne várakozik a legszebb dal ígérete. Évek múltán létrehozni a hegedű belsejében azt az ürességet, melyben a világ dalos lelke otthonra lel. Aki művész, az épp ilyen „ürességgel” játszik rajta!
E világ mindenhol hullámvasúttal teli. Fent és lent. Kilégzés, belégzés. Fény és árnyék. E tapasztalás legfőbb értéke, hogy bár látszólag először elválaszt jobbra és rosszabbra. Hidegre-melegre.
És mindez - ajándék! Azért, hogy megismerhessem magam. Ajándék, mert azért kaptam az Őrzők kegyelmét, hogy ne csak álmodjam a létezés természetében oly illékony világot, hanem meg is teremthessem azt. Akár jól, vagy rosszul. Ahogy képes vagyok. Hogy keressem azt a lehetőséget, hogy ott legyek, amiről a lélek bennem álmodott, még születésem előtt a Könyvtárlény társaságában. Vagyok egy szem szőlőként, vagy dús fürtként, vagy tőkeként, vagy zamatos borként. Mert jöttem - a Fényőrfáról indulva -, hogy nevem lehessen, ne csak egyik legyek a végtelen sokaságú Lélek között. És vagyok, hogy elvessem nevem, hogy visszatértemkor kövessem azt az utat, melyet a Teremtő Fényt sugárzó Tavaszlény hagyott maga után mindenkinek.
Szemem még csukva a Valóság előtt. De lelkem lát. Látja azokat a szálakat, mely összeköti az imákat az Égben, életsugárként visszahullva a földre, az Őrzők szeretetével ragyogóan feldíszítve.
Látja azokat a szálakat is, melyek a legnagyobb, fáradságos kihívásokhoz terelnek, vagy a legnagyobb ajándékokhoz, a szeretethez és a kegyelemhez vezetnek. E ki nem nyíló szemem látja azt a Szeretetforrást, mely egyetlen csodás italt áraszt, valamennyi világ, valamennyi szomjazójának. Egyetlen ízt adva a kicsiny bohóc Léleknek, Istvánnak, az Őrzőknek, a Fénylénynek.
Mert a titok, hogy az Íz soha sem változik! Csakis az ízlelő!
2008. 07. 30. ÍRNÁK
